Ahogy sosem láttuk | Kaleidoszkóp / Néprajzi Múzeum

Józsa Ágnes |

Élhettem volna a gyanúperrel – soha nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is leírom így –, de hát egyszer minden csak bekövetkezik. Amikor az új, még funkciótlan, lehetetlen formájú terekkel és lépcsősorokkal kialakított épületrész (remélem, egyszer majd színháznak is használják) folyosóján megláttam a köcsögökkel és mázas tányérokkal telezsúfolt, kerámiatérnek nevezett látványtárat – szóval már akkor érzékeltem, hogy ez bizony más.

Újnak ugyan nem új, a posztmodern ötven évvel ezelőtt feltalálta. A lényeg, máshogy kell nézni és máshogy kell értelmezni. „A világ heterogén, többértelmű és ellentmondásos.”

A múzeumokat a világ megismerésének vágya – és ebbe a megismerésbe az érdeklődők bevonásának igénye hozta létre – csaknem kétszáz éve. Úgy gondolták akkor, hogy az emberek tudni, ismerni akarnak, és ha nekik személyesen nincs módjuk elutazni a földgolyóbis túlsó felére, akkor az ott járt tudós ember elhozhatja onnan, és a múzeumnak nevezett intézményben bárki megtekintheti.

Nos, látom már, hogy ez ásatag elgondolás. Ma már az ember (úgy általánosságban) nem akar tudni, nem akar megismerni. Egyrészt mert macerás, másrészt az ilyesmit a (bármilyen szintű) főnökök nagyon nem szeretik. A tudás nagyon kellemetlen. A mások tudása még olyanabb. Viszont nagyon kell a látvány mozgalmassága. Ezért hát a múzeum(ok)nak is ezt az igényt kell követni.

A Néprajzi Múzeum megfelel ennek a követelménynek. A több ezer kerámiatárgy több sorban egymás mellé rendezve az üveg mögött nem közvetít tudástartalmat, csak látványt. Esztétikai funkciója van, gyönyörködtethet. Miért kellene ismerni a tárgy születési helyét, funkcióját, készítőjét? Belátható, hogy erre nincs szükségünk.

Megvolt tehát a rossz érzésem – gyanúper –, de gyermeki lelkem remélni akar. Megnyílt a Kaleidoszkóp című állandó kiállítás, amelyhez „háromezer négyzetméteren háromezer-hatszáz eredeti, restaurált tárgyat, ezerhatszáz fotót, kétszáz csúcsminőségű tárlót, kétszázhuszonhét interaktív képernyőfelületet, huszonegy vetítőgépet, nyolcvannégy hangforrást, ezerötszáz lámpatestet” használtak fel. Kurátorai, rendezői „az öt kontinens kultúráját nyolc téma köré csoportosították.”

A gyűjtemény új kiállításában nemcsak a műtárgyak egyediek, hanem a tárlat koncepciója is. Bár a múzeum munkatársai a számos etnográfiai és más tematikájú kiállítást tanulmányoztak szerte a világon, a most nyílt kiállítás alapvetően előkép nélküli. Tükrözi a magyar néprajzi muzeológia felkészültségét és kreativitását, és mint ilyen: páratlan eredmény.

A bemutatott anyag az intézmény több mint 150 éve gyarapodó gyűjteményéből építkezik, hogy „egyedülálló történteken keresztül gondolkodjon és gondolkodtasson a múzeum magyar és nemzetközi tárgyai által őrzött tudásról. (…) …igazi kaleidoszkóp: attól függően ki, mikor tekint bele, mindig változó, színes képet kap az őt körülvevő világról” – olvasható a tájékoztatóban.

Vagy úgy! Kaleidoszkóp. Így már érthető minden. A kaleidoszkóp egymást tükröző részleteinek darabjaként Boglár Lajos Amazóniából hozott tárgyai összecsengenek például Bíró Lajos óceániai gyűjteményével. Ezért, a maszkokból építve látványos kortárs képzőművészeti objektet tornyoztak fel, a hosszú lándzsákból pedig kétféle terítésű – legyezőt formáztak. A műtárgyak szépek és kompozícióként is igazán látványosak. Ugyanilyen művészeti rendező elv alapján kerül egy olvasatba a 19. század közepén virágba boruló matyó népművészet a Rákosi hatvanadik születésnapjára készült varrottasokkal, és nem is annyira idegen tőlük Tüdős Klárának az úriasszonyokat öltöztető kreációi a huszadik század harmincas éveiből.

A kaleidoszkóp részdarabkái ezekben a halmazokban különleges esztétikai élményt kínálnak. A mindentudó wikipédia szerint „A múzeum feladata a kulturális javak meghatározott anyagának folyamatos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, tudományos feldolgozása és publikálása, továbbá kiállításokon, illetve egyéb módokon való bemutatása.” Hát kérem, lehet örvendezni: itt és most láthatjuk az egyéb módot.

Aki nem ismeri a történelmet, a szokásrendszert, a viseletek és az eszközhasználat kialakulásának folyamatát, az kompozíciókat lát ezekben a terekben, melyeket szín- és formagazdag tárgyegyüttesekből állítottak össze. A látványélmény bizonyára izgalmas. Tudni azonban arról, hogy mi micsoda, hogyan alakult ki és miért, hogyan éltek azok az emberek, aki faragták, korongozták őket, főleg akik használták, viselték őket – fölösleges.

Fölösleges arról tudni, hogy kik is vagyunk, és a környezetünk miért olyan, amilyen. Pláne bármivel is kontextusba helyezve. Csak zavarna a szotyolarágcsálás és a focimeccs bámulása közben.

Fotók: Néprajzi Múzeum (NM), a szerző (JÁ)