A nyílt színi nagy valóságshow | Bárkányi Noémi: Ciao, Velence!

● K A R Á C S O N Y I
A J Á N D É K N A K
A J Á N L J U K ●

Fazekas Erzsébet |

(NYÁRI ÍRÁSUNK MÁSODKÖZLÉSE!) Lehet egy város (vagy annak bármelyik évszázada) pikáns, ahogy az alcím – Velence legpikánsabb évszázada – írja? Ez ötlik fel bennem, persze csak egy pillanatra. Mindegy is, hogy az erre adható válasz igen vagy nem. Sokkal fontosabb, hogy maga a könyv pikáns-e? Egy biztos: kápráztatóan szép! Még a védőborítója (mint valami díszes szoknya) alatt is tartogat olyasmit, amitől színtiszta élvezet kézbe venni. Megtapintani. (Szigorúan kerülöm a megtapogatni szót.)

Attól a pillanattól fogva, hogy megszabadítottam borítójától, csak fogdosom, simítgatom, s azon morfondírozom, vajon miféle nemes anyagba burkolták be a lapokat a könyvkötők? A szattyánbőr lehet ilyen puha. Esetleg a glaszékesztyű. Így az olvasáshoz készülődő szerző már lebeg is az élvezet (s nem a Velencét nyaldosó tenger) hullámain. Nem a pikáns évszázad gondolatától, hanem a könyvvel való érintkezéstől. És ez még csak az előjáték!

A kötet csaknem minden oldalára jut ugyanis egy-egy káprázatos illusztráció: a 225 oldalnyi szöveges részén 122 képet látunk, és ezek jelentős része oldalpárokra került. Az utószónak szánt két oldalon is alig maradt hely pár sornyi szövegnek, mert méltányolni illett a 18. századi mester, Canaletto által – vérbeli fotórealista módon – megörökített Szent Márk tér helyigényét. Még a felhasznált irodalmat felsoroló jegyzék alatt is büszkén magasodik oszlopa tetején a tér egyik ikonikus oroszlánja. – Összegezve: ilyen gyönyörű kiállítású könyv rég (nem) volt a kezemben. Dicsérő szavak illetik a szerző mellett a felelős kiadót, a felelős szerkesztőt, a tényleges szerkesztést végző Kis Kós Antalt, a borítótervet készítő Rajka Máriát, a könyvterv, tördelés, képválogatás, a nyomdai előkészítés munkáját egyaránt jegyző Németh L. Dánielt, sőt még a korrektor Balogh Gabriellát is.

Amennyiben a fenti bevezetővel nem keltettem volna fel az olvasó érdeklődését, akkor most vegyük sorra a belső értékeket. Bárkányi Noémi rengeteg érdekes tényt, történetet tárt elénk. Mindből sokat tanultam Velencéről, erről a különleges városról, de még a 18. századi Európáról is. Az információkból azonban (sajnos) csak keveset idézhetek írásom keretei között. Ezért is érdemes gyorsan beszerezni egy saját példányt a műből…

Nem kell bizonygatnom, hogy könyvcsemege élménye vár az olvasóra. Bárkányi Noémi szenvedélyes szerelmese ennek a világnak, megszállottságból indította honlapját is (olaszorszagrol.hu). Avatottan kalauzol a 18. századi Velence kalandorokkal, szépasszonyokkal, művészekkel, műalkotásokkal teli, erotikával fűtött, pezsgő világában…

Magam is elhiszem neki, hogy Velence (La Serenissima, a legfenségesebb) Európa Las Vegasa – a kissé történelmietlen megjegyzés igaz: rengeteg pénzszórási lehetőségével akár az is lehetett (volna) abban az időben. A vízen nőtt város alakja egyeseket halra emlékeztet, mások szerint egy szeszélyes dámára. „Ez a ’dáma’ ködfátyolba burkolva rejtegeti történelmének dicső vagy éppen léha századait.”

„A 18. volt a legfelcsigázóbb, legérdekesebb és legőrültebb évszázad” – írja Bárkányi, s igazolják ezt a megállapítást a kor meghatározó eseményei: a karneválok, s a hozzá kapcsolódó szerencsejátékok, kaszinók. Ehhez némi távolságtartással még annyi kiegészítést fűznék: a könyv persze alapvetően az említett korszakról szól, de ezen belül igen hangsúlyosan beszél Casanováról is (de erről majd később).

Bárkányi gondolatmenete szerint az 1700-as évek Velencéje valóban egy nyílt színen zajló nagy valóságshow lehetett. A helyi lakosok – a kisszéket magukkal hurcolva –, gyakorta kiültek az utcára, a város ügyeit megtárgyalandó. Állítólag odafönt: az inkvizíció emberei, a szenátus, a Tízek Tanácsának tagjai figyeltek a kritikára. Habár… a történelmi tények azt támasztják alá, hogy alapvetően a kémeik (sokan voltak!) jelentéseire figyeltek.

Én inkább fizetett besúgónak nevezném (bár ez csak fordítás kérdése) a városi bérlistán szereplő személyeket, akik polgártársaik minden lépését figyelték, s minden elejtett (elhangzott) szóról, lezajlott eseményről feljegyzést készítve tájékoztatták a városi hatalmasságokat a közhangulatról. A történészek szerint az állami spionok komolyan segítették a Velencei Köztársaság működését. Ők egyben hírvivők is voltak, általuk áramlottak az információk, mellesleg ezzel alaposan feladták a leckét a hatalomnak. Ahhoz ugyanis, hogy a tömegével érkező jelentések alapján kiszűrjék, kik lehetnek a valódi veszélyt jelentő személyek, sok alkalmazottat kellett rendszerbe állítaniuk. Mert azért a jelentések közt akadt vicces szóbeszéd, szaftos pletyka és semmitmondó poén is. Mellesleg Casanova is besúgó jelentése alapján került börtönbe (szabadkőművesség gyanújával), és szabadulása, majd külföldi utazásai után maga is a Serenissima jelentői közé állt. Az már az irodalomtörténet része, hogy Giovanni Comisso könyvecskéjéhez (Velencei kémek) – amiben sok egyéb mellett erről is szólt – Szerb Antal írt előszót.

A város Castello negyede (az Arzenál, az arab gyökerű szó jelentése gyár) elsősorban a hajók, gályák építésére szakosodott. A reneszánsz idején a világ legnagyobb üzemi létesítményének számított, havi 50 gályát tudott kibocsátani. A 18. században már sok nő is dolgozott itt „önálló keresetükkel, többek között, ők lettek a változás velencei motorjai”. A női munkavállalók jelenléte állandó kísértést jelentett az arisztokrata sarjaknak. Gyakran kötöttek házasságot rangon alul, amiért persze a lányt hibáztatták. Az alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó, dolgozó nő megkapta a kalandor, társadalmi felkapaszkodó bélyeget. A Tízek Tanácsa például korlátozni kívánta a nők kávéházi jelenlétét, de tudták, gyakran miattuk érkeznek a külföldiek. Ezért aztán inkább úgy fogalmazták meg, hogy a kávéházak a nőket csak utcáról nem látható, hátsó termekben fogadhatják. A szokásos női szakmákból kitörő énekes-, színész-, táncosnőket celebritásként ünnepelték, az utazók emlékirataikban megörökítették őket – ezáltal is terjedt a hírük, s vele nőtt Velence vonzereje.

A város a kalmárköztársaság címkét a világ keleti felével való élénk kereskedelme nyomán érdemelte ki. A már említett szórakozási lehetőségek miatt irigyelt úti célpont is lett. A gályák a Rialto pultjaira rakták ki kincseiket (kelme, tea, olaj, ékszer), a karavánok innen indultak tovább Itália belseje és Európa felé is, akár az Alpokon át. A kereskedéshez, hogy szót értsenek (pl. a törökökkel), tolmácsokra volt szükség.

1551-től kezdődően gyerekkorú fiúkat toboroztak, s a nyelvtanuló ifjakat Konstantinápolyba küldték a keleti ismeretek elsajátítására. Az oszmán birodalom területén velencei kolóniák jöttek létre, vezetőjük a bailo (kormányzó). A mellettük fontos pozíciót betöltő titkároktól elvárták a retorika, matematika, politika, a történelem, a jog terén való jártasságot, továbbá a latin mellett a spanyol, francia, német nyelv magas szintű ismeretét, használatát is. Amerika felfedezése (1492) után, majd azt követően, hogy a portugál Vasco da Gama megkerülve Afrika déli csúcsát, a Jóreménység fokát (1497–99) eljutott Indiába, Velence kissé háttérbe szorult. Az Újvilág felé nyíló utak kedveztek a spanyol, portugál, angol hajósoknak. Amikor az 1700-as évekre folyamatos hanyatlást élt át a kereskedelem, a vagyonos réteg a kaszinók, kártyabarlangok, nemesi szalonok buja mulatságaival „szórakoztatóipari központtá” alakította át a várost. A Velencei Köztársaság bukása a század legvégén, 1797-ben következett be…

• Olvass bele (a kiadó oldalán)!

Az 1700-as évek Európájának, a barokk és rokokó korszakának egyik emblematikus figurája volt Giacomo Casanova. Színészek kapcsolatából született, nagyanyjánál nevelkedett. A szerencse akkor talált rá, amikor egy fontos arisztokrata kegyeibe fogadta, miután gyorsan orvoshoz juttatva őt, megmentette az életét. Bár felívelt Casanova sorsa, de közben annyi embert tévesztett meg, csapott be, használt ki, hogy a róla szóló kémjelentések nyomán 1755-ben az „ólomtetők alá” zárták. Másfél év után meglépett, aminek történetét Szökés az Ólombörtönből címen írta meg. Szabadulása után Európa szinte minden fontos városában (Párizs, Bécs, Madrid) járt, felbukkant Szentpéterváron. Apácáknak is csapta a szelet, ezt a korszellem változása is lehetővé tette. Az egyházi feladatok ellátása mellett az apáca fogadhatott látogatót, zenés-táncos vacsorára hívhatott férfi vendéget, akivel el is hagyhatta a zárdát, s lehetett akár előkelő urak kitartottja. Casanova apácája egyben az idős velencei francia követ kedvese is volt, akinek engedélyével – sőt mint a kémjelentésekben is olvasható, olykor passzív részvételével – tartotta fenn viszonyát Casanovával. A „barokk szívtipró” emlékirataiban ez áll: „az ugyanazon légyott alatti túlteljesítés (a sokadik ölelkezés) alatt már vér is keveredett a szerelmi nedvbe.” Az olvasó elámul e poétikusan vulgáris megfogalmazáson. (Az emlékirataiban sokszor említi, hogy a szifiliszét higanykúrával kezelték. E terápiának többször is alávetette magát, bár az elmaradhatatlan következményekről – fogak hullása, szájüregi fekély – nem számolt be.)

A mai köznyelvben Casanova a minden nőt leteríteni igyekvő szoknyapecér, ám a nők körében népszerű figura címkéje. Bárkányi a minősítést igen sértőnek tartja. Igaz, hogy nem is mentegeti Casanovát, hiszen a számtalan kaland mellett élete során sok a nemi erőszak, a pedofília, a vérfertőzés. Joggal ítélhették volna el hamiskártyázásért is. Ha akkor érvényben lett volna a mai jog és igazságszolgáltatás, Casanova „a fél életét börtönben töltötte volna. Alakját bármennyire is próbálják romantikusan beállítani, az utóbbi évtizedek elemzése, kutatása arra jutott, hogy jó humorú, behízelgő szoknyabolond helyett valójában nem volt más, mint egy gátlástalan bűnöző.” Memoárja – amit túlszínezettsége miatt is érdemes fenntartással kezelni – jóval a halála után jelent meg. Annyi azonban tény, hogy élete a szerelmi ügyek nélkül is igencsak fordulatos volt. Róla is készültek realistának tekinthető portrék, sőt Casanova 1872-es emlékiratainak kiadásában rézkarc mutatja, hogyan fújja fel a birka beléből készült óvszert.

Térjünk vissza még egy kicsit az illusztrációkhoz. Első pillantásra alig állapítható meg, hogy közülük melyik a frissen (legalábbis a mi századunkban) készült fénykép, és melyik Canaletto rokokó tájképe. Már a 18. század első harmadában igen népszerűek voltak a totális hűségű (mai szóval: fotórealisztikus) ábrázolások. 1732-es kép örökítette meg Velence aranyozott hajóját, a Bucintorót, melyről a dózse a vízbe gyűrűt dobva erősíti meg a város házasságát a tengerrel. A Serenissima drágán megkapható, leghíresebb kurtizánjának, Veronica Francónak a portréját Paolo Veronese ecsetje nyomán ismerjük. A prostituáltaknak (akik gyakran a háttérből befolyásolták a politikát) Bárkányi egész fejezetet szentel. Itt szerepel egy igen frivol Tintoretto-festmény (A szeretők), az 1510 körüli évekből. A korabeli képanyag jó része Európa és az Újvilág különböző múzeumaiból származik. A mai, és az évszázadokkal ezelőtt készült városképek mellett megismerhetjük az impresszionista Turner benyomásait is Velencéről.

A régi metszetek, térképek mellett közöl a könyv egy Antwerpenből előkerült dokumentumot – ez egy „itáliai nyelven íródott hírlevél (avviso) Kölnből, Bécsből, Rómából és Velencéből származó hírekkel”, a hírek pontos dátuma: 1663. december 23.

A kaszinók, palotabelsők mellett láthatók felvételek elmegyógyintézetekről, a kórházaknak otthont adó apró szigetekről is. A muránói üvegfúvókat csak egy 19. századi festmény mutatja be az albumot lapozgatónak. Természetes, hogy sok karneváli fotó is gazdagítja az albumot: maskarák, kosztümök, parókák, maszkok. Örömmel fedezem fel, hogy a képügynökségekre utaló hivatkozások után a könyv nevesít egy magyar fotográfust is: Magyarkúti Gergelyt. És még a fotósokról: nem lehet véletlen, hogy egy nő, Marina Bakush készített csábító fotót a fánkgolyókról, s ugyancsak nők állítottak emléket Velence gyönyörű macskáinak. Kitérő, de fontos: a macskák által is képviselt, vöröses árnyalatú (velencei) szőkeséget költők magasztalták… (A szerző úgy mondja, az általa vizsgált évszázadban egész Velencét ellepték a macskák. A hajósok örültek nekik, mert irtották a hajórakományokat dézsmáló egércsaládokat, később viszont őket tették meg bűnbaknak a pestis terjedéséért.)

A képek élvezetét támogatja a hosszú és pontos képjegyzék, amely tételesen közli, a fotót ki készítette, melyik ügynökségtől vásárolták, és még a felhasznált irodalom is másfél oldalt tesz ki. Mindezekért, és az itt nem közölt egyéb adatokért is nagy dicséret és köszönet illeti a kötet kiváló szerzőjét.

Bárkányi Noémi: Ciao, Velence!
Velence legpikánsabb évszázada
Scolar Kiadó, Budapest, 2023
256 oldal, teljes bolti ár 7995 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 6796 Ft
ISBN 978 963 509 7234

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Velence – Európa Las Vegasa. Furán hangzik, ugye? Pedig tényleg számtalan színes, érdekes, néha pedig megbotránkoztató dolog történt itt az 1700-as években, ahová e könyv lapjain utazunk.
Derítsük ki, milyen érdekességekről adtak hírt – akár vicces vagy épp fontoskodó hangnemben – a Köztársaság kémei! Ismerkedjünk közelebbről Casanova alakjával – történetében előkerülnek a bizarrul hangzó higanykúrák és a szifilisz, sőt még az óvszerek is! Nem maradhat el a kaszinók bemutatása sem, ahol a szerencsejáték mellett az önfeledt szexuális élmények, titkos légyottok is fontos szerepet játszottak.
A kíváncsi olvasó beleveszhet a karneváli forgatagba, és még farsangi fánkra is ácsingózhat – emellett arra is fény derül, hogy a Ciao köszönés, szintén velencei gyökerű.
Ikonikus festőművészeket, furcsa sorsú paloták történeteit, a színházi világ változásait és a kasztráltak szárnyaló dalnoki népszerűségét is megidézzük a könyv lapjain.
Bepillantunk az Arzenálba, hisz itt készültek a Köztársaság kecses gályái, amelyek tengeri mérföldek ezreit szelték át, hogy a legkülönfélébb egzotikus fűszerekkel, drágakövekkel, színes-mintás kelmékkel, teákkal és ki tudja, még milyen specialitásokkal megrakva térjenek haza Velencébe.
Miféle változásokat hozott a könyvnyomtatás elterjedése Velencében, vagy épp hogyan született meg a ma is ismert kurzív betűtípus, az Italic? Hogyan esett jókora késésbe a velencei közkönyvtár építése? Miért szorultak ki végül a főtérről a korábban ott lévő pici hotelek, a húspiac, a kis mozgó árusok és a latrinák? Megannyi színes történet!
S akinek még ez sem elég, az kaphat ízelítőt a divat és a parókák igen különleges, korabeli világából, vagy beleshet a ma már 300 éves múltra visszatekintő, népszerű velencei kávéházba, a Caffè Florianba is.