Háborús hieroglifák ǀ Verdi: Aida

D. Magyari Imre |

Se égen, se földön, se világhálón nem lelem az Egyiptomban letelepedett François Auguste Ferdinand Mariette, 19. századi francia régész elbeszélését, amiből állítólag az Aida kisarjadt. Már ha elbeszélés, amit írt. Lelkes filoszként érdekel az opera megalkotásához vezető út is, vajon ki találta ki az Aida nevet…

Till Géza olyasmit ír Opera című kézikönyvében, hogy Edouard (a keresztnevet illetően minden forrás mást mond) Mariette francia archeológus az egyiptomi ásatásai közben szerzett benyomásainak hatása alatt „költői ihletésű elbeszélést írt az etióp királylány és az egyiptomi hadvezér boldogtalan szerelméről…” Camille du Locle, a Don Carlos egyik szövegírója, ismerve Verdi érdeklődését különleges tárgyú operaszövegek iránt, Mariette novellájából merítve a cselekményt, prózában írt vázlatot nyújtott át a zeneköltőnek, hogy újabb együttes alkotás számára megnyerje. Az opera szövegét végül Antonio Ghislanzoni írta meg, olaszul.

Az Aida, ne dőljünk be az amúgy igen megejtő látszatnak, valójában kamaraopera. Három ember, kissé közhelyes története, ami akárhol játszódhatna. Csak épp zseniális. Már a szerzői is feltuningolták kicsit. (Hubai Péter egyiptológus szerint Egyiptom a késő antikvitástól a 19. századig nem volt jelen Európa tudatában: „Nyelvét nem beszélték, irodalmát nem olvasták, művészetét nem élvezték, vallása pogánysággá degradálódott. Ezért vált az egzotikus, a rejtett, a misztikus, az okkult szinonimájává.” Aztán, többek közt a hieroglifák Champollion nevéhez fűződő, 1822-es megfejtésének hatására, divatba jött – az Operaház mellett sem véletlenül fekszenek szfinxek…)

Julian Budden Verdi-könyvében* találunk egy érdekes passzust: „A mai liberális nyugati szellem számára a történelem némiképp leértékelte az Aida hencegő diadalmeneteit és háborús érzelmeit, valamint a zárt társadalom burkolt elfogadását, míg a régi rendszer zsarnoksága ellen harcoló ifjonti idealizmus, amely a Don Carlost átitatta, sokkal inkább visszhangra talál. (Jellemző, hogy Kelet-Európában még mindig sokkal jobban szeretik az Aidát.) Mégis, ha sikerül elfogadni az Aida drámai kiindulópontját, a kettő közül kétségkívül ez a tökéletesebb opera.” (315–316.)

Ezt mondja a nyolcvanas évek közepén íródott szöveg. Vitába szállok vele: a zárt társadalmakat a zárt társadalmak haszonélvezői szokták elfogadni. De semmiképp nem azonosítanám őket a társadalom egészével. S hogy az Aidában háborús érzelmek lennének jelen? Kétségtelen. De ezek nem – ahogy Budden sugallja – az alkotók, hanem egyes szereplők érzelmei, elsősorban a két uralkodóé.

Az Aida egyébként alapvetően mese. Csak nem minden mese végződik jól.

Egyiptom rendelte az operát, az egyiptomiakat tehát erősnek, nagylelkűnek, legyőzhetetlennek kellett mutatni, annál is inkább, mert most, 1869 novemberében, nyitották meg a Szuezi-csatornát és az olasz Avoscani tervezte, 1971-ben leégett kairói operaházat. Erre az utóbbi alkalomra kellett volna elkészülnie az Aidának, de csak két évvel később mutathatták be, ha igaz, Mariette díszleteivel és jelmezeivel. A megnyitón másik Verdi-mű ment, a Rigoletto. A háttérben tehát ott az egyiptomiak etiópok elleni dicsőséges harca, aminek kapcsán a pontosságra törekedve érdemes Hubait idézni: „…az ókorban Etiópia névvel a Nílus völgyének Asszuántól délre fekvő núbiai területeit illették, tehát ez a mai Szudánban található.” Ezen Etiópia ellen II. Pszammetik valóban vezetett hadjáratot i. e. 591-ben, de ennek aligha van köze az operában látható ellenségeskedéshez. Az csak van, eredetéről nem tudunk meg semmit, s nem is szűnik meg a mű végén.

Az első megszólaló, Ramfis, a főpap (Palerdi András), ezt énekli: Halld, ősi hazánk / földjén újra vad etióp had pusztít… (Závodszky Zoltán fordítását idézem, ami megtalálható a tarjangeza.eu oldalon is). Azaz nem először, hanem újra. Ramfis Radamest (László Boldizsár) szólítja meg, aki eredetileg az őrök kapitánya, de hadvezér szeretne lenni. A negyedik felvonás elején azt tudjuk meg, hogy az egyiptomi fogságból menekülő etióp királyt megölték az üldözői. Ez nyilván nem maradhat megtorlatlanul, a harc tehát folytatódik. Amneris (Kutasi Judit/Komlósi Ildikó) utolsó szava ugyan, Radames benső nyugalmára vonatkozóan, a többször megismételt béke, de ez az, ami nincs; nincs béke sem az emberekben, sem a világban.

Ma, a huszonegyedik század első negyedének lassan a végére érve, két világháború után, sokkal baljóslatúbban, komorabban cseng a háború szó, mint másfél évszázada. Magyarországon különösen, hisz a szomszédunkban zajlott a délszláv háború és zajlik az ukránok elleni. „S mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…” Mert uszulnak, az kétségtelen.

Az Operában látható előadást, amit 2015. április 4-én az Erkel Színházban mutattak be, Mohácsi János rendezte, aki így ír a letölthető műsorfüzetben: „A történet mélyreható és részletes elmesélésén túl a fő kérdés ez volt: találok-e olyan rendezői szempontot, amelyből a történetet még nem mesélte el senki. Azonnal rám mosolygott a szíriai születésű Tammam Azzam Freedom Graffiti című alkotása, amelyet a szír polgárháborúról, illetve úgyszólván benne festett egy bejrúti falra.” A képen egy szétbombázott ház, falán Klimt híres képe, a Csók. A rom és a felnagyított festmény együtt mutatják „a háború gyötrelmeit és kínjait”, az ember és a szerelem törékenységét, a művészet „elképesztő” erejét, ha ebben még lehet hinni. Mohácsi hisz. „Így lett világos számomra, hogy az én Aidám az opera eredeti meséje mellett a háborúról fog szólni. A háborúról, amely egyidős az emberrel, és alighanem elmúlni is csak az emberrel fog.” Mohácsinak tehát, ha a művészetben hisz is, nincsenek illúziói.

Látszólag egyetlen díszletet látunk (tervezője Khell Zsolt), ez a memphiszi királyi palota, ez Ptah temploma, ez Amneris lakosztálya Thébában, sőt ez a Nílus partja, de ez a tér, ha alig észrevehetően is, egyre lepusztultabb. Folyamatosan eszi a háború, ami pénzbe kerül. Nagyon sok pénzbe. A falakon belülről megvilágított hieroglifák és hozzájuk hasonló jelek, amikben akár rémülten ismerhetjük fel a huszadik század haditechnikai eszközeit, a tankot, a harci gépet, a hadihajót. Vagy a mindennapi használati tárggyá vált pisztolyt. Az első felvonásban az ország vezetői, a papok, a papnők (Főpapnő: Heiter Melinda) és a harcosok megilletődötten néznek végig egy barbár emberáldozatot (koreográfia: Bodor Johanna), amiben az áldozat is megilletődött: boldogan áldozza fel magát. Megtiszteltetés számára, hogy feláldozódhat. Igazából akkor lehet megtenni velünk valamit, ha hagyjuk. A halál egyébként szinte folyamatosan jelen van, miként a halálhoz kapcsolódó, a szereplők számára láthatatlan papnők is.

Ahogy a díszlet, a stilizált jelmez is kiemel a történelmi korból, ami az alapműben sincs pontosan meghatározva. A műsorfüzetben a tervezőjük, Remete Kriszta is megszólal: „az anyagok neutrális szövetek, melyeken azonban a szabásminta legtöbbször csak nyomtatott. Egyfajta tervezői újításom ez, a sötétből fel-felcsillanó aranyfény, mely a ruhákon a valódit és az irreálist egy új ruhastílusban ötvözi.”

Mohácsi nagy ötlete a bevonulási induló hangjaira elősántikáló, összeeső sebesültek hosszú sora: győztek, de alig élnek. És ők azok, akik alig, de élnek, még élnek, hisz sokan maradhattak ott az összecsapásokban. A háború kíméletlen.

Egy ilyen világban a szerelem sem teljesedhet ki. Radames hiába szereti Aidát (Bakonyi Anikó/Sümegi Eszter), Aida hiába szereti Radamest. Aida etióp, sőt a király lánya, Radames egyiptomi. Ezzel kapcsolatban mondtam, hogy a történet kissé közhelyes. Mert ezek azért régi motívumok: szerelem az ellenséggel, gyötrődés szenvedély és kötelesség között.

Háború van. Az Aida három főszereplője semmiképp sem lehet boldog. Ha jelzőt keresnék a kamaraopera elé, a sötétet választanám. Ez egy sötét kamaraopera.

Radames az ellenség egy tagjába szeretett bele, Aidába, aki hiába az etióp király lánya, most fogoly, ráadásul az egyiptomi király lányának, Amnerisnek a rabszolgája, aki szintén szerelmes Radamesbe. Ha Radames őt szeretné (mint talán régebben), nem lenne semmi gond, pláne, hogy Egyiptom királya (Sebestyén Miklós/Kiss András) kettejük házasságában látja az ország biztonságának és békéjének zálogát: „Radames, e földnek védője, hőse, / Lányom férje légy, vedd győzelmi díjul!” A csatából győztesen hazatérő hős azt kéri a királytól, engedje szabadon az etióp foglyokat, így Etiópia köztük rejtező királyát, Amonasrót (Kálmándy Mihály/Fokanov Anatolij), akit mindannyian halottnak hisznek, és akit csak Aida ismert fel. Merész kérés, hisz a papokban nincs megbocsátás: „egytől egyig gyilkosok!” Ők egyenesen a foglyok halálát kívánják. A nép irgalmat kér. A főpap, Ramfis, végül azt javasolja, ám térhessenek haza a foglyok, de békezálogként maradjon ott Aida és az apja.

A harmadik felvonásban, a Nílus-parti jelenetben (ami ebben az előadásban ugyanabban a térben játszódik, mint a többi, rajtunk múlik, hogy mellé képzeljük-e a folyót) előbb Amneris érkezik a templomhoz a főpappal, hogy Isis megáldja nászát: tudja, hogy Radames Aidát szereti, de nyilván úgy gondolja, meg van győződve róla, hogy a trónt és őt fogja választani. Elbizakodottság? Opera. Aida is megjelenik: Radames hívta ide. A nő arra is fel van készülve, hogy búcsúzni akar tőle: akkor ő a vízbe öli magát. Radames helyett azonban egyelőre Amonasro jön, aki már tudja, hogy lánya a győztes hadvezért szereti. A király engesztelhetetlen, nem csitul benne a bosszúvágy, a lányában is ezt igyekszik felpiszkálni: „Gondolj rá, hogy az egyiptomi horda / Hogy feldúlta hazánk és sok szép / templomát… / Bájos szüzeink martalékul dobta… / Anyát, családot, mind kardélre hányt.”

Ugyanezt gondolja persze az etiópokról az egyiptomi uralkodó. Még az első felvonásban ezt adta parancsba: „Gyűljön mind a Nílus-partra, / Harcra készen álljon a had, / Üssön rajt’ az ádáz hordán, / Hulljon a gaz nép, serege vesszen el!” A Hírnök (Ninh Duc Hoang Long) pedig így számolt be a támadásról: „Szent hazánk áldott földjén járva / Vad etióp horda pusztít… / Hol átvonulnak rabolva, dúlva, / Lángol a termés…”

Az egyiptomiak szemében az etiópok: gyilkos horda. Az etiópok szemében az egyiptomiak: gyilkos horda. Így nehéz békésen egymás mellett élni.

Még jó, hogy Radamesben és az egyiptomi királyban, sőt az egyiptomi népben van nagyvonalúság (a mű, mint tudjuk, egyiptomi megrendelésre készült), de a papokban már nincs. Így hát a nagyvonalúság hamar elenyészik, újra fellángol az ellenségeskedés. A vérszomjas Amonasro sem nyugszik: bosszúra készül, amiért semmi sem drága a számára. Szabadon közlekedve a palotában és környékén, a Nílus aznap különösen forgalmas partján még Radames előtt meglepi Aidát, és durva érzelmi zsarolással ráveszi, szedje ki szerelmeséből, honnan fognak támadni az egyiptomiak. Aida pedig megígéri, Radames pedig elárulja. Az ő terve az, hogy ha újra győz – mást elképzelni sem tud –, Aidát kéri majd a királytól, s naivul azt hiszi, nem fogja tőle megtagadni. Aida nem kevésbé gyermeteg elképzelése a szökés Etiópiába, a rejtekéből előlépő Amonasro is az etióp trónt ígéri neki.

Az előbb majdnem azt írtam: az ellenségeskedés, kissé irracionálisan, újra fellángol. De hát eleve irracionális. Nem tudni, ki kezdte, talán az ellenségek sem tudják már, és senki nem akar véget vetni neki. Ha győznek, azért, ha vesztenek, azért. Egy ilyen világban Radames és Aida nem lehetnek boldogok, Radames és Amneris sem lenne az, akkor sem, ha Radames őt szeretné. Szinte mellékes is, hogy Radamest az árulásért halálra ítélik s a sziklasírba zárják, ahogy egykor Antigonét, s hogy Aida már ott várja.

Igen, egy ilyen világban nincs helye a szerelemnek. A szerelmeseket kiiktatják belőle.

Fotók: Operaház / Berecz Valter, Pályi Zsófia, Rákossy Péter

Verdi: Aida
Magyar Állami Operaház

Részletek, szereposztás és jegyvásárlás

További előadások

2024. június 25. (kedd), 18 óra
2024. június 26. (szerda), 18 óra

*Julian Budden: Verdi
Fordította: Rácz Judit
Európa Könyvkiadó, 2007
ISBN 978 963 078 1015