»Gondolatból formált« | Láng Orsolya: Ház, délután

Tóth Zsuzsanna |

A neten fellelhető képeken csupa mosoly, szemüveges fiatal nő; író, költő, könyvillusztrátor és filmrendező egy személyben. A széles érdeklődési kör időnként szétaprózza az embert, de tudunk olyanról, aki polihisztorként is kiemelkedő. Ahhoz, hogy erről Láng Orsolya esetében bármit is nyilatkozzam, nincs elegendő ismeretem. De nem zárom ki a lehetőséget.

Ház, délután című verseskötete alapján csak arról tudok nyilatkozni, hogy költőnek nem rossz. Mondhatják persze, hogy ez nem éppen pozitív vélemény, de tévednek. Nagyon is az. Mert Láng Orsolya sok mindent tud a költészetről, és úgy érzem az életről is. Pontosan láttatóan fogalmaz, noha lírája nem tartozik a zeneiségükben is pompázatosak közé. Mondatai inkább szögletesek, mintsem puhára kerekítettek. Tele van érzelemmel, de nem szívhez szóló – legalábbis abban az értelemben, amit és ahogyan a líra iránt rajongók szeretni szoktak. Azon költők sorát gazdagítja, akik egyáltalán nem andalítanak. Talán túl okos is. Műveltségi tudásanyaga időnként átsüt az alkotásokon – és nem csupán az intertextualitásra gondolok. Ám ne siessünk ennyire előre.

Nézzük meg, milyen témákat választ, hogy építi fel szövegeit a szerző. Talán nem túlzás, ha azt állítom, fényképez, képeket, szituációkat helyez filmkivágásba – és ezeket próbálja meg minél hitelesebben ábrázolni, szöveggé formálni. Többnyire és látszólag a külvilág történéseit figyeli, mégis sokszor az az érzésem, önmagát vizsgálja, a saját érzéseit is a fotográfus vagy operatőr objektivitással szemléli. Miközben nem szenvtelen. Határozottan empatikus, sőt filozofikus kíváncsisággal kutatja tárgyát, s ebbe a nézelődésbe olykor váratlanul, mint egy kés pengéje, vág bele egy-egy személyes sor, mondat. Mégis erősebben érződik távolságtartás, mint a lírai én kitárulkozása.

Verseiben emberek jönnek-mennek, figyelik egymást, a tárgyakat, a házakat, emlékeznek és -egyszerűen – élnek. Mégsem könnyű megfejteni a sorokat, rejtőzködnek az érzések, miközben a gondolatok maguk felismerhetők, átélhetők, saját tapasztalásaink újraértelmezésére csábítók. Ráadásul meglepő gondolattársításokkal találkozunk – rögtön a legelső vers is csak többedik olvasásra nyiladozik. (Valószínűleg még sokáig bontogatom jelentéstartamait.) Nem különben mindjárt a második vers is megfejtést követel – s ez nem is olyan egyszerű. „A vágyemléket hordozó test összeütközésbe / kerül a valósággal, és alulmarad.” … „Átlagos napokon kezes és jól nevelt / a kimondhatatlan, amivel együtt él. / Egyszer megpróbálta magán kívülre helyezni,/ nem történt semmi számottevő, csak egy / figyelmeztetés kapott, mint az első / kihágásra szokás, / nem szóbeli, épp ellenkezőleg: / hallgatásbeli megrovást.” (A jövevény)

Láng Orsolya költői nyelve bármennyire egyszerűnek tűnik, nagyon is kaleidoszkópos, gazdag szöveghálójában időnként egy-egy egy szó is, mintha új jelentéstartalmat kapna, titkos fiókokat hordozna. A „jó lenne megütni egy hangot / úgy, hogy ne fájjon” jelenti a szokásos értelmét, de a szó szerintit is, mintha vágyna tényleg megütni a hangot. Vagy a következő: „Ide nemcsak egy szakajtó lajosarany van befalazva, / hanem mi is. Miegymás.” – ahol a miegymás jelenheti azt is, hogy mi falaztuk be egymást. És még folytathatnám.

• Olvass bele!

A pontos fogalmazások a valóságot rögzítik, de – mint minden valamirevaló költőnél – egy sűrített, bonyolultabb valóságot, amely túlmutat önmagán. A kis történések olykor hétköznapiak, olykor már-már tragikusak (Januári reggel), ábrázolásuk, akárcsak az érzelmek leírása, mellőz minden pátoszt. „mikor fájdalmat okozok, / akkor fáj valami. / de aztán jobban fáj / a valami-miatt-okozott-fájdalom.” Bár nem igazán jellemző, de itt-ott megcsillan valami fanyar humor is: „a tincset levágták / hazavinni a szülőknek / édesanyám, lelkem / mondja majd a hajtincs” (A költő utolsó utáni fényképe – az ápolónő). Ugyanebben a versben egy másik rövid rész (a fényképész): „egyszerre hűlt ki vele a maszk / a halotti báb / majd találgatják, ki volt ez / aki beletörölte arcát a halhatatlanságba / milyen golgotára ment és milyen anyagból volt / hogy ily nyomot hagyott // a hajszálak tövében ott maradt a gipsz.”

Verseiben olykor utalásokat kapunk a kisebbségi létből adódó életérzésekre – a költőnő marosvásárhelyi születésű –, megörökít néhány emléket is múltjából, reflektál emberekre, eseményekre. A bujkáló lírai ént sok szövegben fedezem fel, de soha nem érzem, hogy csak magáról beszél. Ahogy egyik versében írja, valójában az emberi viszonylatokat vizsgálja. „Vágyból teremtett és gondolatból formált” álmok helyett a valóságot. Mert „igazabbak ennél az emberközi kapcsolatok”.

Láng Orsolya valószínűleg nem lesz soha nagyon népszerű költő. Meg kell dolgozni ugyanis az olvasónak az élményért. A verseit meg kell érteni, fel kell dolgozni, csak utána bomlik ki szépségük. Bár egy-egy mondata már első olvasásra is kiragyog a sorokból – mégpedig éppen egyszerűségénél fogva…

„Az embert védi háza, villámhárítója, / csak belül védtelen. Inti horoszkópja is: / tanulja meg földelni az érzéseit, / különben földrengést idézhet elő, / amellyel akár másokban is kárt tehet.”

Buzdítanék mindenkit, olvasson Láng Orsolyát! Megéri a fáradozást.

Láng Orsolya: Ház, délután
Prae Kiadó, Budapest, 2024
90 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
online ár a lira.hu-n 3106 Ft
ISBN 978 615 667 5163

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A délelőtti program után a Ház, délután elegánsan eklektikus berendezésű, kellemesen fényezett, de ha kell, kellemesen árnyas is. Tehát árnyékolástechnikailag megfelelő. Csendes és élénk. Élénk és nyugodt. A jövevény eleinte zavarban van. Mégiscsak begurult ide a melankólia sötét golyója a folytatásnak hitt irányból. Aztán nagyítólencsén át láthattunk egy ölelkezést egy távoli ház emeleti lakásában. Közben meg elszabadult az ajándékpokol: sorjáznak a jobbnál jobb versek, mégsem árt meg a jóból a sok.
Láng Orsolya új kötetében bizalmasának fogadja az olvasót, és megmutatja, milyen, amikor apró balladák képei keverednek emberközi kapcsolatok jeleneteivel, ahogy az anyanyelvünk között az idegen szavak. Olyan természetesen, hogy ha valaki mögöttünk kellően lágy akcentussal ejti ki egy sziget fővárosának a nevét, közel kerülünk a nagybetűs Költészethez. Mi a siker titka, ha nem ez? – Mohácsi Balázs