Claudia Hochbrunn: Itt mindenki idióta? (részlet)

Használati útmutató

(Előszó helyett)

Nincs olyan érzésünk az utóbbi időben, mintha a világ tele lenne idiótákkal és okostojásokkal? Bárhová nézünk, mindenütt olyan alakokba botlunk, akik azt hiszik, ők találták fel a spanyolviaszt, ezért aztán mindenbe bele is kell ütniük az orrukat. Korábban egy labdarúgó-világbajnokság vagy Európa-bajnokság közeledtével gyakran hallottuk, hogy „a focihoz mindenki ért”. Az utóbbi időben meg mintha a járványokkal és a klímaváltozással lennénk ugyanígy.

Az ilyesfajta általánosításokhoz persze nem kell különösebben nagy ész, ezek a közhelyek gyakran éppen arra szolgálnak, hogy legyinthessünk mások véleményére. Minden megkülönböztetés nélkül berakjuk az embereket egy nagy csoportba, hülyeségnek minősítjük a véleményüket, és máris sokkal jobban érezzük magunkat. Mindenki más idióta, semmi kétség. Ezt aztán a közösségi média még tovább fokozza, minden ilyen csoportnak megteremtve a saját szlogenjeit, amelyekkel belefojthatják a szót az ellenfeleikbe. Az emberek meg tovább osztják a mémeket, amelyekkel hol többé, hol kevésbé intelligensen kifigurázzák, vagy legrosszabb esetben gyűlölködve sértegetik a másként gondolkodókat.

És sajnos senki sem vehet mérget arra, hogy ő maga sohasem csinál majd ilyet. Egyszerűen túl nagy a kísértés, hogy erkölcsi tévedhetetlennek gondolva magunkat kíméletlenül beletapossunk mások lelkébe. A középkorban az utálatos alakokat boszorkányként vagy eretnekként egyszerűen máglyára küldték Isten nevében, és igazából fel sem fogva, hogy ezzel a vetélytársak módszereit alkalmazzák. De végső soron ez is csak nézőpont kérdése.

A mi korunkban egyre inkább elmosódnak az éles választóvonalak a jó és a rossz között. Így az ördög Lucifer Morningstar alakjában egy népszerű tévésorozatban roppant rokonszenves szereplőként bukkan fel, miközben az ikertestvére, Mihály arkangyal egy hatalmas seggfej, Isten demenciával küszködik, és ezért szeretne nyugdíjba vonulni. A legnépszerűbb sorozatok alapvetően nagyon pontosan megmutatják, hogyan is működik a világunk.

Tulajdonképpen epekedve vágyunk rá, hogy széttörjük a régi viszonyrendszereket és gondolkodási mintákat, és toleránsabban éljünk. De miközben a rokonszenves ördög a sorozatban Isten utódjaként lenyom egy arkangyalt, és ezzel világosan megmutatja, hogy már nincs egyértelműen fekete és fehér, a valóságban az emberek közötti szakadék egyre csak nő. Aki megpróbál közvetíteni vagy érvelni egy vitában, annak bizonyos értelemben gyakran sikerül egyezségre juttatnia a vitatkozó feleket: mindketten közös ellenségként tekintenek rá. A kompromisszum sokak számára ciki lett, mert aki szentül meg van győződve arról, hogy erkölcsileg neki van igaza, az egy jottányit sem akar engedni a véleményéből. Inkább hülyeségnek titulálja a másik álláspontját, amennyiben mindenkori saját világnézetének megfelelően éppen zöld komcsinak, fasisztának, rasszistának, iszlamistának, hitetlen kutyának, nácinak, kommunistának vagy éppen hasznos hülyének címkézi a vitapartnerét (és ez a lista csak egy kis ízelítő az általánosan használt szidalmakból, és semmiképpen sem tarthat igényt a teljességre).

A történelemből egyébként tudhatjuk, hogy a kompromisszumok nemcsak a kellemes munkakörnyezet kialakításához elengedhetetlenek, de az államok, és végső soron az egész emberiség boldogulásához is. Ám sajnos csak olyan emberek képesek kompromisszumokra, akik bele tudnak helyezkedni a másik fél helyzetébe. Aki magát tekinti minden dolgok mércéjének, az téríteni akar, szükség esetén akár erőszakkal is. Példaként szolgálnak erre a különféle vallásos konfliktusok, amelyek a vallások születésétől napjainkig alapjaiban rengetik meg a világunkat.

Amióta a közösségi hálózatok életünk szerves részévé váltak, lényegében csak internet-hozzáférés kell hozzá, és már szidalmazhatjuk is a másként gondolkodókat, akár a világ másik végéből is. A nagy arctalan tömegek bárki ellen mocskolódó kommentcunamikat indíthatnak, boszorkányüldözést vagy keresztes háborút követelve.

Az arctalan felhasználótömegek teljes életeket tehetnek tönkre, és közben még jól is szórakoznak. Persze az is lehet, hogy a világunk egyszerűen demokratikusabbá vált. Ha őszinték akarunk lenni, azért az nagy vívmány, hogy most már minden idiótának lehetősége van világgá kürtölni a véleményét, és megkérdőjelezni a tudományos eredményeket. Egy egészséges demokrácia ezt kibírja, még ha van is kockázata annak, hogy egy sok követővel rendelkező idióta nagyobb elérést szerez, mint egy tudós, akinek a munkája miatt nincs ideje állandóan a közösségi oldalakon lógni. Ez egyébként a normális átlagnépesség sok más emberére is igaz, ezért a shitstorm ok alapvetően csak azokat képviselik, akik azért vannak szinte nonstop online, mert vagy nincs kötött munkaidejük, vagy annyira elszigeteltek társadalmilag, hogy munka után inkább az interneten vezetik le a frusztrációjukat, mert a való életben nincsenek barátaik.

Aki olvasta az Ein Arschloch kommt selten allein (Egy seggfej ritkán jár egyedül) című könyvemet, az tudja, hogy a szemlélőn nagyon sok minden múlik. Senki sem hibátlan, és mindenki azt gondolja, hogy helyesen cselekszik.

És akiket mi idiótának tartunk, azok valójában akár még egészen kellemes emberek is lehetnek, ha eltekintünk a kisebb-nagyobb hiányosságaiktól. De ahhoz, hogy megtaláljuk az ilyen emberek kellemes oldalát, közelebbről is meg kell vizsgálnunk őket. Legtöbben viszont, teljesen érthető módon, igyekszünk elkerülni a furcsa véleményeket hangoztató alakokat. A magánéletben végszükség esetén kitiltjuk őket a társaságunkból vagy a családunkból; a közösségi médiában pedig a „letiltás” gombra kattintva intézzük el őket. Így mindenki kényelmesen megmaradhat a saját kis buborékjában, ápolhatja az ellenségképeit, és tovább növelheti a társadalom megosztottságát. Végső soron mindig mi vagyunk a jók, hiszen mi vagyunk a saját történetünk főhősei vagy főhősnői.

Ez a könyv abban szeretne szórakoztatva segíteni, hogy jobban megértsük a látszólag furcsa embereket, ugyanakkor a saját problémás viselkedésünket is felismerjük és megkérdőjelezzük. Ráadásul még bizonyos stratégiák kialakításához is utat mutathat, hogy ne érezzük magunkat annyira tehetetlennek, ha nehéz természetű emberekkel kell vitatkoznunk, hanem gyorsabban átlássunk rajtuk, és megfelelően tudjunk reagálni rájuk.

E könyv állításait természetesen nem szabad véresen komolyan venni. Aki inkább nagy horderejű elemzésekre vágyna, és nem tud egy jót nevetni saját magán, az nem a megfelelő kötetet tartja a kezében. A humor az ember egyik legfontosabb önvédelmi fegyvere. Ha kicsit lazábban kezeljük a dolgokat, másoknak is könnyebben tudunk majd megbocsátani.

És ki tudja, talán akit eddig a közösségi médiában ellenszenves trollnak tartottunk, az valójában egy kedves ember, csak meg kell adnunk neki az esélyt, hogy ezt bebizonyíthassa.

De a félreértések elkerülése végett: a megértés nem jelenti azt, hogy mindent benyelünk. Az emberi kapcsolatokban gyakran teljesen világos határokra van szükség – de ezeket úgy kell meghúzni, hogy ne szégyenítsünk meg másokat, és ne teremtsünk magunknak örök ellenségeket.

Természetesen az itt bemutatott személyiségtípusok nem csak vegytiszta formáikban léteznek. Olvasás közben bizonyára mindenki talál majd magában néhányat az említett tulajdonságok közül, amelyeket viszont más jellemvonások mérsékelhetnek. Éppen ezért kapott helyet a könyv középső részében egy önismereti teszt, amelyből mindenki megtudhatja, melyik csoporthoz áll a legközelebb. A könyv utolsó részében pedig néhány stratégiát mutatok be azzal kapcsolatban, hogyan bánhatunk a legjobban nehéz természetű embertársainkkal.

Ez a könyv abban kíván segíteni, hogy jobban megértsük egymást, és túllépjünk az árkokon anélkül, hogy behódolnánk az idiótáknak. Bár ismételten szeretném megjegyezni: az, hogy ki az idióta, mindig a megfigyelő személytől függ.

Claudia Hochbrunn: Itt mindenki idióta?
Az irigyek, az örök optimisták
és egyéb nehéz természetű embertársaink
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024
Fordította: Csősz Róbert
223 oldal, teljes bolti ár 4699 Ft