Reveláció! ǀ Wagner: A bolygó hollandi / Operaház

D. Magyari Imre |

Reveláció!
Ebben a rendezésben Senta (Horti Lilla) nem ugrik a tengerbe és a Hollandi (Kálmándy Mihály) hajója nem süllyed el. Szikora János rendezőnek megesett a szíve rajtuk és megadta nekik a földi boldogság lehetőségét.

A földöntúliét megadta Wagner is, utasítása szerint Senta ugrása és a hajó elsüllyedése, tehát a szerelmesek halála után a „messze távolban” mindketten „megdicsőülten” (in verklärter Gestalt) felmerülnek a hullámokból, sőt a férfi átöleli asszonyát, de ezzel, noha kétségtelenül kint vannak a vízből, már nem sokra mennek.

A halálban egymásra találnak, de az életben nem kötötték össze a sorsukat: ha akarom, ez a befejezés a későn megbánt, elhamarkodott döntésről, az elszalasztott nagy lehetőségről szól. Az „el nem nyert éden fájdalmá”-ról, amit Vajda János említ Harminc év után című nagy versében.

Szikoránál minderről szó sincs.

Nem tudom, Wagner mit szólna a kétségkívül merész megoldáshoz (valószínűleg tiltakozna); nekem rendkívül tetszik. Azt sem tudom, hogy a világ operaházaiban próbálkozott-e valaki hasonlóval, avagy Szikoráé az elsőség. De úgy gondolom, ez a változat teljes mértékben indokolható a szöveggel, a történettel, azaz Szikora egyáltalán nem tett erőszakot a művön, még ha egy ortodox wagneriánus ezt vélelmezné is. (Csak azért nem írom, hogy a mű szelleméből is ez következik, mert a mű szelleme, ugye, a Hollandi…)

A harmadik felvonás második jelenetében a Sentába szerelmes Erik, a vadász (Kovácsházi István) részletesen felidézi a múltat. Igazából a néző számára is most válik világossá, hogy Senta valamikor viszontszerette Eriket, sőt örök hűséget esküdött neki, amire most nem akar emlékezni, illetve hát egyszerűen elfelejtette. Erik így énekel:

Nem emlékszel-e már ama napra,
mikor magadhoz hívtál lenn a völgyben?
Midőn, hogy megszerezzek ormon nőtt virágot,
bátran vállaltam számtalan veszélyt?
Emlékszel, hogy meredek sziklaszirtről
a parttól elválni láttuk atyádat?
Elvitorlázott a fehér szárnyú hajón,
s oltalmamra bízott tégedet.
S mikor karod átölelte vállam,
hát nem vallottál ismét szerelmet?

Hát ez súlyos. Senta magához hívta Eriket, átölelte, sőt szerelmet vallott neki, ráadásul ismét. Igen, de ez a múlt, a régmúlt, Erik egy múltbeli eseménysort idéz fel. A második felvonás második jelenetében, mikor a Hollandi még partra sem lépett, jövetelét még csak sejteni sem lehet, már lezajlott egy „beszélgetés” kettejük között; Erik érzi, hogy baj van, Senta társnői is tudják, hogy Senta másba szerelmes, akit egyelőre csak egy képről ismer. Ez a kép viszont ott lóg Daland (Palerdi András) házában, tán épp Senta szobájában: egy „sápadt, sötét szakállú, sötét ruhás férfi” néz le róla. Szikora rendezésében mi nem látjuk a képet, a terem negyedik falára akasztották fel. Hogy ki és mikor, arra nem derül fény, balladai homály borítja. Senta mindenesetre valamikor beleszeretett a rajta látható figurába. Eriknek annyi, és ezt ő is érzi.

A lány nem akarja megbántani, ködösít, mellébeszél, hárít („Engedj ki, / hadd üdvözöljem apámat!”), sőt úgy tesz, mintha nem változtak volna meg az érzései, majdhogynem megsértődik („Hogyan? Kételkedsz szívemben? / Kétled, hogy kedvellek?”): na, persze, nem akar pártában maradni. Eriket azonban nem lehet átverni, folyamatosan sajnálja és sajnáltatja magát, szerintem határozottan túloz, ha érzelmei őszinték is, továbbá tényleg gyötrődik:

Visszariadsz hát e sebtől, mit te
ütöttél rajtam: az őrjöngő szerelemtől?
Ó, hallgass meg ez órán,
halljad utolsó kérdésemet:
ha a bánattól megszakad e szív,
Senta, leszel-e majd szószólóm?

Ez talán kicsit zavaros, de hát Erik nincs abban az állapotban, hogy kristálytisztán fogalmazzon. Mondjuk az övén lógó vadkacsák egyikét nem kéne indulatosan elhajítania, ez nem jó ötlet sem tőle, sem a rendezőtől: akaratlanul is komikus hatást kelt. Viszont, jöhetünk rá, mintha már mi is lettünk volna ilyen helyzetben: vagy mi szerettünk ki valakiből és nekünk könyörögtek, vagy ami még rosszabb, minket dobtak, s mi fogadkoztunk és rimánkodtunk. Akár így, akár úgy: szörnyű szituáció, pláne, ha valamelyikünk öngyilkossággal is fenyegetődzik („Én még, azt hiszem, kisétálok egy kicsit valamelyik hídra” – lebegtetik meg Pintér Bélánál a Tündöklő középszerben). Szól ez a tizenkilencedik századi romantikus opera rólunk is.

A harmadik felvonásban a Hollandi ugyanúgy végighallgatja Erik múltidézését, mint Senta. Csakhogy ő helyből félreérti, és rendkívül hisztérikusan reagál: „Elvesztem! Ó, elvesztem! Örökkön elveszett üdv!” Egyetlen percig sem akar tovább maradni. De Senta nem árulta el! Nem lett hozzá hűtlen! A Hollandi azonban meg sem hallja, mit mond (énekel) neki: „Állj meg! Ne bánjad e kötést! / Mit ígértem, azt állom is!” Ígérete még a második felvonás duettjében hangzott el: „A szívem legtisztább mélyén / tudom a hűség legfőbb parancsát: kinek a szívemet szenteltem, / hűséget kap mindhalálig!” Szikora János egyszerűen nem hagyja, hogy a Hollandin elhatalmasodjon a hisztéria. Hisz ez a két ember egymásnak van teremtve, még az öltözetük is hasonló (jelmez: Berzsenyi Krisztina) – hát akkor legyenek is egymáséi, bármit írt Wagner.

Erik, szegény, maga a középszer. Akkor is, ha rajong Sentáért, és most őszintén szenved. A lány sosem lenne mellette boldog. És középszerű Senta apja, a pénzéhes Daland is, az aluszékony Kormányos (Horváth István) is, Mary, Senta dajkája (Christa Mayer) is, Senta társnői is: mindenki más. A többieké a Fonókórus rokkáhozragadt (vö. földhözragadt), slágeres világa (jó szám azért), amit maga Senta nevez ostoba dalnak. Az övé a sötét ballada a vérvörös vitorlájú, fekete árbócú hajóról meg a névtelen, sápadt kapitányáról, akit egy nő halálig tartó hűsége válthat csak meg. Ő más formátum, ugyanolyan, mint a Hollandi. Illetve hát: egészen más… Nem biztos, hogy boldogok lesznek, hogy azok lehetnek. De van rá esélyük, mondja Szikora, és én mélyen egyetértek vele.

Rendkívül ihletett rendezés Szikora Jánosé. Most csak azt a pillanatot említem, amiben Senta és a Hollandi először megpillantják egymást: beleborzongunk. Igaz, ehhez kellenek az énekesek, a jelmez, a díszlet (Szendrényi Éva), elsősorban pedig természetesen a zene, ami Rajna Martin karmesternek köszönhetően varázslatosan szól. Szikora rendezésében hibátlanul illeszti össze a realista és a mitikus részeket, ha az egész lényegét abban látja is, hogy (kissé sután fogalmazva) „misztikus rajongás, realista felhangokkal”. (Ha nagyon muszáj, tarthatjuk egyébként az egészet az első jelenetben elalvó Kormányos rémálmának is, aki a harmadik jelenetben ráadásul azt álmodja, hogy felébred.)

Minden együtt van, ritka színházi élményben lehet részünk. Amihez az a játékos ötlet is hozzátartozik, a matrózok és Senta társnői egymás képét viselik a ruházatukon, ki-ki a maga kedveséét, még az I ♥ is ott a hátukon. Ez jótékonyan oldja a komorságot.

Amire nincs is okunk. Hisz a bolygó hollandi ezúttal révbe ért.

Fotók: Operaház (A képek különböző szereposztással futó előadásokon készültek.)

Richard Wagner: A bolygó hollandi
Rendező: Szikora János
Vezényel: Rajna Martin

Szereplők

Daland – Palerdi András
Senta – Horti Lilla / Sümegi Eszter
Erik – Kovácsházi István
Mary – Christa Mayer / Kiss Judit Anna
Kormányos – Horváth István
A Hollandi – Kálmándy Mihály

Díszlet: Szendrényi Éva
Jelmez: Berzsenyi Krisztina

Bemutató: 2013. január 10., Operaház