Horváth László Imre: Rosseb (részlet)

E L S Ő   R É S Z ~ ~ Első fejezet

Kaposvár / / Szerb front / / Szabács

I.

Kis Jánost tizennyolc esztendős korában elvitték katonának. 1913 őszének elején töltötte be a korhatárt, még abban a hónapban a kaposvári Negyvennégyes ezred laktanyájába került. A toborzóorvos már egy évvel korábban megvizsgálta a faluban, a többi elé felsorakoztatott fiúval együtt, a kisbíró meszelt falú házának udvarán. Egészségesnek találta, mehetett katonának. Nagy szégyen lett volna, ha nem alkalmas. Az olyan nem ér semmit, a lányok keresztülnéznek rajta.

Kis János Európa közepén, a Balaton tavától délre, Somogy megyében élt. Magyarnak született, ez volt az anyanyelve, az országa neve pedig Osztrák–Magyar Monarchia. Az ország ura, a monarcha, vagyis királyi felség a Habsburgok régi osztrák uralkodói családjából származott. Ferenc Józsefnek hívták, osztrák császár és egyben magyar király. Öreg király volt. Tizennyolc éves korában, mikor trónra került, azzal kezdte, hogy véresen leverte a magyarok szabadságharcát. Az oroszokat is behívta Magyarországra, hogy segítsenek neki. Aztán uralkodott. Eleinte gyűlölték, de később kiegyezett a magyarokkal, ők is kaptak a hatalomból, aztán megkedvelték, főleg ahogy egyre öregebb lett. Hatvannégy évvel azelőtt volt tizennyolc éves, mint Kis János, aki az ő katonája lett, az ő nevére esküdött fel a laktanya udvarán.

Kis János dédapjának a korában lépett trónra Ferenc József, a nagyapja korában egyezett ki a magyarokkal, mert a németek elleni háborúban súlyosan legyengült, kénytelen volt közös államot csinálni a birodalmából, amit úgyis ő vezetett, de közben meg is kedvelte ezt a hiú, harcias kis népet. A közös ország neve lett Osztrák–Magyar Monarchia, a magyarok Kis János apja idején megbékéltek a helyzettel, sőt örültek neki, egy európai nagyhatalom része voltak, aminek még a nevében is ott volt, hogy magyar.

A kaposvári 44-es számú ezred közös császári és királyi ezred volt, amit Albrecht ezrednek is hívtak, mert régebben egy ilyen nevű Habsburg hercegről nevezték el, ő volt a jelképes tulajdonosa, mint általában akkoriban az ezredeknek. De az ezred gyakrabban használt neve a Rosseb volt, amit a város adott neki a katonák örökös káromkodásáról, akik mindenhez hozzátették, hogy rosseb. Somogyban különben is ez volt a szokás, és a negyvennégyesben somogyiak voltak. Szerették Kaposváron az ezredet, a legényei vasárnaponként a templomba vonultak, a tisztek a társasági eseményeken vettek részt, az egész csapat évente többször is felvonult a város utcáin, minden rendezvényen. Teljes létszámban négyezer menetelő fiatal katona, bár általában csak a negyede, mert egy zászlóalj szolgált Kaposváron, a többi Wienben. A császár is szerette az ezredet, imponált neki hogy fiatalkora lázadó magyarjai akkorra már hűséges katonák lettek.

Miután bevonult, a kiképzés első hónapjaiban Kis János német szavakat tanult, mert ez volt a vezényleti nyelv, ezen üvöltötték a parancsokat. Minden parancsot emelt hangerőn adtak, trágársággal kísértek, ezt nem könnyen szokta meg, az apja csendes ember volt, ritkán verte, nemigen találkozott olyan erőszakos fickókkal, mint a kiképzőőrmester. A többiekkel együtt begyakorolt minden szükséges alaki mozdulatot. Volt, aki nem tudta a jobb és bal felét megkülönböztetni, azt addig verték, amíg nem ment hibátlanul. Nem mindig az őrmester vagy más tisztesek vertek, gyakran egymást verték, mert ha egy elrontotta, az összest megbüntették érte.

A vasárnapi ünneplő ruhájában vonult be, akár a többi, ezt a laktanyában rögtön egyenruhára cserélték, abban kellett élnie, alsóneműt is kapott, az ünneplő ruháját raktárba tették, aztán úgy esett, hogy bizonyos okok miatt sohasem kapta vissza. Az anyja sem álmodott olyan rigolyás tisztaságról, gombok és csatok és redők vallásos áhítatú elrendezésének szükségességéről, mint amit a katonaságnál Kis Jánosnak meg kellett tanulnia. Ruhájának, felszerelésének, a vaságya matracának és az ágy lepedőjének tökéletesen tisztának és simának kellett lennie, de akkor is felborította a törzsőrmester, ha nem talált rajta kivetnivalót.

Az ezredhez azon az őszön sok helyről soroztak legénységet, egész Somogyországból. Fele paraszt, fele zsellér, vagyis cseléd a nagy birtokokról, vad mint a dudva. A tisztek és a kiképzők, de valószínűleg még a császár is örült mindkettőnek. A paraszt engedelmes, a cseléd meg az igazán jó katona, megszokta hogy verik és nem kíméli magát, nem romantikázik, az ellenséggel szemben viszont vérszomjas, rajta bosszulja meg magát.

Néhány városi is közéjük keveredett, akinek nem sikerült a tisztképzőbe kerülni, de több iskolát végzett, mint az elemi, azok szenvedték meg igazán a szolgálatot. Az elemit Kis János is elvégezte, bár amikor csak tudta, kerülte a falu iskoláját, mégis megtanították írni-olvasni, számolni, mindenre, amiről úgy vélték szüksége lehet szőlősgazda fiaként. És meséltek neki, a pap a katekizmust és Krisztus meg a mártírok tetteit, a tanító a Szent Hazáról és Attiláról, Mátyás királyról, a végvári hősökről. Jobban szeretett halat fogni, kukoricát lopni, rabsickodni, az apja hiába verte el érte, a többivel csavarogni az erdőn. Az a többi most ott volt vele a laktanyai szobában és a gyakorlótéren, négyen a saját, hárman a szomszéd szakaszba osztva. Igazán örülhetett neki, de nem örült, természetesnek vette. A cselédfiúk csak nagyon ritkán kötöttek beléjük, mivel hamar megtanulták, ha egyet kihívnak, mindjárt nyolccal kell verekedni, elszánt, vigyorgó, erős parasztokkal, kést meg nem lehetett tartani katonaként. Aztán a kiképzők is igen hamar véget vetettek mindenféle verekedésnek, a hangadókat napokra kikötötték, mindnek alaposan eszébe vésve, az ezreden belül előbb döglenek meg, de úgy viselkednek, ahogy a szabályzatban a bajtársaknak kell, ahogy Isten a maga szertelen jókedvében megteremtette a király magyar katonáját.

Negyedik hónaptól a gyakorlótéren kívül is meneteltek, a város környékén, addigra egyszerre lépett nyolcszáz katona, az egész zászlóalj. Az őrmestereknek már ordítozniuk sem kellett, csak a szájuk rángott olykor a munkára nem fogott indulattól, mint az unatkozó lovaknak. Ettől kezdve kéthetente tökéletes egyenruhában, zárt alakzatban a katolikus templomba is mehettek misére. Egy ilyen alkalommal esett meg, hogy az egyik katona, sohasem derült ki, kicsoda is lehetett, rosszkor adott ki igen illetlen hangot. Néhányan felnevettek, pedig a pap éppen a szentostyát emelte az égig, messze elöl, az aranyozott oltár előtt, talán ha ezer hívő előtt, akiken végigvonaglott az obszcén történés lökéshulláma. De senki sem rezdült, néhány civil csóválta a fejét, egyesek mosolyogtak, néhány öregasszony extra porcióban hányta magára a keresztet. Egyetlen fiatal tiszt nézett hátra. Néhány napja érkezett Kaposvárra, Magda Pálnak hívták. Kifejezéstelen szemét végighordozta az újoncokon. Kis János és mindenki más is úgy érezte, egy pillanatra rajta felejti a tekintetét. Mint mikor az ördög bólint, mert az ítélet kihirdettetett a végső napon, ez a lélek is őhozzá került, hogy örökös munkát adjon neki.

A törzsőrmester, aki kísérte őket, szintén rezzenetlen maradt, éppen csak a bajsza hintázott jobbra-balra, mint az éhes macskának. A laktanyáig meg se szólalt, aztán a nap további részére kiköttette az összes katonát, aki megfordult a templomban. Egymást kötötték ki, az utolsót saját kezével verte gúzsba. Úgy is maradtak az éjszaka közepéig, az udvaron, hason, kezük a lábukhoz kötve a hátuk mögött. Magda Pál kijárt közéjük cigarettázni. Mire alkonyodott már sokan elájultak. Kis János kibírta ébren, bár egy idő után furcsa dolgokat vélt látni, amik mégsem lehettek az orra előtt, az anyja csorgatott tejet a porba, aztán a cséplőgépet látta, amihez gyerekként csapatban közelebb lopództak, mert a szénát villázó nagylányok a hőség miatt alul nem hordtak semmit, lábuk között apró kazlak, amiket látni kellett. Éjfél körül jártak körbe valakik, eloldozták és betámogatták vagy behordták a katonákat a hálóhelyükre. Másnap hajnalban különleges két hét kezdődött, újra alaki kiképzés, futólépésben menetelés teljes felszerelésben minden nap. A tisztesek közben többször is megkérték a legénységet, véssék jól az eszükbe, a törvényben van írva, közülük százból öt megdögölhet, senki meg se kérdi, miért, és az az öt meg is fog dögleni, mert az a rosseb az egész tetves ótvaros bandában, de ők kigyógyítják. Végül senki sem döglött bele, a parasztok szívós népség voltak, a cselédek még inkább.

A büntetőgyakorlatok után lassan a lövészet is elkezdődött. Puskát kaptak, századonként jártak a lőtérre, és lőttek a Mannlicherrel. Nyolc töltény folyamatában, aztán újra töltés. Kis János közepes lövész volt, nem kiemelkedő, nem is gyatra, nem emelték ki, de el se vették tőle a fegyvert. Nyár elejére így lett schütze, vagyis lövész, harcoló közlegény, egyike a nyolcszáznak.

Addigra Debrecenben robbantások történtek, egy ideig úgy volt, kitör a háború a románokkal és az oroszokkal, akik mindig minden szláv és ortodox pópa mögött álltak, és le akarták rombolni a németek és őfelsége meg a magyarok katolikus birodalmát. A papok robbantottak a debreceni színházban, ezt mindenki tudta, sokan meghaltak, a nagy Monarchia népe fel volt dúlva. Aztán a háború mégis kivárt nyárig. Akkor Szarajevóban, a király nemrég szerzett birtokán, ráadásul hadi- szemle közben a város közepén egy álnok szerb pisztollyal agyonlőtte a trónörököst és a feleségét. A kaposvári rosseb-ezred katonái tudták, mennek harcolni délre, ami nincs is olyan messze, és nagyon örültek neki.

II.

Az ezred négy zászlóaljból állt, mindegyik négy századból, a századok négy szakaszból.

Kaposváron a harmadik zászlóaljban képezték ki az újoncokat, köztük Kis Jánost, akit a tizedik századba osztottak. A többi három zászlóalj a birodalmi fővárosban, Wienben állomásozott, az ezredparancsnok, Habsburg József főherceg mintakatonái. A háború kitörésekor rögtön bevagoníroztak Wienben, és ők érkeztek először a szerb határra. A kaposváriak ezerkilencszáztizennégy augusztus harmadikán csatlakoztak hozzájuk.

Két nappal előtte kékesszürke egyenruhájukban, hátbőrönddel, puskával, csákósan, köpenyben meneteltek a pályaudvarra. Sokuk rokona kijött elbúcsúzni, Kis Jánoshoz senki. Két bátyját is behívták, a család nem ért rá nyáron a munka dandárjában a harmadik fiú indulására. De másoknak menyasszonyok, anyák, mindenféle nők integettek. Aztán még rengeteg egyéb civil, egész tömeg tolongott a peronon, míg a majd ezer fiatal férfi beszállt a hosszú szerelvény marhavagonjaiba.

„40 ember vagy 5 ló” volt a vagonok oldalára írva festékkel.

Éles gőzsípolással, erős lökéssel lódult meg a vonat. Lassan elhagyták Kaposvárt, elkezdtek haladni lefelé délnek a dombos tájon, oda ahol a háború várta őket.

Másnap reggel érkeztek Batajnicára.

Délben felsorakozott az ezred a város mellett, a tisztek megszemlélték őket. A 31. hadosztályba tartoztak. Három másik ezreddel együtt, a magyar 32-es, 69-es és a bosnyák 3. ezred már a Száva folyónál biztosította a határt támadásra készen.

Kis Jánosék sátrat vertek éjjelre, a táborukban négyezer katona aludt. Másnap a városba mentek őrjáratra. Batajnicát szerbek lakták, a katonák összegyűjtötték a papokat, még a csendőröket is. Minden házat átkutattak, rejtett fegyvereket, robbanóanyagot kerestek. Több helyen találtak, onnan a férfiakat az ezredtörzshöz vitték a fogdába, ami hamarosan megtelt.

A következő napon elindultak menetben. Mentek egész nap a nyári hőségben, harmincöt kilométert árnyéktalan utakon, fátlan, rekkenő mezőkön át, teljes felszerelésüket cipelve, délutánra elfogyó vízkészlettel. Többen kidőltek a sorból, azokat hordágyon vitték tovább. Kis János is szenvedett, de kibírta. Hamar csatakosra izzadt, egy ideig túlhajszolt lónak képzelte magát, aztán megszáradt, keménnyé vált egyenruhája és felszerelése nyúzta a bőrét. Az első próba, mondták többen is, ő nem mondott semmit. A menet porosan, mocskosan, saját levében roszogva haladt hosszú sorban elnyúlva a magasra nőtt, tömött kukoricatáblák közti földutakon.

Este hat órára értek Phrovo faluba, ahol sátrat vertek éjjelre. A tábor mellett patak volt, a katonák abban fürödtek, mint a disznók, mert a víz kevés volt, de még a fűzfák alatt burjánzó hűs sár közelsége is jólesett nekik. Az őrségen kívül békén hagyták őket a tisztek és a tisztesek, azok is velük menetelték végig a napot a hőségben, sokan közülük azt se átallták, hogy a legénységgel dagonyázzanak.

Kis János azelőtt még életében nem aludt sátorban, túrákon sem vett részt. Nyaranta a szőlőhegyen a hűvös présházba menekültek a hőségtől. Még a dédapja építette, pincét ásott és vályogot vetett, aztán befedte szalmával. Vagy kint aludtak a szabad ég alatt. Nappal a szőlőben dolgoztak, ha gyerekként elszabadultak, járták a határt. Bár az apja is szívesen csatangolt a környéken. Gombát vagy szedret hozott haza olyankor, nem értették, az anyjuk miért bosszús tőle. Ha ismerték is volna a kirándulás szót, úri huncutságnak gondolják. Dinnyét termesztettek a szőlő között, sokat, mert a dinnye szereti a szőlőt, azt is őrizgették, a madarakat hajtották el róla, az volt a török sereg, a tőkék ezrei a karók lándzsáit hordozva, ők meg gyerekként szintén karóból faragott karddal és puskával rohamoztak ellenük, mint végvári vitézek.

A katonák öt napot töltöttek Phrovón, azalatt mindennap gyakorolták a Száván való átkelést. A folyó erőszakolását, ahogy a parancsban mondták. Így támadják meg a szerbeket, a folyón túl van a háború.

Augusztus 11-én reggel nyolc órakor riadóztatták az ezredet. Menetben délre értek Brestacsra, ahol ebédet kaptak és pihentek. Aztán a hőségben újra meneteltek és négy órára értek Nikincire. Dáni tábornok, az ezred parancsnoka lovon nyargalt el mellettük, előrement Klenakra a tábori konyha kocsijaival együtt. Nikincin este hatig pihentek, aztán indultak tovább.

A szürkületben gyalogoltak, robbanások zaját hozta feléjük a szél. Kis János ekkor hallotta életében először tüzérségi tűz hangját. A saját hadseregük ágyúi lőtték a folyó túloldalán lévő Szabács városát. Este fél nyolcra Platicsevóra érkeztek.

Horváth László Imre: Rosseb
Cser Kiadó, Budapest, 2024
379 oldal, teljes bolti ár 5995 Ft