Tóth-Zsiga Borbála: Macskakaparás (részlet)

A VESE

Hogyan tudnék új életet kezdeni a vesém nélkül? Jobban mondva, az ember nélkül, akiben benne van a vesém. Fontos ez a második mondat, egy lényeges pontosítás, amit akkor is meg kell tennem, ha hajlamos vagyok a melodrámára, amiben közrejátszott, hogy az élet, amióta az eszemet tudom, folyton megoldhatatlan helyzetek elé állít, mert nem szeret engem. Olyan tehetetlen vagyok, mint a kutya, aki véletlenszerűen kap áramütéseket a laboratóriumban, ezért nem képes azonosítani azok okát. Pedig a titok annyi, hogy nincs ok. Csakhogy ő egy idő után mindig számít a rosszra, mindig készül rá. Hát, nekem is, akár egy beszélni nem tudó állatnak, kérdőjelek sorakoznak a fejemben, kergetik egymást, mint kutya a farkát, egymásba harapnak, majd vinnyognak és vonyítanak. Biztosan boldogulnék Mark nélkül? Elég erős leszek, és egyedül is tudok majd sírni? Ez irreleváns kérdés, ki is húzom, ugyanis az esetek nagy részében egyedül sírok. Fog-e bárki is szeretni? Fontos, hogy szeressenek.

Ilyen pontos kérdéseket csak azóta teszek fel magamnak és jegyzetelek is le szorgosan, amióta pszichiáterhez járok, hogy végre képes legyek talpra állni. Az orvos kérte, hogy kisebb jegyzetekben rendszeresen vázoljam benyomásaimat és érzéseimet. A hosszabb lélegzetű írástól elzárkóztam. Eleinte blokkokra és egyéb fecnikre írtam fel kulcsszavakat, de folyton elhagytam őket, ezért vettem ezt a füzetet, és kérésére címeket is adok az írásoknak. A címadás talán még nehezebb, mint maga az írás. Lassan két hónapja már, hogy heti kétszer ücsörgök nála, ő háromszor akarta, de annyi pénzt nem tudok észrevétlenül lecsípni a kiadásaimból. Marknak feltűnt volna, hiszen, bár én vásárolok, javarészt az ő pénzéből élünk. Én ötlöttem ki, hogy terápiára megyek, pedig, mint látszik, nagyon nehezen hozok döntéseket. Túlgondolom a napjaimat, azok minden történését és az arra adott reakcióimat. A férjem nem tudja, hogy megint pszichiáterem van. Azt hiszi, fiatalító kezelésekre járok. Közös életünkben korábban két alkalom is akadt, amikor külső segítséget kértem, de nem gyanakszik. Nagy terapeuta-fogyasztó vagyok!

Elsőre egy fiatalabb, jóképű férfi kezelt. Egy kardiológus küldött el hozzá, miután folyamatosan magasnak bizonyult a nyugalmi pulzusszámom, ő pedig stresszre gyanakodott. Erre a terapeutára féltékeny lett a férjem, mert lelkes beszámolóim hevességét a fickó sármjának, és nem a javuló állapotomnak tulajdonította. Másodszor egy nőnél ücsörögtem több hónapon át generalizált szorongás miatt. Mint kibogoztuk, ezt valószínűleg az okozta, hogy magamat okoltam a férjemet ért balesetért, és ebbe annyira belelovaltam magam, hogy azt gondoltam, senki más veséjét nem kaphatja meg, csak az enyémet. Mindent megtettem, hogy odaad-hassam neki, és el is értem a célomat. Miután meghoztam ezt a fontos döntést, végre éreztem, hogy nemcsak agyalok, hanem élek.

Szerettem második terapeutám rendelőjében révedezni – szuterén volt, melynek ablakai repkénnyel befuttatott tűzfalra néztek. Ottani komfortérzetemben az is közrejátszhatott, hogy ő szorongás elleni gyógyszerrel is kiegészítette a kezelésemet. Ennek hatására tompább lettem, és végre sikerült élesebb kételyek nélkül belesüppedni abba a nagy semmibe, ami körülölelt. De elkövette a hibát, hogy megkért: egy alkalommal vigyem el hozzá a férjemet is. Ez végzetes volt, mert Mark egyetlen ülésünkből azt szűrte le, hogy a nő férfigyűlölő, és egymástól való eltávolításunkon dolgozik. Kár, hogy akkor nem figyeltem fel erre a szempontra, és gondolkodtam el a pompás lehetőségen, hogy egyedül folytassam. Minden egyszerűbb lett volna, és kevésbé fájdalmas. De nem álltam készen.

És hogy miért most akarok új életet kezdeni? Mert a gyógyszer és a korábbi terápiás beszélgetések elhagyása után öt évvel továbbra is parttalannak érzem a napjaimat, üresnek a fejemet és a szívemet, unatkozom, és elég sokat éltem már ahhoz, hogy a bűntudat határozza meg a mindennapjaim. Tudom azt is, hogy Mark viszonyt folytatott valakivel, melynek már vége. A nő sosem volt a konkurensem, nem kellett versengenem vele. Még ez is kimaradt az életemből. Aliz, a mostani terapeutám első üléseink egyikén megnyugtatott, hogy nem fog siettetni semmit. Kis célokat tűzünk ki, leválasztjuk létezésemet a férjeméről. Nem ragaszkodunk a vesémhez, rajta keresztül pedig az önfeláldozáshoz és egyéb elérhetetlen dolgokhoz. Önálló ember leszek, aki többször érzi jól magát, mint rosszul.

A TÁRSFÜGGŐ

Vannak mindenféle anonim csoportok, ahol az emberek bemutatkoznak: X vagyok, alkoholista, Y vagyok, anorexiás. Nos, az én elképzelt csoportom tagjai, akárcsak az agorafóbiások, nem járnak hasonló közösségekbe, tehát tőlem nem nagyon fogod hallani: Anna vagyok, kapcsolatfüggő. Az ilyenek, mint én, inkább az egyéni terápiákat választják. A társfüggés trükkös törekvés eredménye: megpróbálunk megfelelni valakinek, mert éhezzük a figyelmét, a szeretetét, és félünk attól, hogy nélküle elveszünk.

Ahogy a kezdetekkor általában, Aliz az első üléseken sokat beszéltet, hogy megismerjen. Anélkül teszi ezt, hogy irányítana, így sokat mesélek arról, hogyan is történtek a baleset körüli dolgok. Erre csak úgy vagyok képes, hogy ismét gyógyszert szedek. Megemlítettem Aliznak a terápia kezdetén, hogy korábban szelektív szerotonin-visszavétel-gátlóval kezeltek, és rögtön felírta. Játszva értem el nála, amit akartam.

Tóth-Zsiga Borbála: Macskakaparás
Cser Kiadó, Budapest, 2024
192 oldal, teljes bolti ár 4595 Ft