Grancsa Gergely (szerk.): Hangulatjelentés (részlet)

Czakó Zsófi: Kulcs a nagyvilághoz

Ági néni egész évben azt magyarázta, hogy ez a műút kiemelkedő fontosságú, mert összeköt majd minket a várossal, Nyékládházával, ahonnan kétóránként egyenes járat indul Mezőkövesdre, huszonhat perc a menetidő, és onnan már nagyon gyakran jár busz és vonat Egerbe, vagy akár Budapestre is, ha esetleg máshol szeretnénk majd gimnáziumi tanulmányokat folytatni, kiemelkedő fontosságú hát, hogy településünknek jó minőségű összeköttetése legyen a szomszédos Nyékládházával. Ez a kulcs a nagyvilághoz, mondta Ági néni, mielőtt átadtuk neki a csokor rózsát és a doboz csokit, aztán elénekeltük az Elmegyek, elmegyek című dalt a tanteremben. Hozzá bármikor visszajöhetünk, Az az alma mater, mondta könnyes szemmel. Egy hajszálon múlt, hogy reggel sikerült megszerezni a neki szánt csokrot, mert Ficzere néni, a virágosa mi csokrunkból is koszorút csinált az aznapi temetésre, ezért végül a saját kertjéből vágott virágot nekünk. A csokit a Coopban vásároltuk, szemben az iskolával, nemrég újították fel, most már fotocellás ajtaja van, és szélesebb a polcok között a hely, hogy a idősebbek az elektromos kerekesszékekkel is be tudjanak hajtani az üzletbe. Sírt az Ági néni, sírtunk mi is, aztán eltelt a nap, megkezdődött a nyár, s megkezdődtek a Nyékládházára vezető út építési munkálatai.

Sokak szerint hiba volt nyáron építeni az utat, de a polgármester szerint, aki történetesen Ági néni férje, ebben az országban mindig mindenkinek mindennel van valami baja, és semminek, még a fejlődésnek sem tudnak az emberek szívből örülni. Majd örülnek ősszel, amikor átadják az utat, és a miskolci kórházba tizenöt perccel rövidebb lesz az út a busszal, mondta polgármester úr. Nyáron többször is eltekertünk arra Lettivel, hogy megnézzük az útépítést. Az első hetekben csak a gépeket láttuk, markolókat, betonkeverőt, port és füstöt, esőt, sarat meg persze a cigarettázó munkásokat. Aztán egyszer csak ott, ahol korábban kátyúkat meg törmeléket meg csikkeket lehetett látni, frissen aszfaltozott, gőzölgő útszakasz fogadott minket. Még nem tudtunk ráhajtani, de végre elérhető közelségbe került az a híres fejlődés, és pár nap múlva egy szakaszon már rá is hajthattunk biciklivel, és jó volt a fenekemnek, hogy nem a kátyús meg a göröngyös földúton hajtok, hanem tükörsima aszfalton. Azt beszéltük otthon, hogy aznap, amikor átadják az utat, elmehetünk Lettivel Nyékládházára fagyizni.

Augusztus 20-ra kész is lett az út, és az átadásra a polgármester úr hatalmas ünnepséget szervezett. A színpadon a mamáék asszonykórusa Szent Istvánról énekelt. Ott állt a mama, aki nagyon örült az útnak, mert amikor ő annyi idős volt, mint én, akkor évente egyszer jutott be a városba, most mega fehér bárányfelhőszerű haja az arcára simult, fekete keretes szemüvegén megcsillant a napfény. Én majdnem megfulladtam az árnyékban egy szál pólóban és sortban, míg a mama falusi népviseletben a többi asszonnyal a színpadon énekelt. Polgármester úr élőben közvetítette az eseményt a hivatal Facebook-oldalán, egész addig, míg meg nem érkezett a nyékládházi polgármester, egy kövér, mosolygós tekintetű férfi, aki kezet fogott polgármester úrral, egy késsel három keresztet rajzolt a Szent István-napi kenyérre, majd Ági néni férjével egy sátorba húzódtak ebédelni. Az asszonyok, a mama, meg öt másik barátnője, egész délelőtt szorgoskodtak, ha nem énekeltek, akkor hagymát aprítottak vagy a gulyáslevest kavargatták. A sátor mellett egy hatalmas fehér tábla állt, rajta fehér alapon kék betűkkel a felirat: Kistérségek felzárkóztatási program, vissza nem térítendő támogatás, 356 Millió forint.

A légváras pasas egész délelőtt egy műanyag napernyő árnyékában ült egy hokedlin, és cigarettázott. Ránk sem nézett, amikor Lettivel megkérdeztük, hogy ötvenkilósan is felmehetünk-e a várba. Nem. Egy kövér nő picit távolabb állította fel a csillámtetoválós sátrát a bográcstól, de így is nagyon meleg volt bent, mert a sátor tetején átlátszó volt a fólia. Tele volt a sátor kicsi gyerekekkel, akiknek a karjáról csillámpónik és csillámautók olvadoztak a hőségben. Két árus jelent még meg, sörpadon ültek egy-egy asztallal előttük, az egyiken gumicukrok és olvadozó csokik, a másikon játékok, karkötők és csillogós sminkek hevertek. Talán ez érdekelt volna minket valamennyire Lettivel, de ezt is körülállták a kicsik meg a szüleik, ezért egész délelőtt csak lézengtünk, és vártuk, hogy felavassák az új utat, amit a megnyitás napján kizárólag biciklisek és gyalogosok vehettek igénybe, és a faluban mindenki erre készült, sokan biciklivel érkeztek, valaki tollasütőt hozott, mások focilabdát, Ági néni megígérte a szüleinknek, hogy elkísér minket Nyékládházára, és mi rettenetesen vártuk, hogy elindulhassunk végre a városba, és ne unatkozzunk ennyire itt a faluban a légvár, a gulyásleves, a gumicukrok és csillámtetoválás között.

Dél körül megérkeztek a fiúk is az osztályból. Csak messziről, a buszmegállóból figyelték az eseményeket, és láttam, hogy a Noelnél Poco van, füstölt az egész megálló, mindenki látta, mert a Pocónak sokkal nagyobb a füstje, mint egy rendes ciginek, de mindenki a rendezvénnyel volt elfoglalva, mert közeledett az átadás pillanata, megérkezett már az atya is, ott voltak a néptáncosok és egy csinos, piros menyecskeruhás énekesnő, aztán végre odalépett a mikrofonhoz a nyékládházi polgármester, szeretettel köszöntötte az egybegyűlteket, beszélt egy picit arról, hogy mit is jelent egy falunak közvetlen összeköttetésbe kerülni a várossal, és ez a város milyen lehetőségeket kínál nekünk, fiataloknak, akik majd gimnáziumba meg kultúrát fogyasztani járhatunk oda, aztán Gábor atya megszentelte előbb a nemzetiszín szalagot, az ollót, majd az utat is, a negyedikes csapat pedig elénekelte a Három út előttem című népdalt. Noel öccse, Nolen, ahhoz képest, hogy egy évvel korábban milyen ügyetlen volt, egész ügyesen táncolt. Utána elénekeltük a himnuszt, majd a polgármester átvágta a szalagot. Letti meg a fiúk az osztályból bürrögő szájjal várták, hogy elindulhassunk a városba. Még egy kép is készült rólunk az indulás pillanatában. Én olyan izgatott voltam, mint amikor a Vastag Csaba lépett fel tavaly, és a koncert után azt mondta, ilyen jól még soha nem érezte magát, és a mi falunk egészen különleges kis hely csodás emberekkel.

Gyorsan száguldottunk a város felé az új úton. Hátunk mögött hagytuk a falut, ahonnan egyre tompábban utazott velünk a mikrofonba éneklő piros ruhás menyecske hangja, Hajmási Péter, Hajmási Pál, ő lépett fel a nyugdíjasok napján is a faluházban, a mama nagyon szerette, de egy idő után már nem hallottam, messze jártunk az új úton, amin szinte rikítottak a fehér csíkok. Ünnepi hangulatban voltam, mintha új ruhát vettem volna fel, és ez a ruha szép volt és elegáns, és kellemes volt az is, hogy a fák az út bal oldalán árnyékot biztosítottak nekünk az úton. Jobbról búzatáblák terültek el mellettünk, a távolból hallani véltük a harangszót, boldogok voltunk az új útszakaszon, mintha félúton járnánk az otthonunk és a nagyvilág között, a világ legizgalmasabb helyén. A fiúk néha lehagytak, aztán bevártak minket, egyszerre akartunk a városba érni. Ebben már korábban megállapodtunk, nekik is fontos volt, hogy ez a nap egy közös élményként maradjon meg az emlékezetünkben. Közben a hátunk mögött néhány felnőtt is felbukkant, Letti nénikéje meg a férje, a polgármester unokatestvére és a lánya, és ott volt Ági néni is, boldogan integettek, feltámadt egy kis szél, az arcomat simogatta, és kisvártatva már semmit sem lehetett hallani a faluból. Csak a tücskök ciripeltek az út mentén, és a láncok meg a váltók zörögtek alattunk, ahogy hajtottuk előre magunkat a város felé. Hirtelen egy mezei nyúl ugrott ki bokorból, átfutott az úton, elnyelte a búzamező, aztán egyszer csak megláttama templomtornyot, a nyékládházi templom tornyát, és hallottam a dobpergést, a nyékládházi augusztus huszadikai ünnepség hangjait. Hamarosan feltűnt egy körforgalom, a közepén betűk, egy felirat, „Isten hozott Nyékládházán”, majd nem sokkal ezután a sok tábla, a település neve nagy betűkkel, majd rovásírással is, fölötte pedig egy másik, „Európai falu”, illetve egy „Településünkön polgárőrség működik” feliratú tábla is.

Az út mellett szemétlerakóhely, egy neonsárga mellény és néhány energiaitalos doboz, meg rengeteg csikk, az út közepén néhány oszlop, hogy az autók ne tudjanak behajtani. Hátulról felharsant Ági néni hangja, „Állj, várjatok meg minket!”, és akkor megálltunk, hogy a megbeszélteknek megfelelően a körforgalomtól együtt sétáljunk be a városba, mert a főúton már nem ülhettünk a biciklin, ezért egymás mögött, libasorban toltuk a város felé a bicikliket.

Noel hátán hatalmas izzadságfolt sötétlett. Éreztem, hogy én is büdös vagyok egy kicsit, de nem érdekelt, már majdnem odaértünk, alig száz méterre tőlünk újabb körforgalom állt, közepén virágágyás, és egy Nagymagyarország kövekből kirakva, cica feküdt a Balatont formázó forró köveken, szürke cirmos, mint a mama Harry nevű cicája, akit kicsi koromban én neveztem el a kedvenc énekesemről. A körforgalmat elhagyva alig száz méterre voltunk a főtértől, előbb a fagyizó tűnt fel, majd nyomban utána az augusztus 20-i városi ünnepség, már láttuk a tömeget, hallottuk a zenét, „Londonban, hej, van számos utca”, énekelte egy kék ruhás nő. Nagyon hasonlított a piros ruhás nőre, aki a mi falunkban énekelt, csak picit kövérebb volt, és szebbruhát viselt. Senki sem merte csak úgy letámasztani valahol a biciklijét, ezért a biciklikkel együtt álltunk sorba a fagyizónál, ami kényelmetlen volt, és sokáig kellett várni. Két gombócot kértem, mangót és bubble gumot, mert szép volt a színük, aztán körülnéztünk a fesztiválon.

Itt is volt egy csillámtetoválós sátor, néhány sörpados asztal, ahol játékokat, sminket és édességet lehetett vásárolni, és egy héliumos lufikat áruló pasas, akinél vattacukrot is lehetett venni. A pattogatott kukoricát ingyen adták, ez volt a helyi polgármester ajándéka a városiaknak, és mi nem mertünk kérni, mert mi nem nyékládházaiak voltunk, és féltünk, hogy lebukunk. Megnéztük a légvárakat, mert itt kettő is volt, egy a kicsiknek és egy másik a nagyoknak, amire akár mi is felmehettünk volna, de nem mertük őrizetlenül hagyni a bicikliket, ezért csak álltunk ott, és néztük, ahogy a gyerekek csúszkálnak a váron lefelé, és akkor láttam, hogy a szép új színpad mellett egy fehér tábla áll, rajta kék-fekete felirat: „Kistérségek felzárkóztatási program, kulturális örökségek, vissza nem térítendő támogatás, 400 Millió forint”. Rövidesen ismerős arc tűnt fel a színpadon, Nyékládháza polgármestere, aki ugyanolyan kedvesen mosolygott, mint pár órával korábban a mi falunk pici színpadán. Itt is rajzolt három keresztet a kenyérre, aztán itt is elvágott egy nemzeti színű szalagot. A színpad mögött jóval nagyobb bogrács fölé hajoltak a helyi asszonyok, többen is voltak, mint nálunk, aztán mindenki elcsendesedett, mert megérkezett Mezőkövesd polgármestere, aki legelőször is virágot adott át egy nagyon idős néninek, majd átvágott egy nemzeti színű szalagot. Aztán egy órán keresztül énekelt a Jolly.

Néhány számot, amiket anyukám is szeret hallgatni, mint például a Bulibáró, a Szállj el, kismadár vagy a Gangnam style, én is ismertem, jó volt a hangulat, sokan táncoltunk. Noel elővette a Pocóját, engem is megkínált vele, dinnyés volt, nagyon finom, aztán eldugtuk, mert jött Ági néni, hogy lassan indulni kell hazafele, hogy sötétedés előtt érjük el a falu határát. A városból kifelé menet megnéztük a gimnázium épületét, ahová sokan jelentkeztünk. Egy plakáton láttam, hogy 9 órától Hooligans-koncert lesz, éjfélkor pedig tűzijáték, és amikor a városból kifelé toltuk a biciklit, még hallottam az utolsó dallamokat, együtt énekeltük a Pálinka dal utolsó sorait a nyékládháziakkal és Jollyval, még éreztem a számban a bubblegum-fagyi ízét, és amikor azt hittem, ennél jobb már nem lehet, akkor a körforgalomnál megláttam a Hooligans együttes énekesét, ott telefonált egy sötétített ablakú, Hooligans feliratú kisbusz mellett a Spar parkolójában, és cigizett. Arra gondoltam, odamegyek hozzá, hogy készítsünk egy szelfit, de akkor láttam, hogy mérgesen földhöz csap egy kis méretű, vastag füzetet, aminek narancssárga borítója volt, ettől kicsit megijedtem, és inkább nem akartam megzavarni.

Sötétszürke volt már az ég, mire a falunk határába értünk. A fák lombjai között hirtelen előbújt a hold, és az első csillagok is megjelentek. Lágy nyári szellő simogatta az arcomat, Noel még mindig a Pálinka dalt énekelte, erős hangját egy percre elnyomta a templom harangja, aztán már csak a kutyák ugatását lehetett hallani. Az érkezésünket jelezték, mi pedig arra gondoltunk, hogy mostantól minden más, minden könnyebb lesz, hiszen már megvan a kulcsunk a nagyvilághoz.

Hangulatjelentés – Közérzeti novellák.
Grancsa Gergely (szerk.)
Biacsics Renáta Renyagyár illusztrációival
Pagony Kiadó, Budapest, 2024