Énkeresés | Szalontay Tünde: Született: Wágner Emese / Jurányi

Fazekas Erzsébet |

Teljes menyasszonyi díszben, fátyol alatt ülve várja nézőit a Született: Wágner Emese előadója, Szalontay Tünde. Szerzője is ennek az önvallomásos monodrámának, amellyel egészen különös kapcsolatban áll.

A színésznő hat hónaposan kapta most is használt vezetéknevét. Azután, hogy a csecsemőotthonból hazavitték. Az örökbe fogadó házaspár hamarosan az utónevét is megváltoztatta. Bár Tünde eleinte (majd még évtizedekig) mit se tudhatott anya–gyerek kapcsolatuk milyenségéről, mégis zavaros gondolatai, furcsa érzései voltak róla.

Kezdetektől élt benne a(z ön)bizonytalanság: a „ki vagyok én valójában?” Kamaszkorára nagyobbra nőtt ugyan benne ez az érzés, de még álmában se hitte volna, hogy az őt felnevelő felnőttek nem vér szerint szülei.

Sokszor sejtette, amikor a születésére utaló kérdést tett fel, és akadozó választ kapott, hogy nem az igazi történetet hallja. Bizonytalanságát elmélyítette a később elvált anya-apa válaszadási pingpongja, meg a javaslatuk arra vonatkozóan, kinek a verzióját fogadja el inkább. És egyszer csak lelepleződött a titok. Apjának új felesége valamikor hanyagul odavetette neki: „hát persze, hogy fogadott gyerek vagy.”

Ekkor értette meg, miért sorsszerű, hogy színész lett. Olyan ember, aki különféle szerepek bőrébe bújva keresi önmagát. Azt a személy(isége)t, akit sokáig mégsem talált. „Megérti, hogy az egész addigi életét végigkísérő, megmagyarázhatatlan idegenség érzés, a gyermekkori végtelen magány, a kapcsolódásra való képtelenség, a ’ki is vagyok?’ nyomasztó szorongása honnan eredeztethető: ő egy örökbe fogadott gyerek. Egy nem igazi, nem akart, egy magára hagyott örök csecsemő” – fogalmaz a darab ismertetője arról a helyzetről, ami meghatározta lépéseit, beárnyékolta párkapcsolatait.

Eldöntötte: meg kell találnia a saját múltját, az eredetét. A szülőanyját. „Lassanként megértettem, milyen lehet az, amikor a baba már azt se tudja, mire vágyott eredetileg, s már csak egykedvűen bámul a világba” – mondta el Tünde az előadás utáni beszélgetésre is kíváncsi közönségnek. A darab egyik drámai pontján – az elhagyott csecsemő helyzetében – annak stációit jelenítette meg, ahogy a baba elér oda, amikor már azt is elfelejtette, miért kezdett követelőzni vigasztalhatatlan sírással. Eljutott odáig, hogy azt se tudja, mi hiányzik neki. A néző persze sejti, ez a korai kötődés lehetősége volna. Amiről lemaradt, de végérvényesen.

Szalontay Tünde felnőtt fejjel, 25 évesen jött rá tehát, miért nem tudhatta meg, ki ő valójában. A magyarázatért, olasz kolléganője rábeszélésére, egy külföldi mozgásművészeti kurzusról együtt jöttek vissza Magyarországra. A kísérő mellé állt, hogy ne egyedül kelljen szembenéznie a sorssal.

A kamaradarab legszórakoztatóbb része az, amikor Tünde pergő olaszsággal elmeséli, sőt eljátssza utazásuk kalandjait. Az olaszul zajló közjáték révén groteszk keretbe helyeződik a nyomkeresés, majd az ismerkedés drámája. A néző kivetítőn követheti fordításban az eseményeket: hogyan küzdik le a bürokratikus akadályokat, tárgyalnak a miskolci hivatalosságokkal, szerzik meg anyja címét, telefonszámát… Abszurd ez a közös utazás. A színpadon Tünde az olasz nő nevében adja elő a várható eseményeket: „vidám kaland. Pesten pár napig. Jókat enni, inni, aztán meg ott a törökfürdő. Így hát el is indultunk Tundrával. Tundrinával.” (Ez itt becézett alak.) Mivel az olaszban nincs ’ü’, előbb tunde, majd tunda, végül tundra lett az anyját kereső lány neve, mert „ennek legalább van értelme”. Tünde utólag megmagyarázza a nézőknek, hogy az előadás üzenete miatt alakították groteszk jelenetté a keresés menetét. „Hogy ne csak fájdalmas érzéseket közvetítsen a szöveg. Eleinte vidám kalandnak fogtuk fel. Végül evvel a beállítással a történet fókusza áthelyeződött máshova.”

A darab – a főszereplő és a dramaturg szándéka nyomán –, a vér szerinti anyával lefolytatott telefonbeszélgetés, majd a későbbi fővárosi személyes találkozó kérdéssorának felidézésével indul.

Hófehér leplekben, a nagy pillanatára váró menyasszonyként ül tehát Tünde, karnyújtásnyira a Jurányi színháztermének bejáratától – mindent (a nézőket is) látó, a múltba (is) figyelő pillantással. Mostanra már túljutott azon, hogy tudjon (merjen, akarjon) kérdezni. Azzal indul a monodráma, hogy Wágner Emese vér szerinti (az előadást követő beszélgetésen biológiainak nevezett) anyját próbálja faggatni.

A fehér ruhákba – szoknyák, kötények, ingek, blúzok, kendők hét-nyolc-kilenc rétegébe – öltözött (bugyolált? hogy legalább ez a sok réteg védje őt, ha már az élet nem óvta) hóember: „gyöngyös-pártás” hó-asszony az egyes kérdések után rövideket hallgat. Sejteni lehet, nem eredetmítoszát akarja építeni, hanem a fogantatása körülményei is érdeklik. „Udvarolt előtte? … Felhívott magához? … Szűz voltál? … És ő megerőszakolt? … Volt felesége? … Gyereke is? Nekik mondott valamit? … És neked utána? … Eztán is a főnököd maradt? … Mit szólt növekvő hasad láttán? … Anyádnak mikor mondtad el? …Eszedbe se jutott… elvetetni – engem?!” Majd sor kerül a világrajövetelt megelőző/követő döntés(ek)re: „elköltöztél otthonról? … Nagynénéd kísért be a városi kórházba? … Három napig maradtál benn? … Onnan kihez mentél haza? … Folytattad a munkát, mintha mi se történt volna?”

Elhangzanak a kötelezők: „Milyen volt a szeme, a haja? … Nem emlékszel? … Akkor azt se tudod, hasonlítok-e rá? … Azt se, hogy akart-e valaha látni?” A sablonosakból szükségszerűen kinőnek persze a drámai kérdések. Nyilvánvaló, hogy minden örökbefogadott gyerek – eszmélésétől, felnőttkorán át, talán mindvégig – efféléken rágódhat. (Én meg azon: Tünde vajon miből érezhette meg? Másként néztek rá, mintha valamit elhallgatnának? Lehet, hogy azért se tudott később megnyílni: kérdezni, beszélgetni Szalontay-mamával, mert sok minden gyanús volt? De miként lehetséges, hogy egyetlen rokon sem tudott semmit? Lehetséges mindenki előtt titokban tartani, hogy egyszer csak „született” egy gyerek? Vagy eljátszotta a terhes, majd a frissen szült nőt? És a szomszédok se sejtettek semmit? Ennyire zseniálisan játszották szerepüket az örökbe fogadók?)

Akárhogyan is, felnőtt fejjel jött rá, miért nem tudhatta, kicsoda ő valójában. Tünde/Emese (Tundrina) tehát a témára hangolásként a darab kezdetén minden kérdést felsorol, ami valaha foglalkoztatta. Végre sor került a személyes találkozóra. A Felszabadulás téren – mennyire szimbolikus (lehetne) a helyszín neve! – várta a szépségesnek képzelt anyát. Viszont aki megérkezett: egy apró, szürke, öregedő nő. Aki zavart gátlásossága miatt nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Tünde presszóba hívta, ismételgetve magában: „Csak ne sírdogáljon itt nekem, erre nincs semmi szükségünk.”

Nem sokat tudott meg anyja múltjáról, a jelenéről sem. Mostani, azaz félig saját családjáról sem. Féltestvéreiről sem, akikre alig utalt a drámában. A néző előtt nem jelenik meg a túl későn, túl készen kapott vér szerinti ’fél’-család. Tünde talán nem is nagyon bánta – legalábbis egy későbbi baráti beszélgetés során ez a benyomás alakult ki bennem. Mintha nem lenne hiányérzete. Talán épp ezért nem vonta volna szorosra kapcsolatát a megismert féltestvérével akkor sem, amikor már megtehette volna. Ezért elégszik meg ennyivel: „Ki tudja, hány testvérem lehet még más Miskolc környéki falvakban!” Ezért nem hiányzik, hogy a lányának nem lett még egy nagymamája. „Még egy? Hiszen egy is aligha volt!” – vont mérleget az előadás után.

A színpadon sokáig sok ruharéteg van rajta – mintha lelkét óvná a világ, az anya válaszaitól ez a számtalan ’pólya’. Amivel a fájdalom ellen vértezte fel magát. Lassan azonban kifejti magát a rétegekből, levedli a burkokat, s ahogyan bontja, bogozza a saját történetét, úgy hagyja maga mögött a kisgyerek-, majd iskoláskorát. A felső héjak alól kibukkanó óvodai köténykét a labdázás után összehajtogatja. Születésnapot ül. Az ünnepi lufikat a nézőknek dobja, tőlük kapja vissza – mintha ők lehetnének a sosem volt játszótársak. A darabban – táncolva, pantomimet járva, gyerekként, felnőttként – önmagát állítja középpontba. Labdázik, prózát és verset mond. Kollár Árpád szövege azt a tömérdek helyzetet sorolja fel, amikor az anya nem volt jelen… Szabó T. Anna gyomorszorító verse (Elhagy) pedig megkönnyeztet…

Tünde énekel, áriázik. A dráma legmegrázóbb pillanata, amikor az anyját kereső-hívó-váró jajkiáltását, szaggatott Ma-ma-ma szótagokba sűrítve énekli bele Purcell áriájába. (The Cold Song, magyarul „Miféle hatalom vagy”, az Artúr király operából). Apropó zenék: Wagner slágerré nemesült muzsikája festi alá a távozást (ellovaglást) Magyarországról, és Tünde erről a lóról csak Dániában szállt le.

A sötét terem falaira vetítve mintha a gyerek Tündét is látnánk – a 3-5 éves kislány arcvonásai erősen emlékeztetnek a mai színésznőre. Az ismertető szövegéből az is kiderül: „Az előadás képi világát a 22 éves korában meghalt Francesca Woodmann fekete-fehér fotói inspirálták, akárcsak az előadásban látható ruházatot, a mozdulatokat. A felnőttkori identitáskeresés, a gyermekkor felfoghatatlan élményei, a szavakkal nehezen megfogalmazható, a titok által megbélyegzett létezés jelenik meg látványos mozgással, dalokkal. … Minden, ami az itt látott képi világban megjelenik, az ő fotóiból ered. Művészete a gyerekkor érzésvilágát jeleníti: a szomorúságot, kitaszítottságot, a végtelen magányt.”

A végén pedig egy telefon szólal meg. Kitartóan csöng, ahogyan a csecsemőotthonban jelezhetett kétségbeesett sírással a magányos baba. Hosszan, hiábavaló következetességgel. De erre a hívásra most van válasz. Tünde/Emese odalép a ruhakupachoz, előbányássza mobilját. Hallózik, és a meleg hangú, hétköznapi természetességű szavakból a néző megérzi, a gyerekével beszél. „Itt vagy már? Megjöttél?… aha, fel a lépcsőn, aztán jobbra a terembe. Máris. Kimegyek eléd” – és ezzel Wágner Emese, alias Szalontay Tünde kimegy a lánya elé. Megérkeztünk a (minden bizonnyal boldogabb) jelenbe.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Az előadás a MOST FESZT 2024-en elnyerte a legjobb monodráma díját.

Részletek és jegyvásárlás