Arra ébredünk | Székely Csaba: Az igazság gyertyái – Városmajori Színházi Szemle

Tóth Zsuzsanna |

Nagyon sokszor gondolkodtam el már azon, milyen rettenetes, hogy az emberek nem tanulnak a borzalmakból, újra elkövetnek olyan dolgokat, amiknek nem volna szabad ismétlődnie. Miért lépünk bele ismételten ugyanazokba a csapdákba, miközben tudjuk, ismerjük a jeleket és azok következményeit? Rá lehet fogni az emberi természetre? No meg persze a politikára, amit nehéz kikerülni, minden lélegzetünket mérgezi. Pedig nem kéne ennek így lennie. Lehetne akár szép és boldog végű mese Az igazság gyertyái, Székely Csaba színműve is – éppen csak egy hajszálnyi hiányzik hozzá.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása nagy sikert aratott a Városmajori Színházi Szemlén, és méltán. Sebestyén Aba – mint máskor is – érzékenyen nyúlt a szöveghez, felerősítve annak iróniáját, a társulat pedig remek összhangban, kiváló színészi teljesítményeket nyújtva valósította meg a rendező elképzeléseit.

De haladjunk sorjában. Székely Csaba marosvásárhelyi születésű (még ma is szemtelenül fiatal) író drámái nem ismeretlenek a színházkedvelő magyar közönség előtt, hiszen számos darabját játszotta már jó néhány színházunk. Azt hiszem, elég, ha csak az egyik legutóbbi nagy sikerét, a több műhely által is színre vitt 10 címűt említem. Jómagam 2012 körül találkoztam először a nevével, amatőr színjátszók adták elő a később rendkívül sikeres Bánya-trilógia első darabját, a Bányavirágot. Már akkor megmutatkozott, hogy a sajátosan kevert, egyfelől eredeti székely ízeket, másrészt rontott elemeket is tartalmazó, nagyon eleven nyelvet használ. Székely érzékenyen fordul az elesettek, a valamilyen okból lemaradottak, háttérbe szorultak felé. Megmutatja a hibáikat, gyengeségüket, de megértően, ráadásul sok humort felvillantva állítja elénk sorsukat. S miközben erős kézzel rántja le a leplet számos társadalmi hibáról (a Bánya-trilógiában például a hamis erdélyi illúziókkal szembesíti nézőit) – képes meglátni, és lírai módon felszikráztatni a hétköznapi életek minden csipetnyi szépségét.

Drámáiban mindig felfedezhetők nagy erkölcsi kérdések – ámbár azok a szereplők számára nem feltétlen jelentik azt; ők csak teszik, jól-rosszul?, amit emberi mivoltuk, jellemük tenniük enged, vagy éppen amire tartásuk kötelezi őket.

Az igazság gyertyái kemény időben játszódik – ám a vészterhes korra eleinte nem sok minden utal. Hatházi Rebeka egyszerű jelmezei meglehetősen időtlenek, és alig éreztetik, hogy a Székelyföldön vagyunk. A színen néhány ház lécekből álló vázát látjuk, a hátulsón Dávid-csillag. Talán ez a legdominánsabb építmény; itt helyezkedik el a zenekar, amely a játék szerves részeként létezik a színpadon. S azonnal meg is dicsérem Cári Tibor zenéit; dramaturgiailag gyönyörűen erősíti az érzelmi energiákat, olykor fájdalmas, felemelő zsidó muzsika, ami máskor – mint a keresztelkedési jelenetnél – szinte fenyegetően fonódik egybe a liturgikus énekek dallamaival.

A díszlet (Sós Beáta tervei) átláthatósága megszünteti a kint és bent fogalmát, miközben azt persze meg is tartja. A helyszínváltozást (az elhurcolás helyszínét) néhány nálunk jelképpé vált műanyag jelzőszalag (ezúttal nem piros-fehér) teremti meg, egyszerre idézve meg a gettók zártságát, a lágerek bejárati rámpáit, sorompóit, a rácsokat, a kerítéseket. A rabságot, kiszolgáltatottságot.

A színjátékban – a színlapot* olvasók már tudják – a bözödújfalui szombatosok históriájával ismerkedhetünk meg. Sára, a középpontba kerülő család bicebóca, kicsit kelekótya lánya kezd nekünk – „bamba alakoknak” – mesélni, varázslatos kedvességgel. A nézőt azonnal megragadja Kiss Bora alakítása, olyan tisztaság sugárzik szemeiből. A történet zárását is tőle halljuk, és bizonyos fordulópontokon is epikus segítséget kapunk, ez azonban semmit nem vesz el a darab drámaiságából. Az ütközőpontok, konfliktushelyzetek gyönyörűen rajzolódnak ki, pontos jellemrajzokkal és feszültséggel teli alakításokban. Ki kell emelni – bár a társulat együttes munkája is kiváló – ahogyan B. Fülöp Erzsébet megformálja a szombatos családot összetartó, kemény, önfejű, de szerelmében olvadékony anyát, Márta asszonyt. Játékában elképesztő energiákat és rendkívüli színészi affinitást érzékelhetünk.

A legfeljebb a szomszéd településsel vetélkedő faluban különösebb súrlódások nélkül, békében megférnek egymással a különböző felekezetek. A szokásos apró-cseprő bajokon túl, akkor forrósodik fel a hangulat, amikor az adott történelmi helyzetben „Budapest beleszól” az életükbe. A politika. Innentől külső erők (táv)irányítják a történéseket, amelyek a világháború poklát hozzák el Bözödújfaluba. Ismerős, mégis borzongató jelenet, amikor a falu elöljárói előtt megjelenik két csendőr, a hatalom küldöttei, és máris mind kiszolgáltatottá válnak. A megalázó csendőrpertut zokszó nélkül – a félelem természetrajza –, valamiféle „nem-kell-ezt-komolyan-venni” belenyugvással fogadják. Csekély ellenállást mutatnak, de azért próbálkoznak.

Éppen ez a példásan megformált jelenet, melyben az erőszak a maga ostoba valóságában mutatkozik meg – egyben az egyik legmulatságosabb is. Amúgy humor bőven van az előadás más pontjain is, ez ugyan legtöbbször a fejünkben élő székely viccek hangulatát idézi, ám az elfojthatatlan, fel-felcsapó kacagás egyre többször torokszorító és szemfelhősítő is egyben. A szereplők számára is teljesen nyilvánvalóan nonszensz, ami történik – mégis, mintha lassan hozzászoknának. (Tudják, mint a békák a forrósodó vízben…)

A fő probléma természetesen a falu „zsidótlanítása”. És itt jön a fura történelmi csavar: a szombatosok „fajilag” „ős szittya vérek”, székely emberek – ám zsidónak vagyis üldözendőnek tekintik őket, mivel a zsidó vallást választották. Természetes kiútnak látszik a kikeresztelkedés – ebbe azonban a hitét komolyan vevő Márta asszony semmiképp nem akar belemenni. (Mikor mégis, már késő lesz.) Nem úgy a jég hátán is megélő férje, aki az elsők között fedezi fel a kiskaput. Ám mindez voltaképpen csak a kiindulópont. Az élet természetes kanyarulatai, az egymáshoz fűződő viszonyok bonyolult hálója át- meg átrajzolja a helyzetet. Komikus és kétségbeejtő epizódok kergetik egymást, az utolsó percig többesélyes kimenetelű történetben.

Mert ne higgyék, hogy csakis a háború, a vallási-faji ellentétek okoznak feszültséget. Valójában – a „fortélyos félelmen” túl – többnyire egyszerűen kicsinyesség, rossz szándék –, és megint és mindig a politikai propaganda (gyűlöletpropaganda) hatása áll. Ellenség kell, mert akkor tudunk uralkodni.

Remek húzás Székely Csabától, hogy a látszólag galamblelkű tanító (Galló Ernő) lesz a leghabzóbb szájú zsidógyűlölő, míg a látványosan beszari plébános (Bartha László Zsolt) viselkedik igazán bátran. Sorolhatnám az összes remek alakítást, a játék feszültségét mindvégig kézben tartó rendező megannyi kiváló figurát tesz elénk, amelyek remek színészi játékkal. kelnek életre. Valamennyien megérdemelnének néhány jelzőnyi elismerést. A dráma szövege kerül mindent pátoszt, ellenben vérbő, olykor idegesítően életszerű párbeszédek peregnek előttünk, és hozzák a meglepetések izgalmát.

A katartikus befejezést súlyosbítja, hogy megtudjuk, a falu már nem létezik, duzzasztott tó borítja el a falut, halak úszkálnak az egykori utcák helyén. De a történeteket meg kell őrizni, hogy ne vesszenek el. Akkor sem, ha egy napon az emberek arra ébrednek, hogy ölnek, vagy őket ölik.

Fotók: Bereczky Sándor

Székely Csaba: Az igazság gyertyái – történelmi színmű
Városmajori Színházi Szemle
2024. szeptember 2.
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Tompa Miklós Társulatának előadása
Rendező: Sebestyén Aba
Zeneszerző: Cári Tibor
Díszlettervező: Sós Beáta
Jelmeztervező: Hatházi Rebeka
Világítástervező: Majoros Róbert

Szereplők

Kovács Márta: B. Fülöp Erzsébet
Kovács Sámuel, a fia: Varga Balázs
Kovács Sára, a lánya: Kiss Bora
Kovács Mózes, a férje: Henn János
Ráduly István, plébános: Bartha László Zsolt
Demény Ferenc, tanító: Galló Ernő
Geréb Kálmán, falubíró: Nagy István
Demeter György, lelkész: László Csaba
Demeter Éva, a felesége: Nagy Dorottya
Demeter Gizella, a lánya: Gecse Ramóna
Kónya, csendőrtiszt: Tollas Gábor
Pintér, csendőrtiszt: Ördög Miklós Levente
Botskor Lóránt, csendőrparancsnok: Meszesi Oszkár
Nikolaus Schröder, Gestapo-tiszt: Korpos András
Bürger, fogoly: Adorjáni Nagy Zoltán
Rosenfeld, fogoly: Bálint Örs
Zsidó I: Renczés Viktória
Zsidó II: Ferenczi H. István
Zsidó III: Szabó Fruzsina
Csendőr I: Kiss Péter
Csendőr II: Kovács Norbert
Falubeliek, zsidók: Adorjáni Nagy Zoltán, Balázs Hunor, Bálint Örs, Ferenczi H. István, Csiki Roland-Ádám, Kiss Eszter, Kiss Péter, Kovács Norbert, Pintér Janka, Póra Jácinta, Renczés Viktória, Soós Máté Bátor, Szabó Fruzsina, Szilágyi Orsolya, Timár Csenge-Mária

Zenészek

Kostyák Márton (nagybőgő)
Makkai István (klarinét)
Sipos Péter (hegedű)
Leon Zsolt (brácsa)
Málnási Zoltán (ütőhangszerek)