Frontoktól az akasztófáig | Horváth László Imre: Rosseb

kistibi |

„Az eddig meg nem írt nagy magyar háborús regényt tartja kezében az olvasó…” – olvasható a könyv fülszövegében, s máris adódik a kérdés: hogyan különböztetjük meg a történelmi regényt a háborús regénytől, illetve van-e egyáltalán különbség. A történelmi regényt a dicső múltra emlékező romantika találta ki. Lukács György azt mondja, hogy egy regény akkor történelmi, ha az író kora és a regény ideje között van akkora távolság, hogy az alkotó ráláthasson azokra a nagy történelmi-társadalmi folyamatokra, melyek hatással voltak a regény cselekményére.

Lássuk ezt egy konkrét példán! Jókai regénye, A kőszívű ember fiai 1869-ben jelenik meg, és cselekménye mintegy húsz évvel megy csak vissza a korban. De elbukott a szabadságharc, rémuralom és adminisztratív elnyomás követte, illetve a kiegyezéssel lezárult ez a korszak, Jókai tehát látta-láthatta azokat az addig rejtett társadalmi mozgásokat, változásokat: tekinthetjük tehát művét történelmi regénynek. Az ókorban játszódó és ma megírt történelmi regényeknél több ezer év a távolság. A háborús regényeknél egyszerűbb a meghatározás, az ugyanis „csak” tematika: akár a krimi, vagy a sci-fi, vagy a fantasy. A Rosseb ilyen szempontból hibrid. Egyrészt korszakokat ível át, a Nagy Háborútól a második világégésen át az 56-os forradalomig, az 57-es megtorlásokig: tehát történelmi, másrészt végig a háborúra fókuszál…

Bevallom őszintén, az első harmadát kínlódva olvastam a könyvnek. A bajom nem a témával, nem a stílussal, hanem a feldolgozásmóddal volt. Végigjártuk a háború magyarok – benne a somogyi Rosseb-ezred – által is megharcolt frontjait Szerbiától Galíciáig, és mindenhol ez olvasható: előrenyomult a század, éjjelezett valahol, árkot ásott, elviselte az ellenséges tüzérség csapásait, a fagyásokat, az éhezést, a sebesüléseket, visszavonult, harcolt, de… sehol egy egyéni történet, sehol az emberi sors, sehol a családjából kiszakított tizenéves fiatal útkeresése a háborúban. Miközben megismerhetünk rengeteg galíciai, szerbiai, lengyel folyót, hegyet, települést (és felejtjük el azon nyomban), semmivel sem tudunk meg többet Kis Jánosról, aki arra ítéltetett, hogy ezt a történetet a saját vállán hordozza. Ha az epika nem az egyéni sorsot mutatja, hanem a totálisat, az egészet akarja tükrözni, akkor az már nem irodalom, hanem történelemkönyv. Viszont történik változás: az első harmad után akciót is, egyéni történetet is olvashatunk, a háború megjelenik egyéni fókuszban is. És innentől már regény. Kár, hogy erre több mint száz oldalt kellett várnunk.

A főszereplő névválasztása tökéletes. Aki ismeri Móricz Tragédia című novelláját, már az első pillanattól tudja, kicsoda Kis János. A regényíró nem is árnyalja finomabban: de a történet igen. Kis János Somogyországból jött, s egy idő után azt vesszük észre, hogy az ezrede már többedszer cserélődik körülötte, ő még mindig él. Ez nem lehet véletlen, habár szerencse is kell hozzá. Kis János soha nem hőbörög, nem beszél butaságokat, figyel és túlél. Mire figyel Kis János? „Nem volt biztos tudásuk, jó ösztönnel sejtették, hogy aki gondolkodik, az meghal. Az izgága bajtársat részvéttel nézték, ez biztosan meghal majd, mert az ilyen nem bír lapulni a földön, amíg kell, míg csak világ a világ.” Így lép tovább Móricz Kis Jánosa, a 20. század világa megtanítja őt túlélni, látni, véleményt formálni. Változik a cél, változik a főhős jelleme. Már nem csak kienni kell a vagyonából a gazdát: élhető életet kell teremteni a családnak – és a regény is itt lódul meg.

Éjszaka, mikor az orosz fonton elcsendesednek az ágyúk, járőrözni indul mindkét fél. A cél azonos, hogy elkapják az ellenfél kóborló előőrseit; megöljék vagy foglyul ejtsék őket. Kis János parancsnokként csak cselédeket visz magával, mert azok éhesebbek a vérre, mint a parasztok. Öten mennek, egy nyolcfős orosz egységgel találkoznak. A magyarok gyorsabbak, négy orosz a földre zuhan. Vezérük, a hatalmas termetű, bikaerős orosz viszont úgy csapja le az egyik cselédet, mint a legyet. Kis többször belelő, aztán kirabolják a halottakat. Osztozkodás nincs, mindegyik cseléd azt fosztja ki, akit megölt. Kis az áldozatánál ékszereket, pénzt, fegyvereket talál. Mindent pénzzé tesz, a jelentős vagyont hazaküldi. Otthon majd néhány hold földdel gyarapodhat a család. Nincs érzelmeskedés, ez is a háború arca.

• Olvass bele!

És ne feledjük, eközben Kis János felismeri a háború alaptermészetét is: „…csendben végighallgatta a legfőbb hadúr üzenetét. Nézte a hadnagyot, ahogy olvasta. Vajon ez hogy fog meghalni? Meddig húzza?… De a császár, az nem fog meghalni, akármilyen öreg. Eszi a krémest Wienben, mint általában a gazdag öregek…”

Így telik el négy esztendő. A sár, a vonszolódás, az éhezés közben megformálódik Kis János önismerete. Ha otthon marad, ez nem alakulhatott volna ki. Ez a szép a történetben.

A másik nagyon nagy erőssége a történetnek – még inkább a szerkesztésnek –, hogy a két háború közötti béke szinte álomként jelenik meg. Elsuhan, mintha nem is valóság lenne. Kis János szerelmes, megnősül, gyermekei születnek, elveszíti a feleségét, vele együtt a boldogságát. A béke éveit szinte kívülállóként éli meg. Régebben sem volt szószátyár, most talán még kevesebbet beszél. Hümmög, figyel, nem nyilvánít véleményt, de mozdul, amikor kell. Amikor elkezdődnek a zsidóüldözések, akkor sem mond semmit, de olyan rejtekhelyet alakít ki, ahol biztonságosan el lehet bújni, amíg a nagy bajok véget nem érnek. Két gyermek és az édesanyjuk köszönheti neki az életét. Nem vár érte köszönetet, hiszen csak tette a dolgát. És amikor kell, újra indul a frontra.

Ez a második próba már nehezebb. A 2. magyar hadsereg egyetlen pillanatig sem volt egyenlő ellenfele az orosznak. Szinte semmi másról nem olvashatunk, mint az orosz tűzhengerről, ami folyamatosan nyomta vissza a magyarokat, és a „magyarokkal szövetséges német csapatok” rettenetes viselkedését, ami abban állt, hogy a velük együtt menekülő magyarokat lerugdalták a teherautóikról, és ha ellenálltak, akkor ujjukat, karjukat törték. Kis János úgy úszta meg, hogy miután a mínusz harminc fokban, éhezve gyalogolt néhány száz kilométert, aztán meglőtték. Szerencséjére nem volt halálos a sebe, vonatra tették, hazakerülhetett.

„Egy hét múlva repülőgépen Jány Gusztáv hadseregparancsnok érkezett a táborba. Parancsba adta, hogy délután mondjanak misét a Pecsanyica melletti mezőn, a doni áttörés halottjaiért. Az egyenruhát, amennyire lehet, rendbe kell hozni. Újra katonai fegyelemnek kell működnie. A hadjárat túlélőit minden délelőtt alakiztatni fogják. A parancsot végre kellett hajtani, úgyhogy reggeli után a doni pokol túlélői fekvőtámaszokat nyomtak…”

„A 2. magyar hds. elvesztette becsületét… – így kezdődött Jány Gusztáv hadparancsa, melyben szégyenletesnek nevezte a 2. magyar hadsereget. – De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket…” És így folytatja tovább a parancsnok a felszerelés, lőszer, fegyver és ellátmány nélküli katonáknak. De itt meg kell állnunk egy pillanatra, és muszáj elmondani azt, amiről a regény nem tesz említést. Jány Gusztáv a háború után önként tért haza Magyarországra, feladta magát a hatóságoknak, a rá mért halálos ítélet után nem kért kegyelmet. Aki a parancsot számára kiadta, és aki nem fogadta el Jány Gusztáv lemondását, Horthy Miklós, bátran Portugáliába emigrált, s élt ott, 1957-es haláláig.

Kis János életében immár harmadszor is megjelenik az orosz, ’56-ban. Most is Budapesten kell harcolnia ellene, akár a főváros ostromakor 44-ben. Budapestet most is rommá lövik, mint 44-ben. Kis János a Corvin közben harcol. És most is, mint korábban: az esélytelenek nyugalmával.

175 év telt el azóta, hogy az oroszok 190.000 katonával lépték át a magyar határt. Érdemes elolvasni Rákosi Viktor novelláját, A sztercsnói piros virágokat. A helyzet azóta semmit nem változott. Horváth László Imre művét azért tartom nagyon erős regénynek, mert nem egy háború történetét mondja el, hanem a „kisjánosok” szemszögéből, az ő sorsukon keresztül beszéli el egy kicsi nemzet kilátástalan küzdelmét az orosz áradat ellen.

Én mint „a kisjánosok” unokája, szégyellem magam. Nagyon. Nem azért, amit én tettem, hanem azért, amit a hazám nevében tesznek. A mostani Sztálin (mindegy, hogy éppen hogy hívják): szövetségesünk. Nehéz elfogadni azt, hogy a fronton kiirtottak több tízezernyi-százezernyi magyart, és nekünk ezt egyetértéssel kell fogadnunk. Nehéz az is, hogy az „orosz civilizációt” elfogadjuk. Létezik egy ország, amelyiknek a népével sikerült elfelejtetni, hogy ellene valamikor területrabló háborút indítottak. Ez nem a mi civilizációnk.

Persze, létezik orosz civilizáció, amelynek Tolsztoj, Puskin, Dosztojevszkij, Csehov a része. De ami ránk zúdult – most meg Ukrajnára – az egy irgalmatlan tömeg, az ázsiai puszták putriból kiszabadult népe, az éhes fenevadak, akik a magyar nőket erőszakolták meg, akik a magyar portákat rabolták ki, akik sivár pusztává változtatták a magyar földet, vagy éppen gázolajjal, mérgekkel itatták át. Szóval azért is szégyellem magam, amikor – politikusaink lelkes asszisztálása mellett – lakótelepeket, kórházakat, színházakat, erőműveket – egy egész országot – bombáznak vissza a kőkorszakba. Többek között ezért (is) fontos Horváth László Imre regénye.

Könyvének hangvétele végső soron azért lepett meg, mert a szerző oktató az Előretolt Helyőrség Íróakadémián, ami köztudottan nem a hatalomtól független szervezet.

Horváth László Imre: Rosseb
Cser Kiadó, Budapest, 2024
379 oldal, teljes bolti ár 5995 Ft,
online ár a kiadónál 5096 Ft,
e-könyv változat a kiadónál 3647 Ft
ISBN 978 963 278 7534 (papír)
ISBN 978 963 278 7589 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

– Nem gondoltam rá, hogy hazamehetnék.
– Se arra se másra. Hogy gondoljon, nem a maga dolga, Kis.
– Nem gondoltam semmit.
– Tudja, hogy az egész harmadik zászlóaljnak annyi? Huszonhárman maradtak. Szarba mártotta magukat az anyjuk, mikor születtek, vagy tudom is én.
– Mér mond ilyet a főhadnagy úr.
– Ne legyen önérzetes, nem áll jól magának. Ez is csak egy régi mese egy régi katonáról. Olyanról, mint maga. Inkább vigyázzon, hogy ne üsse meg a bokáját. Ott fogta az anyja a mártogatáskor.
Az eddig meg nem írt nagy magyar háborús regényt tartja kezében az olvasó, ami az egyszerű katona sorsát követve eleveníti meg a két világháború és az ötvenhatos szabadságharc történetét, a legendás somogyi Rosseb-ezreddel az első világháború frontjain, utódalakulatával a Don-kanyarban és Budapest ostromában, majd a felkelőkkel a Corvin közben.