Helen Rappaport: Oroszok Párizsban (részlet)

Az 1932-ben megjelent memoárjában Marija bevallotta, hogy Párizsba költözésekor „abban az illúzióban [voltam], hogy érkezés után azonnal egy új élet nyílik meg előttem”. De, mint az osztályához tartozók többségének, fogalma sem volt a pénzről: az orosz arisztokrácia soha nem hordott magánál készpénzt, nem írt csekkeket; a szolgáikra hagyták, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. Nem sokkal Londonba érkezését követően már vonakodva nekilátott eladogatni az ékszereit, amelyeket egy svédországi széfből hozott el. Ezek egykor ugyan komoly értéket képviseltek, de az 1920-as évek elején a piacot nem csupán orosz ékszerek árasztották el éppen, hanem Európa más részeiből elűzött arisztokraták ékszerei is, és Marija csak csekély összeget kapott értük. Szandro megfigyelte az értékeikkel Londonban és Párizsban „házaló” honfitársai általánosan elterjedt kiszipolyozását, hogy miként konspiráltak a közvetítő ügynökök az árakat alacsonyan tartandó, ilyenformán elérve, hogy az orosz emigránsok sokkal kevesebbet kapjanak vissza, mint amennyit egykor fizettek. Mind arra számítva hagyták el Oroszországot, hogy a megmentett értékeik révén „bizonyosan kihúzzuk egészen az 1930-as évekig”. De tévedtek. Szandro feleségének, Kszenyijának a bámulatos Romanov-gyöngyei „csak három röpke évig” tartottak ki.

Szandrónak igen nehéz volt Londonban munkát találnia, ahogyan Marija Pavlovnának is a rövid idő alatt, amit ott töltött. Nem csupán arról szólt ez, hogy meg kell keresni a megélhetésre valót, ami nem tűrt halasztást, hanem Marijának arra is szüksége volt, hogy találjon valami elfoglaltságot az újonnan felszabadult idejére. Szerencsére akadt egy készség, amelyben osztozott sok más kifinomult, jó családból származó orosz nővel: tudott varrni. Marija később elmondta egy interjúban, hogy „[szerettem] mindig is tűvel babrálni”, és hogy még Szentpéterváron Alekszandra cárnéval „a magunk mulatságára ruhákat készítettünk a kis nagyhercegnőknek” – a Romanov testvéreknek: Olgának, Tatyjánának, Marijának és Anasztaszijának. Londonban ismét hasznosította ezeket a készségeket, továbbá megbízást teljesítve amerikai stílusú szvettereket kötött – a kötött holmikra nagy kereslet mutatkozott, ugyanis a háború után hiánycikk volt a jó minőségű szövet. Ez a munka igen sok időt igényelt, és bármennyire igyekezett is Marija, heti hat fontnál többet nem tudott keresni. Ezért szintúgy nekilátott márkás ruhákat másolni, és alsóneműket készített orosz barátnőinek – kézzel, mert varrógépe nem volt. Tudta, hogy ha egyszer megveti a lábát Párizsban – a divatvilág központjában –, sokkal jobban boldogulhat. Elvégzett egy rövid gépihímzés-tanfolyamot, hogy hatékonyabban használhassa a varrógépét, miközben igyekezett párizsi klientúrát toborozni. Nemigen mozdult ki, és ragaszkodott a saját, arisztokrata száműzöttek alkotta szűk osztályához. Sokuk jóval nagyobb megpróbáltatásokon ment keresztül, mint Marija – anyagilag és érzelmileg –, de soha nem beszéltek az elszenvedett traumákról. „Az összes beszélgetésünk témája továbbra is egyvalami volt – idézte fel Marija, – a múlt:

Ez a múlt olyan volt, mint egy poros gyémánt, amelyet reménykedve a fény felé tartunk, hátha a napsugár keresztülszűrődik rajta. Beszéltünk a múltról, visszatekintettünk rá. És a múltról beszélve nem tanulságokat kerestünk, hanem fáradhatatlanul és hiábavalón azt taglaltuk, ki a hibás azért, ami velünk történt. A jövőnket egészében nem tudtuk elképzelni, míg az Oroszországba való visszatérésünket, amit annak idején nagyon biztosra vettünk, csak igen határozott előjelek mellett láttuk lehetségesnek. Az élet szomszédságában éltünk, de féltünk találkozni vele.”

Ez a nosztalgikus hajlam, ez a mély, fatalisztikus sóvárgás a világ iránt, amelyet elvesztettek, Marija száműzött-nemzedékéből igen sokakat üldözött Párizsban, és sokuk számára lehetetlenné tette az alkalmazkodást az új környezetükhöz. Az ilyenek egyike volt Marija fivére, Dmitrij Pavlovics nagyherceg, aki „Romanov Hamletként” folyvást a múlt miatt látszott gyötrődni, miután megszenvedte édesanyja korai elvesztését, a magányos gyermekkort és az övéi közül oly sokaknak a megölését a forradalom idején. Egykor Oroszország négy legnagyobb vagyona közül az egyik az övé volt, de 1918 novemberében „a nagyhercegi zsebében kevesebb mint száz frankkal [nyolc dollárral] és egyetlen váltás inggel” érkezett Párizsba.

A Romanov család száműzetésbe került tagjai közül Dmitrij tűnt a legcéltalanabbnak, ide-oda ingázott a londoni és a párizsi társaság között, és mindkét fővárosban a Ritzben szállt meg még akkor is, amikor az már túl drága volt a lehetőségeihez mérten, képtelen lévén beosztani a rendelkezésére álló kevéske pénzt. A könnyed báj és szeretetreméltóság felszíne alatt mindig magányos és sérülékeny volt. Alkalmasint tovább alakította volna a „lázas tétlenség” állapotában leledző, balsors sújtotta playboyt, ha egyre szorultabb anyagi helyzete folytán nem kényszerül rá, hogy munkát keressen. 1919 őszén meghallgatott néhányat Hugh Dalton közgazdasági előadásai közül a London School of Economicson, ekként próbálva jobban boldogulni a megmaradt pénzével. Lényegében azonban Dmitrijnek egyetlen tulajdonsága volt, amit kiaknázhatott: jóképű volt, a csábításra fogékony hölgyek embere, és a nők kiszámítható rendszerességgel omlottak a karjaiba. Mindig kereste a jómódú kapcsolatokat, akiknek révén jobb kilátásokra tehetett szert; tudta, hogy a legjobb választása az, ha talál magának egy gazdag feleséget. Ezt szem előtt tartva rövid ideig udvarolt a gazdag, amerikai elvált asszonynak, Consuelo Vanderbiltnek, miután Londonban Lord és Lady Curzon bemutatta őket egymásnak. Sok nőhöz hasonlóan, akiknek udvarolt, Consuelo úgy találta, hogy Dmitrij „különlegesen jóképű férfi, szőke, karcsú, keskeny arcában hosszan vágott, kék szempárral”. Nem volt híján egyfajta rejtett kellemnek, ismerte el Consuelo, aki azonban józanul úgy döntött, hogy nem megy hozzá feleségül.

Dmitrijt tovább üldözte a balszerencse, a szerelemben és a személyes pénzügyeiben egyaránt. Egy darabig egy amerikai táncosnő, Teddie (Theodora) Gerard után futott, aki a The Eclipse című „kalandos, bűnügyi bohózatban” tűnt fel a londoni Garrick Színházban. Teddie később eladta a sztorit az amerikai sajtónak, elmesélve, hogy a „boldogtalan herceg” miként ontotta a történeteit a családja szörnyűséges legyilkolásáról, miközben „halk, kesergő” orosz népdalokat játszott neki a gitárján egy mayfairi partin 1922 karácsonyán. A sápadt, bánatos Dmitrij megjelenése a „kísértet egy lakomán” klasszikus benyomását keltette. Néhány hónappal később ismét Párizsban volt, az Hotel du Rhinben szállt meg, klubokban és éttermekben verve el az idejét és a pénzét, de pénzzavar miatt újfent arra kényszerült, hogy a nővérénél, Marijánál és a sógoránál, Szergejnél húzza meg magát a rue Miromesnilen.

Egyesek felvetették, hogy Dmitrijnek, merengő, matinébálvány külsejével próbát kellene tennie Hollywoodban, de 1921 tavaszára a huszonnyolc éves fiatalember új elfoglaltságot talált; ismét egy tehetős, idősebb nő után futott. Ezúttal a francia divattervező, Gabrielle „Coco” Chanel volt az illető, aki az idő szerint a háború utáni divatvilágot uralta. Először tulajdonképpen 1911-ben találkoztak, amikor Dmitrij Párizsba látogatott, Chanel pedig varrónőként dolgozott a rue Cambonon, és 1921. január 22-én ismét összefutottak a Ritzben egy vacsorán, ahol Dmitrij akkori szeretője, Marthe Davelli francia színésznő mutatta be őket egymásnak. Az este végén Chanel hazafuvarozta Dmitrijt; hajnalig nála maradt, ugyanis, jegyezte fel Dmitry a naplójába, arra lettek „hirtelen figyelmesek, hogy bámulatosan jól megértik egymást”. Olybá tűnt, hogy Davelli kimondottan örömmel passzolja át Chanelnek Dmitrijt; úgy találta, hogy „egy kissé költséges nekem”. A párizsi rossz nyelvek hamarosan buzgón taglalták, hogy a „kis boltoslány” Chanel (aki nagyon alacsony sorból dolgozta fel magát a sikerig) miként vetette ki a hálóját egy jóképű orosz nagyhercegre.

Chanelnek valójában nem sokkal korábban rövid, eltitkolt viszonya volt Stravinskyjal, aki Svájcból visszatért Párizsba, hogy Gyagilev felkérésére egy új balett, a Pulcinella előadásán dolgozzon. Stravinsky éppen akkor mutatta be Chanelt Gyagilevnek, amikor az Orosz Balett súlyos pénzügyi gondokkal küzdött, és Chanelből fontos új támogató lett. Stravinskynak, a feleségének és a gyerekeinek abban az időben nem volt Párizsban állandó lakhelyük, ezért 1920 szeptemberében Chanel meghívta őket, hogy lakjanak az ő graches-i art nouveau villájában, Párizs kertvárosában. Stravinsky alacsony volt ugyan, és nem éppen vonzó megjelenésű, de dandys hiúsága jócskán felülmúlta a termetét.

Úgy tűnik, hogy a rövid viszony, amelyben Chanelnek a szertelen komponistával része volt – és amely igencsak párhuzamosan zajlott a Dmitrij Pavloviccsal folytatott viszonyával – nem Graches-ban, Stravinsky feleségének orra előtt folyt, hanem Chanel Ritz-béli lakosztályában. De Chanel túl hevesnek és zabolátlannak találta Stravinskyt; az elragadón oldott Dmitrij nagyherceg sokkal kevésbé volt fárasztó társaság, és sosem kellett erőlködnie, hogy szemrevaló legyen. Chanel, észrevételezték a barátnői cinikusan, ez idő szerint az orosz férfiakra bukott – ez volt a „szláv korszaka”.

Fordította: Tomori Gábor

Helen Rappaport: Oroszok Párizsban
Európa Kiadó, Budapest, 2024
352 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft
ISBN 978 963 504 8663