Dr. Kovács Attila: Dr. Kvíz (részlet)

Előszó

Előszót írni azért jó, mert annyiféleképpen el lehet kezdeni.

Könnyű lenne azzal indítani, hogy miközben óvodástársaink építőkockákkal játszottak vagy szaladgáltak az udvaron, mi Attilával félrehúzódtunk a sarokba, és találós kérdésekkel (népies kvízkérdésekkel) szórakoztattuk egymást. De a két év korkülönbség miatt érdeklődési körünk ekkor még viszonylag távol állhatott volna egymástól.

Vagy könnyű lenne azzal kezdeni, hogy középiskolás korunkban milyen nagy hatással volt mindkettőnkre a színház. De Attila Király Levente és Gregor József művészetén pallérozódott Szegeden, én pedig Márkus Lászlóén és Ruttkai Éváén Budapesten. Az viszont kétségtelen, hogy a színház szeretete mindkettőnk életében meghatározó maradt. Attila komolyan foglalkozott azzal, hogy színház-, sőt egyenesen operarendező legyen, engem pedig a színházi misztikum tudományos alapjai érdekeltek.

Aztán kezdhetném azzal is, hogy végül gyermekkori vágyainkat (klasszika-filológia, elméleti kémia) levetkőzve hogyan kerültünk mindketten az orvosi egyetemre, ki-ki a maga városában. Meg írhatnék arról is, hogyan találkoztunk a két egyetem közös programjain, tudományos tanácskozásain vagy egyetemi bulijain, ha valaha történt volna ilyen.

Meg könnyű lenne azzal kezdeni, hogy milyen tátott szájjal néztem a Mindent vagy Semmit tévévetélkedő adásait, ahol okosabbnál okosabb fiatalok nyertek kilenc forduló megnyerése után autót (akkoriban ez nagyon nagy dolog volt, a ’90-es évek elején járunk), köztük a magyar kvíztársadalom olyan máig meghatározó alakjai, mint M. Nagy József, Gerley Imre, Bakos Gabi és persze Kovács Attila. De a helyzet az, hogy amikor ez a tévéműsor a fénykorát élte, én külföldön voltam ösztöndíjas, és az akkori technikai lehetőségek mellett Finnországból nem tudtam követni a játékot.

Hogy most már tényleg elkezdjem a tényekkel (hiszen a kvíz a tények játéka): Attilánál előbb ismertem meg anyukáját, dr. László Arankát, a köztiszteletben álló genetikus-gyermekgyógyász professzort, akivel először szakmai, majd baráti kapcsolatot sikerült kialakítanom. Ekkor persze tőle már sokat hallottam Attiláról, a híres kvízjátékosról, sőt ekkor már 
a tévében is láthattam menetelését különféle játékokban.

A személyes találkozásra végül 23 évvel ezelőtt a Kvízjátékosok Klubjában, akkori nevén a 27-ek bajnokságán került sor. Ezt a klubot a Mindent vagy Semmit autónyertesei alapították, de később bárki csatlakozhatott a csapathoz, ha nem rémisztette el az a tudás és intelligencia, ami ott összpontosult. Én zöldfülűként csak kapkodtam a fejem a csavaros kérdések és az akkor már képernyőről ismert játékosok láttán, és az első fél évben nem is voltam még nagy ellenfél. De Attila már akkor is kitűnt a többi játékos közül nemcsak öltözködésbeli, hanem a kérdések megírása kapcsán tanúsított eleganciájával is.

Aztán írhatnék arról is, hogy mi mindent tettünk közösen azért, hogy a magyar kvízjátékosok megjelenhessenek a nemzetközi mezőnyben. 
Az első világbajnokságon (amin mindenki a saját országában, anyanyelvén versenyezhet) Attila le is iskolázta a magyar mezőnyt, de a továbbiakban nem érdekelte ez a fajta versengés, ezért ez a munka – főleg az első években – legnagyobbrészt rám hárult. Ő folytatta sikeres szereplését a tévévetélkedőkben (Quizfire, Ki marad a végén?, Maradj talpon!), mi pedig küzdelmünket az Európa-bajnokságokon a mezőny utolsó harmadában. Világbajnokságokon pedig már az is siker, ha egy magyar bekerül az első kétszázba.

És lassan eljutunk a máig, hála az ATV-nek, amely visszahozta a köztudatba a tudásalapú vetélkedőket, először az 500, majd a Géniusz műsorra tűzésével. Az előbbi még licenceműsor, az utóbbi viszont már saját fejlesztés volt, ahol a játék elemei a sport logikáját követték, a pontszámításban a tenisz és a röplabda bizonyos elemeinek ötvözésével. De mindkettőben közös volt, hogy a tehetséges játékosoknak hosszabb, nem csak egy adásra szóló megjelenést biztosított. Így időt adott a nézőknek, hogy megismerjék, megszeressék, vagy éppen megutálják a játékost. Ezt magam is átéltem, amikor kilencedik játékában, egy meccsel a cél, vagyis a Géniusz cím megszerzése előtt legyőztem Boros Mártont. Aligha volt nálam ellenszenvesebb játékos ekkor a nézők körében. Két hét múlva, hat adással később viszont már engem sajnáltak, amikor búcsúznom kellett.

De az első évad végén megjelent Attila, és neves, jól ismert játékosok legyőzésével eljutott 5 nyertes párbajig, majd egy év múlva folytatta győzelmi sorozatát, és elsőként szerezte meg a Géniusz címet. Játékát látva feltűnő, hogy egyrészt mennyire tiszteli, elismeri ellenfeleit, másrészt, hogy mennyire nem nyomasztja a teher. Ez leginkább abból látszik, hogy a megadott helyes válaszhoz rendszerint kapásból hozzá tud tenni egy-egy szellemes információt, kommentárt, akár még viccet is, amire nekünk, „szerényebb kommunikációs képességű” játékosoknak a feszült figyelem állapotában sokkal kevésbé van módunk és lehetőségünk.

Aztán a tévé és mi is rátettünk még egy lapáttal. A műsor harmadik évadában ugyanis megrendezték a Géniuszok Géniusza sorozatot az addigi 16 legeredményesebb játékos részvételével. Kieséses rendszerben mindketten eljutottunk a legjobb négyig, ahol a döntőbe jutásért egymással játszottunk. Aki látta, az úgyis tudja, aki meg nem látta, innen megtudhatja, hogy a sorozat egyetlen 4:0-s eredményével az adás olyan rövid lett, hogy a csatornának valószínűleg extra reklámok beállításával kellett valahogy kiegyensúlyoznia a rövid műsoridőt. Az már tényleg csak bulváros érdekesség, hogy a felvételt kényszerűen megszakítva mindketten gyakorló orvosként is bizonyíthattunk az épületben tartózkodó egyik munkatárs – szerencsére múló – rosszulléténél.

Attila így nemcsak a Géniusz, hanem a Géniuszok Géniusza címet is hazavihette. És hogy eközben gyermeki mivoltát is megőrizte, arról bárki meggyőződhetett, aki látta, hogyan próbálja elkapni a stúdió tetejéről hulló konfettipapírokat.

És most itt tartjuk a kezünkben Attila kvízkérdéseket tartalmazó könyvét. Amikor a klubban kérdez, általában azzal vezeti fel saját magát, hogy most jönnek a „szellemes kérdések”. És igen, általában van bennük valami plusz, egy csavar vagy egy olyan asszociációs lehetőség, ami a sikeres megfejtőnek külön örömöt okoz, hogy na, erre is rájöttem! Szerencsére ebbe a kötetbe is sok-sok ilyen feladvány került.

És ahogy elkezdeni, úgy befejezni is annyiféleképpen lehet egy előszót. De most könnyű dolgom van.

Jó olvasást, sok fejtörést, megannyi helyes választ, és természetesen kellemes szórakozást kívánok mindenkinek!

Dr. Hacsek Gábor

~ ~ ~

Bevezető gondolatok

Kedves Olvasó!

Igazán megtisztelő, váratlan, de mindenképpen felelősségteljes volt a kiadó felkérése: ha már olyan sok különböző nehézségi fokú kérdésre válaszoltam a kamerák előtt az 1996-os televíziós debütálásom óta, állítsak össze magam is egy gyűjteményt az általam kedvelt vagy a „csak azért is” legyűrendőnek ítélt kvízkérdésekből.

Most aztán megtapasztalhattam, mennyi nehézséget és buktatót rejt a kvízszerkesztők munkája: több alkalommal javítást kellett eszközölni a hibátlannak, szellemesnek hitt feladványon, de bevallom, olyan is előfordult, hogy a süllyesztőbe került egy-egy közülük. Néha arra gondoltam, hogy inkább azonnal belépnék egy tévéstúdióba és nekilátnék újabb 80-100 csalafinta fejtörő megválaszolásának, mint hogy többféle igazán változatos és újszerű kérdést ötöljek ki mondjuk a „Fekete” témakörében. Ugyanakkor mindvégig ott maradt a szemem előtt a cél, hogy meg tudjam valósítani azt, amit a zseniális művész, Bilicsi (eredeti nevén: Grawátsch) Tivadar fogalmazott meg korábban: „Mulattattam, de magam is jót mulattam.”

Az igazi kvízjátékos belső mozgatórugója, hogy minden lehetségest megismerjen a világunkból, az összes témakörben jártas legyen és valamennyi feltett kérdésre, lehetőleg elsőként kapcsolva tudjon a versenytársak előtt válaszolni. Ezek eléréséhez persze nagy elszántság, türelem, jó idegek és a Játék iránti alázat szükséges. Természetesen a világ összes kvízkérdésére nem tud egyetlen ember válaszolni, de – mint azt egy teljesen más témájú vicc is kifejti – legalább törekedni kell rá. Magam a kvízjátékokat és mindenekelőtt a tévéstúdiót szakrális helynek tartom, ahová csak nyitott szívvel és elmével, valamint alázattal szabad belépni. Mint az igazi olimpikonok, az összes kvízjátékos versenytárs felé csak tisztelettel szabad fordulni. Az semmi biztosat nem jelent, ha mondjuk én már jóval több adást megnyertem, mint az esetleg aznap debütáló ellenfelem.

A Géniusz műsorában is sok kiváló és egyből nagy tudásanyagot felmutató ifjú versenyző tűnt fel. Volt, akivel nekem is szoros csatát kellett vívnom. Ők lesznek a közeljövő Géniuszai azok mellett a több éve, évtizede a reflektorfényben lévő játékosok mellett, akik a hazai kvízjátékok jelenlegi legnagyobb alakjai. Mind a barátaim és a nevük ide kívánkozik: M. Nagy József, Telegdi László, dr. Hacsek Gábor, Bakos Gabriella, Szilágyi Rita, Gerlei Imre, Kémeri György, Boros Márton. Gábornak külön is köszönöm, hogy elvállalta az előszó megírását a könyvhöz. Valamennyi játékos tudja, hogy lehet egyszer győzni, akár többedszer is nyerni, de olyan versenyző nincs, aki mindig, az összes vetélkedőben diadalmaskodna. Ma nekem, holnap neked… és ez így van helyén.

A kapcsolatom a különféle kvízekkel végigkísérte az életemet. S hogy mikor kell elkezdeni a felkészülést a kvízekre? Szerencsés esetben már az óvodáskori mesék, indiánregények, majd az iskolában a földrajzi és történelmi atlaszok szorgalmas forgatásával. Magam is így tettem a szegedi ének-zene tagozatos osztályban, és az ország öt legnívósabb általános iskolai kórusának tagjaként hamar beleszerettem a művészetek különféle ágaiba, a zenétől a festészeten át a filmművészetig.

Az első találkozásom a kvízzel – kis csalással – ötévesen, egy Czigány György által vezetett szegedi vetélkedőn történt, ahol egy kortárs magyar zenemű szerzőjét kérdezte, a műből részleteket is adva. Elsőként jelentkeztem, kiballagtam a műsorvezetőhöz, és megmondtam a választ: Durkó Zsolt. Amikor a jutalom hanglemezzel a helyemre mentem, a közönségben többen megjegyezték: „Na, a kisfiúnak is biztosan az anyukája súgta meg a helyes választ” – és milyen igazuk volt!

Elmondom, soha többé nem fordult elő, hogy külső segítséget vettem volna igénybe egy kérdés megválaszolásához.

Dr. Kovács Attila: dr. Kvíz
21. Század Kiadó, Budapest, 2024
272 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft