A vágy szuper expressze | Tennessee Williams: A vágy villamosa / Budaörsi Latinovits Színház

Posted on 2024.04.23. Szerző:

0


Blanche (Takács Katalin)

Kutszegi Csaba |

…egyszer sem érzem úgy, hogy bármit is el- vagy túljátszana, pedig színészi eszköztárának rengeteg fogását harcba küldi. Csak egyszerűen ott van a színpadon: Takács Katalin a benne és/vagy általa létező Blanche-sal.

Engem (is) elsősorban az érdekel, mit nyújt nekem az előadás, mennyire érint meg. Mindemellett arról sem tudok leszokni (nem is akarok), hogy törjem a fejemet azon, milyen képet fest, milyen üzenetet hordoz a produkció (nyilvánvalóan: indirekte) az ország vagy a régió színházi életéről.

A budaörsi A vágy villamosa esetében az első felvetésre könnyű válaszokat találnom, mert mindig örömmel tölt el, ha kitűnő színészi alakításokat látok. Engem (és kb. mindenki mást is) ezzel simán meg lehet fogni. Ezúttal is elkaptak rendesen, a Blanche-ot alakító Takács Katalin játéka ugyanis egyszerűen foglyul ejtett, úgy érzem, nem is fogok egyhamar kiszabadulni a szorításából. Az igazán torokszorító az, hogy Takács Blanche-a nem kattan be egyáltalán, még a darab végén sem, nem is issza el az eszét, a piát csak stresszoldásnak használja, hogy újra erőt merítsen belőle, mert nem adja fel a hideg ésszel vívott, könyörtelen életharcát. (Idekívánkozik a közhely: az a jó színház, amelyik rólunk szól.) Ha meg kellene írnom a Tennessee Williams-darab folytatását, Ördög Tamás rendezése alapján már a befejezés utáni első (új) jelenetben Blanche finoman a markában tartva morzsolgatná új otthonának, a tébolydának ujjai köré csavart orvos-igazgatóját, aki a felvonás közepén térden állva kérné feleségül a finom úri hölgyet… Persze, nem csak a színdarab, az élet sem ilyen.

A Takács Katalin megformálta Blanche nem szimpatikus ember, nem tudjuk és nem is akarjuk megszeretni, mert szinte azonnal kiderül, hogy színlel, hazudik, a stílusa maníros és dagályos, kicsit mindig játssza az eszét, hogy többnek mutassa magát az egyszerű embereknél. Stanley-vel és két kártyapartnerével, Steve-vel és Pablóval szemben még hajlamosak vagyunk neki drukkolni, de ellene, a rovására érzünk egyet a húgával, Stellával, aki egyszerűen jószívű, kedves, élni tudó és szerető, szeretetre méltó emberi lény. De mindeközben például én magamban nem tudom letagadni, hogy belül nagyon is hasonlítok az életében hibát hibára halmozó, gyarló Blanche-ra (a közös szándékkal történt, de jogosan bűnnek minősülő, „kiskorú elcsábítását” és az egyéb ledérségeket most elegánsan vegyük ki a pakliból). Egy másik közhellyel szólva, Blanche korunk hőse, nem találja a helyét az eldurvult világban, mert mélyen érző ember, belül szeretetre, kívül finomabb stílusra, modorra, kulturált viselkedésre vágyik. Nekem szimpatikus, hogy nem adja fel, Mitch is jobban járna, ha a kegyetlen környezete nem döbbentené rá az igazságra, és elvenné feleségül a nőt – talán boldog tudatlanságban és szeretetben élhetnék le együtt az életüket.

Blanche Stellával vitatkozik (Bohoczki Sára)

Láttam már nem egy hatásos, igen figyelemre érdemes Blanche-alakítást színpadon és filmen. Takács Kataliné azért a legkülönlegesebb közöttük, mert a karakter sok-sok eddig még nem ismert vonását megmutatja, miközben a figura képviselte jelenségnek a környezethez, az élhető élethez fűződő bonyolult viszonyát is feltárja, bepillantást enged e viszonyrendszer mélyrétegeibe. Mindezt egy, a legtermészetesebb állapotában létező emberalakkal képes megteremteni. A nő félelmeivel, vágyaival, rettegésével, bűnbánásával, nem-feladásával, kitartásával, agresszivitásával, támadásaival, színleléseivel, taktikai hárításaival, „A” és „B” terveivel, reményeivel és reménytelenségével. Hol kedveskedik, hízeleg, nevet, hol félrevezet, mellébeszél, vannak drámai kitörései, kiborulásai, kerül olyan helyzetbe, ahol az erőszaktól rettegve üvölt a félelemtől, de egyszer sem érzem úgy, hogy bármit is el- vagy túljátszana, pedig színészi eszköztárának rengeteg fogását harcba küldi. Csak egyszerűen ott van a színpadon: Takács Katalin a benne és/vagy általa létező Blanche-sal.

Stanley (Rába Roland), Blanche (Takács Katalin)

Méltó partnerei vannak. Elsősorban Rába Roland, aki Stanley szerepében maga a kő-bunkóság eszenciája, minden ízében, porcikájában a Blanche-jelenség ellentétpárja. Mégsem taszító, sőt még valamennyire vonzó is, és nemcsak Stella, a felesége számára, akinek ragaszkodása hozzá érthető, hiszen a fiatalasszony igényeit – mindentéren – maximálisan kielégíti. A leginkább csak a lengyelsége emlegetésére érzékeny férfi faragatlan is, agresszív is, faék-jelenség, ahogy az el is hangzik, de az élet nem túlbonyolított kérdéseiben mindig pofán vágón igaza van. Rába Roland valósággal lubickol eme ellentmondásos karakter harsány életre keltésében, lelkes tábora is van a színpadon: kártyapartner barátai kitűnően adják alá a lovat. Fröhlich Kristóf (Steve) és Juhász Vince (Pablo) jó úton halad afelé, hogy egyszer majd Stanley-nél is nagyobb bunkó legyen, olyan pofátlanul és idegesítően röhögni más kárán, mint ahogy azt Fröhlich teszi, kevesen tudnak. Mitch szerepében Ilyés Róbertnek nincs könnyű dolga. Darabbéli barátainál sokkal összetettebb, változékony karaktert kell felépítenie – nem túl sok megjelenéssel, szöveggel. Rokonszenves fickót formál maximális hitelességgel egészen Blanche lelepleződéséig, de amikor be akarja hajtani a nőn az adósságát (értsd: meg akarja erőszakolni), szerintem – a darabkörnyezethez jobban igazodva – fűthetné erősebben primitív, állati düh. De Ilyés végül Mitch jólelkűségét engedi a mélyben dolgozni, igaz, őt ez teszi különbbé a környezeténél.

Blanche és Mitch (Ilyés Róbert)

Nagyon megszerettem Bohoczki Sára Stella-alakítását. Érzékeny következetességgel építi fel magában az archetipikus női finomságot és az érzelmi intelligenciát. Ő sem tagja egyetlen tudományos akadémiának sem, szereti a könnyű filmeket, a csajos programokat, a csúcsra járatott szexet, mindeközben emberségből és empátiából is – ösztönösen, erőlködés nélkül – jelesre vizsgázik. Az ő alakításában is az egyszerű természetesség a kiragyogó érték. Az egész színészgárda egységesen jó, Páder Petra (Eunice), Sas Zoltán (Fiatalember) és Bregyán Péter (Orvos) hozza az immár elvárt, kötelező budaörsi színvonalat és játékkultúrát.

A teljes írás elolvasható a Kútszéli stílus oldalon

Fotók: Borovi Dániel

Részletek, szereposztás, jegyvásárlás