A mánia maga az őrület | Kate Summerscale: Fóbiák és mániák

Fazekas Erzsébet |

A félelem hiánya (szakszóval: hipofóbia) az életünkbe kerülhet – állítják a pszichiáterek. Valami kényszeres kerülésének (fóbiának) ellentéte a kényszeres cselekvés (egyféle mánia). Mindezen magvas megállapítások mellé azt is hozzáteszik a szakemberek, hogy a mánia: maga az őrület. Még pontosabb értelmezésben: „a magán-megszállottságok az ép elméjű ember őrületei.”

A fóbia fogalmát talán nem kell különösebb részletességgel magyarázni az olvasó számára. A mánia értelmezése is elég világos, az viszont már probléma lehet, hogy miként írjuk körül a mániát – illetve hol húzzuk meg vele kapcsolatban a határt. Hol válik el egymástól a sokféle rossz szokás és a mánia? Különös tekintettel az állandósult ’rossz szokásokra’, amelyek olykor már jellemformálóan belecsontosodtak sok egyén viselkedésébe…

Vajon mikor lesz mánia a már kényszeressé vált gesztus, mozdulat, tevékenység? Olyan, amit a szakemberek – többnyire jogosan – már obszesszióként tartanak számon. Úgy fogalmaznak, hogy a rögeszmés-kényszeres (obszesszív) zavar rendellenességében az ismételten jelentkező kellemetlen képzetek mellett jelen vannak az állandó késztetések (azaz mozdulatok, rituálék) is…

Az alábbiakban jó volna nekünk azt is tisztázni, mikortól nevezhető valami (valamilyen viselkedésforma) betegesnek. Mit tekintünk a spektrum ’egészséges’ oldalán lévőnek, olyasminek, ami még befér a normalitás keretei közé. Ugye, milyen nehéz kérdések ezek? Bíztam benne, hogy a figyelmemet most erősen lekötő könyv válaszokkal is szolgál majd, és nem csupán lexikonszerű listát ad a gyakran több elnevezéssel is jelölt fogalmak sorba vételekor. Kate Summerscale műve érdemének tekintem, hogy ebből tanultam meg, a kényszeres kerülés (fóbia) ellentéte lehet a kényszeres cselekvés (mánia).

Amúgy viszont nagyon zavarba ejtő a kötet!

A bele lapozó ember jóformán azonnal úgy érzi, ő maga is bogaras, flúgos, megszállott, fóbiás – bármelyik szócikknél ütötte is fel a nagyra duzzasztott szótárra emlékeztető gyűjteményt. Az is meghökkenti, hogy hiába gondolta: egy fogalmat már megtanult. Érti, hogy X állapotot miért hívják így – aztán pár oldallal később ugyanarról újabb szinonimá(ka)t talál. Bevallom, egy idő után feladtam. Mások számára azonban okulás céljából megosztom, mire jutottam.

Hadd terítsem ki azonnal a kártyáimat: gyakorlatilag mindegy, mit minek – milyen fóbiának, mániának – nevezünk. Bármitől lehet ugyanis – okkal vagy ok nélkül – tartani, picit félni, viszolyogni, nagyon görcsölni, vagy egyenesen pánikrohamot kapva, szörnyen rettegni. Az ember szinte bármire rákattanhat. Nem a kiindulópontnak van jelentősége. Hanem a mi személyes minőségünknek. Végeredményben bárki pánikolhat bárhol, bármitől. Embere válogatja, ki mit talál (ki) a maga számára kétségbeejtő önsorsrontó fóbiának vagy kényszercselekvésnek. Egész egyszerűen: valamiben mindnyájan mániá(ku)sak vagyunk! Tekintsék ezt megnyugtatásnak.

A mánia kapcsán leginkább azt lenne érdekes tisztázni, hogy vajon húzható-e határvonal ott is, ahol valaki viselkedése – vagy annak egyes elemei már idegesítővé válnak a körülötte élők: a ’normális’ környezet számára. Hol az a mezsgye, amelynek egyik oldalán elfogadható, elnézhető, eltűrhető viselkedések találhatók, a túlsó parton pedig már egyáltalán nem tolerálható dolgok vannak. És milyen esetekben lehet vizsgálatunk tárgya a nem empatikus, a nem toleráló, a szigorúan kritikus személy maga. Aki szinte kényszeresen lesi, hogy például a látóterébe került személy mikor kapja legközelebb valamelyik ujját a fogsorai közé, mikor kezdi rágcsálni ujjbegye hámját vagy körmeit, mikor bányássza ki valamelyik testnyílásából a megőrzésre már nem méltó működési hulladékot. Aki sok órán át utazik idegenek társaságában, sokféle kényszeres mozdulatot figyelhet meg: hajtekergetés, fej/arc dörzsölése, bőrcsipkedés (dermatillománia), szőrtépkedés, ujjropogtatás, hegek vakargatása, körömpiszkálgatás (onychotillománia).

• Olvass bele!

És kedves olvasó, vajon az említett mozdulatokat figyelő nem lett-e kényszeres maga is? Hiszen pillantását nem tudja elfordítani, szinte (kényszer)betegesen alig várja a következő akciót. Hol van tehát a kóros elmeállapotnak (obszessziónak) a határa, amelyben ismétlődő kínos képzetek vagy kényszeres gondolatok mellett jelen vannak a kényszeres mozdulatok, az állandó késztetések is.

Mániákusak vagyunk tehát mindannyian? És mennyire? „Félelmeink és vágyaink vezérelnek, ezek néha úrrá is lesznek rajtunk” – figyelte meg Benjamin Rush (ki hinné, már 1786-ban) és ezt nem csupán kollégáival közölte, hanem a témára igen fogékony közönségével is. (Ezt műveiből tudjuk.) Rush-ról – aki nem kizárólag orvos volt, de politikus, polgárjogi aktivista is – úgy tartja a pszichiátriai szakma, hogy „ő indította el e fixációk elnevezésének őrületét.” Ezt kollégái, kortársai állították róla. Végül is, miért ne? Rush-nak ez lehetett az őrülete – ha már egyszer a mániákról (és a fóbiákról) értekezünk…

A fóbia szót korábban a betegség tüneteire használták, a mánia viszont társadalmi ’divatjelenség’ volt. Rush 18 fóbiát sorolt fel, számára „a képzeletbeli gonosztól való félelem, illetve valós dologtól (pl. por, szellemek, orvos, patkány) való indokolatlan rettegés nem más, mint fóbia”. Az elpirulástól való riadalom (eritrofóbia) mellett akad humoros is: otthonfóbiának nevezi, ha valaki a munkából nem hazafelé veszi az irányt, hanem kényszeresen betér egy (máskor: AZ) ivóba.

A listát később sok mindennel bővítették. Gyakorisága miatt ezért szerepel meglehetősen elöl a nyilvános terektől (agora-), a szűk helytől (klausztro-), vagy akár az élve eltemetéstől való félelem (tafefóbia). Ugye erről sose hallottak? Arról viszont bizonyára igen, hogy a középkorból is vannak arra vonatkozó adatok, hogy nem egy ’halott’ hozta rá a frászt a gyászolókra, amikor dübörögve adta tudtukra, hogy kiszabadulna… Irodalmi adatok szerint, ezért jött divatba, hogy az olykor nem is halott elhunyt lábujjára zsineget kötöztek, aminek végét kihúzták a sír talaja fölé, és csöngettyűt szereltek fel rá. A tetszhalott (ha az volt) pedig jelzett, ha a szükség úgy hozta.

Szakemberek listázzák a szokatlanul furcsa dolgoktól való rettegést: a vattapamacstól való (ez a bambakomallo-fóbia), a bohócoktól a koulro-, a lyukaktól való a tripofóbia. Érdekes lehet az érintéssel szembeni averzió, a hafefóbia. (Jaj, csak hozzám ne érjen, hozzá ne érjek!) A mosdástól való viszolygás (ablutofóbia) mellett állítólag létezik a túl gyakori tisztálkodástól való ’kosz’-visszarettenés – ez a mizofóbia. Aki nem mer elaludni, az hipnofób. A monofób az egyedülléttől, a szedatefób pedig a csendtől pánikol.

Egy bekezdés erejéig foglalkozzunk a repülés miatti gyomorgörccsel. E félelem neve is sokféle lehet: aero-, avio-, pteromerhano-fóbia. Könyvünk szerint, az amerikaiak 2,5%-a retteg a repüléstől. Cinikusan jegyzi meg a szerző, ha mindenki le tudná győzni e fóbiáját, a légiközlekedés 1,6 milliárddal több dollárbevételhez jutna (ez a Boeing adata, 1982-ből). Csak jutalék fejében osztanám meg szakembereikkel Simon Lajos (SE, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika) kutatását arról, ő miként próbálta pácienseit e rossz ’szokásukról’ leszoktatni. Simon docens szerint a repülésfóbia kezelésében 100%-ban hatékony a virtuális valóság terápia. A bevont 20 páciens mindegyike már 12-15 ülés után merészelt repülőre szállni. Azt is közli, módszerével metrófóbiásokat is kezel. Amúgy a fóbiák számtalan típusa őszerinte tízezernél is több magyar életét nehezíti meg. Igaz, „a félelem hiánya (a hipofóbia) akár az életünkbe is kerülhet” – de ezt már nem tőle idézem. Azt sem, hogy az Ikertornyok (WTC) elleni támadást követően sokan ültek át autóba, amitől – a halálozási statisztika szerint – megnőtt az életvesztések száma. Bár a repülés kockázata az egyéb halálokokhoz képest kicsi (1:11 millió az arány, míg a közúton bekövetkező halál esetén 1:5000) – a pszichológusok szerint arról van szó, hogy a ritkább eseményekre jobban felfigyelünk!

Benjamin Rush (két évszázaddal ezelőtt) 26 mániát nevesített – ilyesmiket: játék-, háború-, szabadságmánia(?). A sor aztán riasztóan hosszúra nőtt. Mindenki ismeri a hajhúzogatás/tépkedés, rágcsálás (trichotillo)-mániáját, ha nevét kevesebben is. Ugyanez vonatkozik az érintés kényszeres vágya esetére: a fogalom, a jelenség közismert, no de a neve (hafemánia)! No és mit szóljunk a kényszeres tánc (koreo-), a gyaloglás (dromo-), a számolás (aritmo-), a szomorúság (azaz a lipe-)mánia eseteihez? Kétlem, hogy ez utóbbiról sokan hallottak. Én egyáltalán nem.

Napjainkban is születnek új mániák: ha nincs nálam a mobilom, nomofób vagyok. (Sokan lettek ilyenek!) De kik találhatták ki a Beatle- vagy a tulipánmániát? Ez számomra már igazán (kényszer)beteges ötletelés. Vagyis leszögezhetjük még egyszer: az őrületnek sokféle arca van. A bolondság pedig nem ismer határokat.

Pszichologizáljunk, és közben lelkizzünk is egy kicsit – ez esetben a két fogalom nem esik egybe. Azt olvasom e kvázi szakkönyvben, hogy a fóbiák, mániák betekintést engednek belső valónkba. Abba, hogy mitől rettenünk vissza, illetve mi az, ami vonz. Mit nem tudunk kiverni a fejünkből. „A fóbia egyedi jellegzetességgel ruházza fel a szorongást, így annak már érezhetők, kiismerhetők a sajátosságai. Így lehet ellene tenni vagy elkerülhető” – állítja napjainkban David Trotter irodalomtudós – én viszont ellentmondok neki. Nem olyan egyszerű se tenni ellene, se elkerülni! És e ponton magamtól is, meg az irodalomtudóstól is megkérdem: hát itt már mindenki ért a pszichológiához (is)?! „E magánmegszállottságok az ép elméjű ember őrületei – s ezek segítenek megőrizni az ép elménket, ugyanis így kristályosodnak ki aggodalmaink, vágyódásaink, eztán úgy tehetünk, mintha minden másnak értelme lenne.”

Itt az idő, hogy végre megkeressem a legautentikusabb forrást, hogy jobban értsük, miről is elmélkedtünk mostanáig. „Akkor lehet valamit fóbiaként azonosítani, ha a félelem túlzott, irracionális, s minimum hat hónapig tart, illetve ha arra késztet, hogy kerüljük a nem kívánt helyzetet, tárgyat, és ez a magatartás már zavarja a mindennapi élet(ünk)et” – fogalmaz az Amerikai Pszichiátriai Társaság, diagnosztikus statisztikai kézikönyve (DSM-5; 2013), ami különbséget tesz a társas helyzetekből eredő, illetve a ’specifikus’ fóbiák között. Gyerekeknél ez utóbbi a gyakoribb. Idős korra e probléma már csak fele akkora súlyú. Az érintettek körében 2:1 a nők aránya. Ha példát is kell mondani, első helyen jusson eszünkbe a patkány, az egér – (ők okozzák a muszofóbiát).

Summerscale másutt tér ki a pókokra. Az emberek 4%-a retteg a pókoktól: „a felmérésekben másodikként végeznek, a kígyók előzik meg őket.” A neurológia megerősíti, a pók-fóbiás reakció megkerüli a tudatos gondolkodást, gyorsul a pulzus, légzés, emelkedik a vérnyomás, felkészülünk a küzdelemre, menekülésre. Közben megindul az undor reakció is. Ezalatt az agy prefrontális kérge lassabban értékeli a kockázatot, s dönt, hogy töröl vagy ráerősít. A világon ismert kb. 50 ezer fajta pókból csak 0,1% veszélyes – fejtegeti Mary Flannery O’Connor. Szerinte az evolúció olyan pillanatának maradványa lehet, amikor halálos veszélyt jelentett ez az állat. Évszázadokon át a pókokat okolták az Európát sújtó pestisért. (Csak a 19. században azonosították a fertőző ágenst, a patkány által közvetített pestisbolhát.) Afrika és a Karib-térség egyes helyein ma is ínyencségként fogyasztják a pókot. Freud egyik (kellően őrült) követője (Karl Abraham, 1922) szerint a pók megjeleníti a telhetetlen, fogságban tartó, kasztráló anyát („a női genitáliákba ágyazott péniszt”). Egy másik elképesztő bölcselő (Paul Shepard, filozófus) szerint: „valami tudattalan helyettesítője lett, mintha csak azért találták volna fel, hogy emlékeztessen valamire, amit a legszívesebben elfelejtenénk.” Azért zavarnak a pókok, teszi hozzá, mert: „az elszigetelődés zónáinak számító zugokban találunk rájuk, ők a köztes helyek teremtményei.”

Próbáltam úgy tekinteni ezeket a magyarázatokat, hogy nem értelmezik a fóbiákat, hanem csak a régebbi korok vélekedéseivel ismertetnek meg. Ezért aztán legyőztem első ösztönös reakciómat, hogy sürgősen elbúcsúzzam a műtől. De aztán találtam még egy fontosnak tűnő adatot. Tudniillik az emberek többsége fóbia és mánia miatt nem megy pszichiáterhez, holott ez a kellemetlenséget – vagyis félelmet, rossz közérzetet, kirekesztettséget, megbélyegzettséget – okozó állapot többnyire jobban kezelhető, mint a szorongásos betegségek. A megállapítást alátámasztják az angol tudományos folyóirat, a Lancet cikkei, illetve az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felmérései.

Hogy köznyelven is fogalmazzak: bizonyos fóbiák, így az egyes számoktól, szavaktól, tárgyaktól való irtózás ősi babona, pogány hiedelem nyomán túlélő rossz beidegződés. De nagyon is hétköznapjainkról van szó: „olykor szokványos vágyakat erősítenek fel, egyeseknél hazudás, szexuális vágy, másoknál nevetés, kiabálás, vásárlás, lopás, tűzgyújtás.” Aztán léteznek közösségi mániák is: az együtt táncolás, sikoltozás, nevetés. Ha még nem említettem volna, ilyen közösségi, azaz társaságban is űzött magánszenvedély lehet az alkoholfogyasztás iránti, mindent legyőző vágy: a dipszománia.

Figyelemre méltó gondolata a szerzőnek: ha egy adott viselkedést fóbiásnak, mániásnak minősítünk, evvel kulturális, pszichológiai határainkat jelöljük meg, arra utalva, milyen hiedelmeken alapul a társadalmunk. (E határok eltolódhatnak, közösségi krízisek [háború, járvány] idején átalakulnak.) És léteznek nem pszichiátriai jelenségek. Társadalmi előítéletekhez kapcsolódik pl. az idegenek gyűlölete (xenofóbia), az idegenkedés, a félelem, az undorba csapó ellenérzés a homoszexualitástól, illetve a homoszexuálisoktól. Ez a homofóbia; tágabb értelemben a mássággal szembeni hátrányos megkülönböztetés általános megnevezése is. Ezek, sajnos, nagyon nem viccesek. Nem úgy, mint a most következő – nagyon hülyén érdekes – példa, amit most a felüdülés kedvéért idézek búcsúzóul.

A szerző ismertnek tartja a palindromoktól (mindkét végéről azonosan olvasható szó: pl. réti pipitér) vagy a hosszú szavaktól való félelmet. Bevallom, sosem hallottam róla, de biztosan az a bátor jelölt sem, aki most majd komolyan nekiáll, hogy kibetűzze az alábbi fóbia nevét: hippopotomonstrosesquipedio-fóbia. A további részletek megismerésére viszont jó szívvel ajánlom olvasóink figyelmébe a szócikkek tárának is tekinthető művet magát. Rendkívül színes, érdekes világot ismerhetünk meg ebben az enciklopédikus fóbia-mánia gyűjteményben. De elsősorban is jobban megismerhetjük saját magunkat, (ember)társainkat, társadalmunkat – és korunkat.

Utóirat: Nem számoltam utána, hogy a kétféle őrületből melyik van túlsúlyban ebben a könyvben. (És a valóságban?) De biztosan akad, akinek az a mániája, hogy próbál erről is pontos adathoz jutni. Ha pedig nem talál, mániákusan keresgél, míg végül adat- és/vagy net-fóbiája nem lesz…

Kate Summerscale:
Fóbiák és mániák.
A világ története 99 rögeszme tükrében
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024
Fordította: Molnár Csaba
340 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
online ár a kiadónál 4004 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 543 3469 (papír)
ISBN 978 963 543 4114 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Fóbiák és mániák könyve 99 rögeszme izgalmas összefoglalója, amelyek végigkísérik az emberiség történetét, a ritkán előfordulóktól a megszokottakig, az ablutofóbiától (a mosakodás réme) a szillogománián (a felhalmozás kényszere) át a zoofóbiáig (az állatoktól való félelem).
A fóbiák és mániák mélyen személyes tapasztalatok, korunk leggyakoribb szorongásos zavarai közé tartoznak, de egyben közös múltunkra is utalnak. A tényirodalmi munkáiért számos díjat elnyert szerző, Kate Summerscale gazdag és lebilincselő esettanulmányok segítségével mutatja be megszállottságaink eredetét, feltárva a furcsábbnál furcsább emberi viselkedések mozgatórugóit a középkortól napjainkig, valamint magyarázattal szolgál idegenkedéseinkre és ellenérzéseinkre.