Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet (részlet)

I. Első változat

(2018. május – 2019. augusztus)

Először

Hogy a saját ágyában haljon meg, ezt szeretném. Nem tudom, mennyire érezte valaha is otthon magát ebben a lakásban, de az ágyát ismeri, ha viszi a lába, odatalál. Elképzelni, ahogy egy demenciával élő ember összezavarodik, nem tudja, hol van, hogy került oda, ahol áll, és merre vezet a következő lépés – jeges rémület az alapokig. Így ijedne meg a kórházban. Azt szeretném, ha otthon halna meg, a saját ágyában. Nem tudom az arcát a halál után elképzelni, a bőrt, a szöveteket, hogy nem mozdulnak többet, a szem alatti árkot. Azt szeretném, ha otthon halna meg.

Észleli saját tönkremenetelét, tudja, hogy felejt, tudja, hogy nem tud. Más módon, mint mi, nem birtokló tudással, de tudja, és a betegség ajándéka, hogy ez elhomályosul, nem kell folyton tisztában lennie a veszteséggel. De meg tudjuk állítani az időt, amikor ennek a félelmetes tudásnak a helyét átveszi a nyugalom, hogy együtt vagyunk. Szorosan ülünk egymás mellett a kanapén. A teste folyton átmelegszik. Hogyan melegedhet át az, aki ennyire kicsi? Nem izzadt, inkább csapzott, mint egy kisgyerek. Friss ruhát kell ráadni, a haja összetapadt, megyünk majd zuhanyozni, de most még megállítjuk az időt, nyugalomban ülünk, szorosan egymás mellett. Az ismétlődő mondatai is megállítják az időt. Fogjuk egymás kezét, és megáll. Sosem voltunk ilyen közel egymáshoz azóta, hogy tudatosan élek a világban. Többszörösen terhelt volt a kapcsolatunk, egyikőnk se tudta megadni a másiknak azt, amire a legnagyobb szükség lett volna. Ez most mind elfelejtődött.

A dolgok nevét elfelejtette, a napszakokat elfelejtette. De szeretne beszélgetni, folyamatos kapcsolatban lenni. Azokat a mondatokat ismételgeti, amik az emlékezet visszatéréseinek éjszakái után megmaradtak benne. Most ezek lettek az ő új emlékei – húsz mondat. A többi ismételt mondat a szorongásról szól. Hogy valami fekete-e, hogy most van-e délután, hogy van-e víz, van-e vécépapír, és mikor eszünk már. Érzi, hogy felejt, érzi, hogy nem tud arra a kérdésre válaszolni, „miért csináltad ezt”. Mi is ismételgetünk, naponta kétszázszor megkérdezzük: miért öntötted ki a vizet, miért nem zártad el a csapot, miért nem ülsz már le, miért nem veszed fel a papucsod, miért köpöd ki az ételt, miért. Nem tud válaszolni. Érzi a rést a tett és a kérdés közt – ennyi. Néha fellázad, eleven daccá válik. Az egyetlen magyar szó, amit ismételget: vállalom. Nem tudja, miért teszi, de vállalja. Ha a nyolc másodperces rövid távú memóriájával el is felejti az éppen aktuális megszégyenülését, a mélységes, magával szembeni csalódottság mégis egyre gyűlik benne. És a szorongás.

Ami feldühít, és amitől mindent elfelejtek, amit a demenciáról tudok, az a beteg körül gyűlő piszok, amit folyamatosan takarítani kell, ezt nagyon rosszul viselem. A takony, a kiköpött étel, széklet és vizelet, ezt nehéz elviselni. Ezen még gondolkodnom kell, miért olyan kimerítő egy idő után. Sokáig kitart a türelmem, de aztán hirtelen felgyűlik és túlárad rajtam mindaz a testi anyag, amivel nem akarok folyton együtt létezni, és megosztani vele a felületeket. De tegnap azzal dühített fel, hogy összenyomta a kezemben lévő, zacskós csomagolású sűrű gyümölcslevet, és az egész rám spriccelt. A tudatosság és a betegség reflexe egyaránt jelen volt a mozdulatában. Nem tudta megállítani a kezét, pedig sokat kértem, és nem is akarta. Ahogy ezt írom, máris megértem: a tárgy, amit felé közelítettem, szorongást okozott benne, nem pontosan értette, mi az, pedig igyekeztem elmagyarázni. A furcsa tárgy megértésére a jelenleg egyedül működő megismerési módját használta – megragadta. Illetve van egy másik mód is: beleteszi a kezét, ha üreges tárgyról van szó. Most már értem.

Minden pillanatban milliárd sejt ad jelzést, huzalaikon át árad az információ, rengeteg, párhuzamosan. Szintek, régiók, rétegek, központok, elágazások, mind sugároz és vesz. Őt kell figyelnem, innen tudom, hogy ez így történik. Magamtól nem tudnám. Egysíkúan működik bennem a gépezet, nem észlelem a komplexitását. Az ő huzalozását próbálom megérezni. Mi működik most, milyen kötések léteznek még, milyen pályákon halad még az információ – próbálok belépni meglévő csomópontjai közé, és úgy szólni hozzá, hogy érezze, vele beszélek és hozzá, vele vagyok, benne a világában. Huzalai eltépődnek, újrarendeződnek, mindennap más szokásokat vesz fel, másféle furcsasággal áll elő, hogy idomulni tudjon ehhez a hatalmas, ijesztően érthetetlen univerzumhoz.

Milyen könnyedén vettem a számra a halálát, de mi lesz velem, ha meghal? Vele hal a nyézsnoszty, a nyelv, amely a gyöngédséget úgy mondja, hogy többször is a szájpadláshoz ér. Vele hal az anyai és az anyanyelv. Félek, hogy ami azután megmarad, csak rideg lesz és leíró. Nem is akartam ezt a mondatot befejezni, mint ahogy azt se akarom, hogy meghaljon.

II. Tanulékony demens

(2020. március – 2021. június)

Bevezetés

Hosszú, szinte évtizedes betegségsorozat után anyámnál három éve jelentkeztek a demencia tünetei. Elsöprő súlyossággal – nem voltunk felkészülve rájuk. Szinte teljesen elvesztette a kapcsolatát a tárgyi világgal, a hétköznapi élet eljárásrendjével. Elillant belőle ez a fajta tudás, és hirtelen semmilyen kérdésre nem volt válasza. Egy dolgot tudott csak igazán: hogy azok az emberek, akik mellette vannak, kik. Tudta, hogy van a férje, apám; hogy vagyok én, a lánya; és hogy van Maja, az élettársam.

Azóta együtt figyeljük, hogy mit jelenthet a memória és a tudás akkor, amikor nem a gyarapodásáról van szó, hanem a lehámlásról, rétegekről, és arról, hogy mégis mik az alapok. Persze semmit se tudunk ezekről az elképesztően gazdag és összetett építményekről.

Benne vagyunk még mindig anyám legstabilabb, egyelőre rendíthetetlen emlékezetében, de újra és újra meg kell erősítenem, minden alkalommal, mikor találkozunk, vagy akkor is, ha hosszabb időt töltünk együtt: te a lányom vagy, mondja. Igen, és te pedig az anyám. Valószínűleg boldogító ezt mondani, boldogító, hogy pontosan tud valamit a legfontosabb dolgok közül, és hogy párbeszédben vagyunk. Boldogító nekem is.

A memória felfoghatatlan komplexitása akkor ért el hozzám, mikor néhány éjszakára visszatért az emlékezete. Hirtelen, az éjszaka sötétjében kezdett el emlékezni és beszélni. Szüntelen felügyeletet igényel, nappal is, éjjel is. Akkor éppen én voltam mellette, hallgattam, kérdeztem. Minden visszajött: ki volt, hogyan élt és mit csinált, mikor, milyen érzésekkel és tervekkel. Az élettörténetét nem torzította öncenzúra, önvád, egyes elemekhez tapadó vagy mindent átható neurotikus átírás. Páratlan élességgel emlékezett.

Később megtudtam, hogy sok demens betegnél történik hasonló, és a világosság mindig éjszaka jön. Nem tudom, mitől – hogyan árad a vér, hogyan eleveníti meg az inaktív agyi részeket; de az világos, hogy ebben az időszakban, mikor azt hittem, elveszett az emlékezete, az igazság az volt, hogy élt és megvolt, csak szünetelt. Aztán pár éjjelre visszatért.

Örült a visszaemlékezésnek. Visszajött a régi hangszíne, a mondatai dinamikája. Tőle tudom, hogy emlékezni öröm – azt eddig is tudtam, hogy fontos, de azt, hogy öröm, a létezés alapjához tartozó boldogság, tőle tudom.

Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet.
Demencia és Óperencia.
Magvető Kiadó, Budapest, 2024
168 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft