Különbözőek vagyunk, mert eltérő a béltartalmunk | Dr. Emeran Mayer: A bél-agy kapcsolat

Fazekas Erzsébet |

Ez a könyv valami egészen különös (hihetetlenül, sőt elképesztően furcsa) dolgot sugall. Nevezetesen azt, hogy alaposan át kell(ene) értékelnünk magunkban mindazt a tudást, amit eddig gondoltunk az exkrementumról. Miről? Ez az orvosi (illetve vadászok által is használt) szakszó a megevett tápláléknak a fel nem dolgozott, és a végbélnyíláson át a szabadba távozó részére utal. Most tehát saját ürülékünkről, illetve azon túl, általánosságban, az emésztés nyomán keletkező – többnyire barna, de minden esetben bűzös – végtermékről, a székletről fogunk elmélkedni. Meg a bélről. És az agyról. Meg a köztük lévő – ki tudja, milyen mély, milyen szoros – „viszonyról”! Nem tehetünk mást, hiszen erre késztet bennünket a könyv.

Amint azonban tompul – a bél és az agy kapcsolatát boncolgató szöveg miatt érzett – döbbenetünk, érdemes leszögezni, hogy a tájékozott olvasónak valójában nem is lenne oka meglepődni. Aki ugyanis figyelmesen követi a tudományos világ, az orvoslás híreit, találkozhatott már az összefüggést igazolni szándékozó kutatások anyagaival. Manapság egyre többet lehet olvasni arról, hogy különféle betegségek mellett, akár az agyi folyamatokban mutatkozó kóros eltérésekre is jótékony hatással lehet az egészséges embertől átültetett széklet. Bevezetésképpen tehát álljon itt ennyi az ürülék hasznáról, sőt: gyógyító erejéről…

A fentiek tükrében módosíthatjuk a szótárunkat is. Nevezetesen: átírhatjuk a szar jelentését, amivel igen elterjedten utalunk a legócskább, legfeleslegesebb dolgokra, amikre semmi szükségünk, ráadásul még gusztustalan is.

Eszmélésünk óta mindenki ugyanezt gondolja az emésztés végtermékéről, de ehhez képest engem is meglepett, hogy ennek lehetséges, sőt kívánatos a további felhasználása — nem is akárhogyan. Egészségügyi témákkal foglalkozó újságíróként néhány évtizede már olvastam arról, hogy a beteg bélrendszert, de még a szinte működésképtelen anyagcserét is helyre lehet hozni a béltartalom transzplantációja révén. Akkor alig hittem a szememnek.

A transzplantáció, mármint az egészséges donorszerv beültetése megmentheti egy halálos beteg életét, illetve jelentősen javítja életminőségét – ez közismert tény. De hogy a széklet donációs anyagként szintén átültethető lehet? És a beteg befogadó (recipiens) meggyógyul az egészséges emberből nyert béltartalom hatására? Nos, ez számomra a fikciós rémirodalom kategóriájába tartozott… De az olvasott adatok nagy múltú, megfelelő tudományos értékeket hordozó, hiteles forrásból származtak, így komolyan kellett vennem őket.

Ugyanez a szándékom Mayer doktor mondandójával is. Még akkor is, ha sokszor álltam meg hitetlenkedve olvasás közben, hogy hosszabban töprengjek a megállapításai fölött. Magamban lázadoztam: na, ezt már nem fogadom el! Honnan veszi a szerző a megdönthetetlen tudományos bizonyítékokat, amikor például az alábbi kijelentései igazságtartalmáról, hitelességéról akar meggyőzni: „a bélrendszer mikrobái szoros kölcsönhatásban képesek befolyásolni érzelmeinket, fájdalomérzékenységünket, szociális interakcióinkat. Sőt, döntéseinket is a bélrendszer irányítja.”

Az, hogy oly sok mindent (érzelmeket, döntéseket) bensőnk irányít, még rendben is van – de ilyenkor a mellkasban dobogó szívre szoktunk gondolni (még ha a döntés följebb, az agyban születik is), és nem a hasüregben tekergő belekre! No, fussunk neki még egyszer ennek az állításnak – akár figyelembe véve azt is, hogy a szerző úgy fogalmaz: a ’zsigeri alapú’ döntésről szóló magyarázat a folklórból ered. Bár szerintem csupán egyszerűen köznyelvi megfogalmazásról van szó… A bensőnkből vezérelt érzés, cselekvés kapcsán aligha gondolunk arra, hogy a késztetés a belünkből jött, és hogy a béltartalom serkentette volna a döntéshozatalt. Dr. Mayer még számos ponton tett olyan állítást, amit – legalábbis számomra – nem támasztott alá elég meggyőzően.

Ugyanezt éreztem, amikor arra a következtetésre jut: „A bélrendszerünk képességei felülmúlják az összes többi szervet (értsük úgy: szervét; a többi szerv képességeit), még az agy funkcióival is versenyre kelnek.” De a meglepetéseknek nincs vége, a továbbiakból még azt is megtudhatjuk: „Saját idegrendszere van (ez az enterális idegrendszer, röviden ENS) ami nem más, mint a második agy. 50-100 millió idegsejtből áll. Épp ennyi van a gerincvelőben.” No, ez már aztán igazán nehezen fogadható el számomra.

Kedves olvasó, kapaszkodjon meg: ez a 300 oldalas könyv arról szól, hogy a béltartalom még az agyunk tartalmára is hat(hat). Vegyük ezt jobban szemügyre, hátha valami hasznos dolgot tanulhatunk. Nagy részletességgel esik szó a mikrobiomról, azaz a testben élő asztalközösségről. Ezt a magyar elnevezést az ökológiában használják kommenzalista értelemben, vagyis olyankor, ha két csoport (populáció) olyan kapcsolatban él együtt, ami az egyik félnek előnyös, míg a másiknak közömbös. Mayer doktor hosszan részletezi, hogy a kölcsönhatás nem jön létre, ha az egyik félre nem hat – ha például a ragadozó meghagyja az elejtett zsákmány egy részét, és a dögbogarak, az ürüléktermelő/-fogyasztó csoport tagjai a maradékon osztoznak. Ide sorolható az ún. lebontó szervezetek (detritivóriák) tevékenysége is.

• Olvass bele!

Újabb fontos (vagy kevésbé ismert) fogalmak következnek: a szimbionta (vagyis egy másikkal együtt élő) életforma. A szimbiózis: két vagy több különböző faj egyedeinek, általában egymásra utalt szoros együttélése, aminek során mindkét fél előnyökhöz jut. Szó esik patogén, vagyis betegséget kiváltó (régiesebb kifejezéssel: kórnemző) mikroorganizmusok alkotta ökológiai rendszerről, majd eljutunk a ma oly divatos mikrobiomhoz, ami a velünk, bennünk, rajtunk élő mikrobák összessége. Ezek táplálnak, védenek, időnként pedig igenis, kihasználnak bennünket.

Ígérem, nem erőltetek további fogalmakat az olvasóra, még a könyv megemésztése előtt – hogy a témába vágó metaforával éljek… Közben azon töprengek: mennyivel egyszerűbb volna a dolgunk, ha a könyv csak bélflóraként emlegetné a mikrobiomot, akkor biztosan régi ismerősként fogadnánk. De jut eszembe, miért flóra (növényvilág)? Nem lehetne fauna (állatvilág)? Hiszen azt is írja dr. Mayer, hogy sok mozgó, élő dolgot fedeztek fel a bélben…

A szervezet működési modelljét az 1970-es évek táján még úgy írták le – idézi fel medikus napjait a szerző: „az emberi test egymástól független részek véges számú egésze.” Akkor úgy vélték, optimális körülmények között a szerkezet 75 évig is képes elműködni. Megy, jár, viszi gazdáját, mint a minőségi autó – feltéve, ha vigyázunk rá. Ha a mindenkor megfelelő üzemanyag mellé, kellő időben karbantartást is kap. A mai modell más – mondja dr. Mayer. Változó életmódunk éppen arra a bonyolult szabályozó mechanizmusra van (nyilván negatív) hatással, amely agyunknak, szervezetünknek segít(ene) alkalmazkodni a változó (megváltozott) környezethez. „E szabályozó rendszerek fő működtetői között van a mikrobiom (a bél, benne a mikrobák és a génjeik által termelt jelátviteli molekulák).”

Nem tagadom, roppant megterhelő olvasmány dr. Emeran Mayer professzor (UCLA Orvosi, Élettani és Pszichiátriai tanszék) munkája. Gondoljunk akár a tanszék nevében szereplő felsorolásra, jogosnak érzem a kérdést: nem volna esetleg itt is igaz: a kevesebb több? Némelykor annyira összevitatkoztam magamban a szerzővel, hogy hátat akartam fordítani művének. De aztán győzött a kötelességtudat. Ám azzal a feltétellel olvastam tovább, hogy támogató segítőt keresek az internetes szerzőtáborból. Jó döntés volt, mert egy alapos, világos szövegezésű cikkben hasznos adatokat és megerősítő információkat találtam. Azok nyomán pedig kezdtem elfogadhatóbbnak találni azt az állítást, hogy a bélrendszer tényleg segítheti az agyat.

A transzplantációs eljárások során a beteg működésképtelen szervét, donorból származó, „jó” szervre cserélik (lásd korábbi soraimat e témában). A széklet átültetése is hasonló elven alapszik, fejtegette az ismertető. A fekális bakterioterápia során a beteg gyomor-bélrendszerébe egészséges egyénből származó székletet, illetve ennek speciális módszerekkel tisztított kivonatát juttatják. Az új helyen az átvitt baktériumok megtelepednek, ezáltal kiegészítik, helyettesítik a befogadó (erősen) károsodott vagy legyengült bélflóráját, illetve kiszorítják onnan a kórokozókat.

A szervezetünk sejtjeivel együtt élő mikroorganizmusok (az említett mikrobiom: a baktériumok, vírusok, gombák) közül soknak a jelenléte egészségünk alapfeltétele. A normál flóra feladatai közé tartozik csecsemőkorban az anyatej emésztése, majd később a rostoké, aminek révén rövid szénláncú zsírsavak keletkeznek. Ezek szerepe fontos a vastagbél egészségének megőrzésében. Segít támogatni az immunrendszer működését, és az agyi folyamatok szabályozását is. Széklet-transzplantációra akkor van szükség, ha a beteg mikrobiom nem képes ellátni a szerepét, s ezért különféle gyomor-bélrendszeri (gasztrointesztinális) kórok, fertőzések alakulnak ki. A mikrobiom károsodással összefüggésbe hozott kór lehet például az autizmus spektrumzavar is. (Nocsak, hát akkor helyben is vagyunk: az agynál és az idegrendszernél.)

A bél immunsejtjei teszik ki a szervezet immunrendszerének legnagyobb részét. A bélfalban több immunsejt él, mint amennyi a vérben kering, vagy a csontvelőben van. Ez a védelmi rendszer képes rá, hogy azonosítsa, majd elpusztítsa a szervezetbe akaratlanul (szennyezett víz, étel útján) bevitt egyetlen különálló, kártékony baktériumfajt is – nyugtat meg dr. Mayer. A bél nyálkahártyáját borító endokrin sejteket akár húsz különféle típusba lehet sorolni. Szükség esetén ezek juttatnak hormont a véráramba. E sejtek halmaza egy tömegben nagyobb lenne, mint az ivarmirigyek, a pajzs-, az agyalapi mirigy, és a mellékvesék együttvéve. Az összes szerotoninunk 95%-a ezekben raktározódik. „Ez a jelzőmolekula a normális bélműködéshez elengedhetetlen, de emellett szerepe van az alvás, az étvágy, a fájdalomérzékenység, a hangulat, az általános jóllét fennállásában is. Az antidepresszánsok fő (szerotonin-visszavétel gátlók) csoportja ezt a jelzőmolekulát célozza meg.”

Ez a nagyon meggyőző tudományos magyarázat teljesen levett a lábamról, ámde elbizonytalanított a szerző ezt követő, furcsa kérdése: „ha egyetlen funkciója az emésztés irányítása lenne, miért tartalmaz ennyi speciális sejtet, jelzőrendszert?” Méginkább zavarba hozott az önmagának adott válasz: „a bél tulajdonsága, érzékszervi mivolta nagyrészt ismeretlen. A bél, szétterítve kosárlabdapálya méretű, tele van érzékelőkkel, melyek jelzőmolekula formájában kódolják az ételben található információt: édes, keserű, forró, hideg, fűszeres.” Ha ez igaz lenne, akkor én semmit se értek! Eddig úgy tudtam, hogy az ízérzékelés a szánkban zajlik, és az agyban „értékelődik”. Ráadásul, mire a lenyelt étel a bélbe ér, addigra már se forró, se hideg nem lehet. A fűszerekkel meg a gyomorsav már el is bánt. Most melyikünk tudja jól?

Teljesen megzavar a szerző. Az agyba (vagy agyból? – mintha ez szinte teljesen mindegy is volna) érkező „egyes béljelek emésztőrendszeri érzetet generálnak (jóllakottság, hányinger, émelygés, jó közérzet) s ez kiváltja az agy válaszreakcióit, azt visszaküldi a bélbe, külön bélreakciót generálva, s ezen érzetekre az agy emlékszik.” „A zsigeri érzések nagy adatbázisokban tárolódnak az agyban, ezek döntési helyzetben előjönnek. Amit a zsigereinkben érzünk, nem csak az étkezéssel, ivással kapcsolatos döntést befolyásolja, hanem azt is, milyen embert választunk társul, hogyan értékeljük a munkahelyi, s az egyéb információkat.” (Itt még a kínai filozófia is terítékre került, amennyiben a zsigeri érzés a jin, a zsigeri reakció pedig a jang volna…)

Ha már kínai fogalmaknál tartunk, nem véletlen, hogy a népes populáció is a szerző eszébe jut. A leghatalmasabb mikroba-tömeg (több mint 100 billiósnál nagyobb) a vastagbélben van. Ez annyi, mint a test összes többi sejtje. Ez mind egybegyűjtve, 1-3 kilót tenne ki. Eközben az agy átlagos súlya 1,2 kg körül van. Ezen adatpárhuzamból vezeti le dr. Mayer azt az állítását, hogy a bélmikrobák: az elfeledett szerv. Mennyiségük, sokféleségük az élet során változik – e megfigyelésből pedig újabb elgondolkodtató következtetésre jut, bár adatokkal itt sem támasztja alá, hogy mi igazolná a következő ok-okozati összefüggést: 1-3 éves korban a bél-mikrobák tömege alacsony – ezen életszakaszra tehető az autizmus, a szorongások kialakulása. Tömege idős korban csökken, akkor pedig a neuro-degeneratív rendellenesség (a Parkinson-, az Alzheimer-kór) előfordulása növekszik meg.

„A mikrobák molekulák tömegét hozzák létre, általuk kommunikálnak a szervezettel.” „A mikrobiom egyénre jellemző. Nincs két személy, aki – a benne élő mikrobatörzs/faj tekintetében – pont egyforma lenne. Összetétele függ génjeinktől, anyánk, illetve a háztartásunk más tagjainak mikrobiomjától” – ezeket írja.

Az anyai örökség lehetősége még érthető is lenne, de hogyan kerül ide a velünk egy háztartásban élők szerepe? Továbbá: a bél és a szervezet párbeszéde vajon miként függ „étrendünktől, sőt agyi aktivitásunktól, lelki állapotunktól”. Kár, hogy nem értem, holott ezt a kijelentést akarja igazolni az egész könyv. Meg az alábbiakat: „a mikrobiom új tudománya szerint az emberek valójában szupraorganizmusok, amelyek szorosan összekapcsolódva, elválaszthatatlan és a túlélés érdekében egymástól függő emberi és mikrobiális összetevőkből állnak. Elválaszthatatlanul be vagyunk kötve a földi élet hálójába, mivel a mikrobiális komponens a közös biológiai kommunikációs rendszeren át szorosan kapcsolódik az összes többi mikrobiomhoz a talajban, a levegőben, az óceánokban, illetve szinte minden más élőlénnyel szimbiózisban élő mikrobákhoz.”

Ha valaki képes volt legalább eddig követni a szerző okfejtését, az megkapja a slusszpoént. Kapunk valamiféle magyarázatot, majd a végkövetkeztetést, ami viszont teljességgel elbizonytalanító: „Az ökoszisztémák egészségi állapotát stabilitásuk, és a sérülésekkel, zavarokkal szembeni ellenálló képességük fejezi ki. Az egészségi állapotot az ökoszisztémát alkotó organizmusok sokfélesége, bősége biztosítja.”

Tessék újra elolvasni, majd próbáljuk eldönteni, hogy mikor gondoljunk valamiféle ökoszisztémára, és mikor egy humán egyedre. Mert ezt a mondatot is többször elolvastam: „Ha a bélmikrobiom megbillen (diszbiózis alakul ki) jönnek a bélbetegségek – például az irritábilis bélszindróma (IBS), amitől a világ népességének 15%-a szenved. Az még nem világos, a bélmikrobióta-egyensúly helyreállító terápiák közül (antibiotikum, probiotikum, speciális étrend, székletátültetés) melyik hatékony.”

Sértve érzem magam, de most minden olvasó nevében. Még a jeles szerző sem tudja biztosan? Akkor mivel is győz meg bennünket, hogy tudományosan igazolt tény lenne: létezik az agy, a bél, és benne élő mikrobák közös biológiai nyelve? Attól tartok, ezt a nyelvet én nem leszek képes megtanulni. Sőt, ami kínosabb: dr. Mayer könyvének üzenetét nem leszek képes érthetővé tenni az érdeklődő olvasó számára. Pedig milyen szép összegzés lehetne ez a gondolat: „Sok mikroba él a belek falát borító nyálkás réteg sejtjein, egészen közel a bél immunsejtjeitől és az emésztőrendszeri érzeteket kódoló érzékelőktől. (Nyilván úgy érti, azokhoz közel!) Elhelyezkedésük miatt észlelik az agyból a bélhez érkező jelzéseket a stressz-szintünkről, boldogságunkról, haragunkról, szorongásunkról – még akkor is, ha mi magunk ennek a tudatában se vagyunk.”

Kedves olvasó, ne habozzon. Vágjon bele a nagy kalandba: fejtse meg a könyv üzenetét, keresse vagy találja meg a magyarázatot. Legalább Ön legyen annak tudatában, valójában milyen bél-állapotra van szüksége a saját stressz-, harag-, szorongás-, de legfőképp a boldogságállapota megértéséhez. És ha megfejtette, kérem, avassa be a többi olvasót is…

Ui. Bizonyára nehéz feladat volt lefordítani dr. Mayer könyvét. De attól tartok, más fordítónak is beletört volna a bicskája.

Dr. Emeran Mayer: A bél-agy kapcsolat.
A testünkön belüli rejtett kommunikáció hatása
hangulatunkra, döntéseinkre
és egészségi állapotunkra
Fordította: Dr. Benedek Enikő
Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2024
322 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a kiadónál 3740 Ft,
e-könyv változat a bookline.hu-n 3495 Ft
ISBN 978 615 647 1451 (papír)
ISBN 978 615 647 1505 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ha valaha előfordult már velünk, hogy a félelemtől vagy az idegességtől összeszorult a gyomrunk; hogy a stressz hatására hasmenés tört ránk, nem bírtunk enni, vagy éppen a szokásosnál jóval többet ettünk; hogy egy égbekiáltó igazságtalanság láttán szabályosan émelyegni kezdtünk, akkor személyes tapasztalatunk is van arról, hogy az agyunk és az emésztőrendszerünk szoros kapcsolatban áll egymással, és a kettő között élénk kommunikáció zajlik.(…)
Az utóbbi évek döbbenetes kutatásainak köszönhetően a bél-agy kapcsolat ismét a figyelem középpontjába került, s már azt is tudjuk, hogy a bélrendszer a benne élő mikrobákkal szoros kölcsönhatásban képes befolyásolni alapvető érzelmeinket, viselkedésünket, sőt, számos döntésünket is – és távolról sem csak azokat, amelyek az ételekkel függenek össze. Mint ahogy az átélt érzelmeink is közvetlenül hatnak emésztőrendszerünk állapotára és egészségére.