Toronyi Attila: Angyalföldi Kisherceg (részlet)

Megalapozom a jövőm

Mire leérettségiztem, elmúltam húsz.

Betegség miatt osztályt kellett ismételnem a gimiben, amúgy meg – októberi születésű lévén – már az „általánosban is vesztettem egy évet.

Hetvenkettő nyarán megjött a papír: fölvettek a jogra. Jelentkezésemet megözvegyült apám erőltette. Hadd legyen belőlem tanult ember, ráadásul doktor.

Szófogadó gyerekként nem ellenkeztem. Ha így akarja, hát legyen így. A beiratkozás előtt még tíz hónapos sorkatonai kiképzést kaptam, hogy ha később szükség lenne rám, felkészülten tudjam „megvédeni a szocialista hazát az imperializmustól”.

A seregben kinyílt a csipám. Az egyik kimenőn közöltem otthon a faterral, hogy márpedig én nem fogok zagyva jogi szövegeket bújni, hanem a szolgálat után elmegyek kocsikísérőnek.

– Te is az voltál! – vágtam oda.

– Az – horgasztotta le a fejét, majd felcsattant:

– De már réges-rég felelős beosztásban dolgozom. A teremburáját! – csak ennyire tellett tőle, ha méregbe gurult. Nem szeretett káromkodni.

– Felelős beosztásban? – az égre emeltem a szememet.

– Igen, igen. Felelős beosztásban. Raktárvezető vagyok. Azzal meg mi bajod?

Megsajnáltam az öreget. Minden pénzét a családra költötte és költi a mai napig; nem iszik, nem dohányzik, nem totózik. Fél év múlva nyugdíjazzák. Alkut kötöttünk. Leszerelés után a nyáron „lébecolhatok” egy kicsit, világot látok, aztán irány az egyetem.

A világlátásból annyi lett, hogy autóstoppal elmentem Krakkóba. Valamilyen betétlapos úti okmány volt akkoriban forgalomban, harminc napig lehetett külföldön tartózkodni. A wieliczkai sóbánya közelében, az egyik szállodában munkát vállaltam; a szobák szemetes kosarait kellett kiürítenem, segítettem a mosodában és rendben tartottam az épületet övező kertet.

Krakkó nevezetességeinek megtekintése után okvetlenül szemügyre akartam venni a sóbányákat, de erről a szándékomról elterelődött a figyelmem, amikor a Wieliczka felé robogó buszban ülve megakadt a szemem egy lányon. Velem nagyjából egykorú lehetett, megfelelt az ízlésemnek, és máris el tudtam képzelni közös jövőnket, még ha szezonálisan is. Harminc (akkor már csak huszonöt) nap hosszú idő!

Amikor tekintetünk találkozott, elpirult és elfordította a fejét. A végállomáson megszólítottam. Volt nálam zsebszótár, de nem akartam lapozgatni.

Mit mondjak neki? Szegényes orosz tudásommal gyorsan felvázoltam, hogy málenkij robotra vágyom, mert lenne akkor pénzem, nyimnoska gyengi. Megint elpirult, elővette a pénztárcáját. „Nyet”, hajtogattam, nem vagyok koldus, én dolgozni akarok. Intett, hogy menjek vele.

A wieliczkai megállótól nem messze fekvő szállodában leültetett a hallban, majd visszatért egy testes asszonysággal.

Az alagsorban beköltözhettem a fűtő parányi szobájába, egy priccs volt benne pokróccal, semmi egyéb. Nyár lévén a fűtőt szabadságolták.

Hármasban a terebélyes nénivel és a lánnyal megbeszéltük a további teendőket. Ő a konyhán dolgozott, és ugyanazt a keresztnevet viselte, mint a krakkói székesegyház. Borbála (Barbara), de szólíthatom Barbinak. Elpirult.

„Én meg Szabolcs vagyok”, válaszoltam, mire Barbi és a kövér főnökasszony nevetni kezdett. A keresztnevemhez a „szabotálást” társították. Máris lazsálni akarok.

Bartival hamar összemelegedtem. Sőt, ennél jóval több történt! Összejöttünk. A priccsen hancúrozva sokszor azt sem tudtuk, ki a fiú, ki a lány. Csak ez a szégyenkezés ne lett volna! A lány örökösen elpirult, még a sötétben is.

Kajára nem kellett költenem, Barbitól kaptam reggelit, ebédet, vacsorát, és én is megtettem minden tőlem telhetőt.

Igen ám, de lejárt a harminc nap! Írtam haza, hogy nem jöhetek, hosszabbítást kérek. Keményen dolgozom, most alapozom meg a jövőmet. Az összekuporgatott zlotymat forintra fogom váltani, meglesz a zsebpénzem jó időre.

Hamarosan levelet hozott a postás a varsói magyar nagykövetségtől. A borítékban lapult az új betétlap, s a mellékelt levélben arról tájékoztattak, hogy – ha szükséges – további egy hónapot kérhetek a kirendeltségtől. De ez a maximum.

A harmadik hónap leteltével, szeptember első napjaiban dögfáradtan, de egy zlotyval alaposan megtömött borítékkal a zsebemben vonaton hazautaztam. A wieliczkai sóbányák megtekintésére nem maradt időm, viszont elég jól megtanultam lengyelül.

Piroska és az angyal

Huszonévesek voltunk, szinte még gyerekek, vagy inkább gyerekesek. Fogócskáztunk, bújócskáztunk a szálloda alatti pince labirintusában.

Barbi játékosságát abban is tetten lehetett érni, hogy mindenhová magával vitte a kabaláját. Kedvenc mesefigurájáról, Piroskáról mintázták. Még kiskorában kapta karácsonyra, és állandóan hurcolta magával a szatyrában. Ha lejött hozzám az alagsorba, kitette valahová, hogy lásson bennünket a bábu, és szerencsét hozzon ránk. A kisszótárt a kezem ügyében tartottam; az egyik oldaláról magyar–lengyel, hátulról lapozva lengyel–magyar. Randevúinkon is igyekeztem gyarapítani nyelvtudásomat.

Az én játékosságom abban nyilvánult meg, hogy mindig eldugtam valamit, amit Barbinak meg kellett keresnie. Vagy Piroskát, vagy a zokniját, vagy a bugyiját, ha nagy ritkán, egy-egy este rá tudtam venni arra, hogy összebújjunk.

Két műszakban járt dolgozni a konyhára. Ha délelőttre osztották be, reggel hétre, ha délutánosnak, akkor egyre. Amikor a buszon kinéztem magamnak, éppen délutános volt, és egy kies határban szállt fel a menetrend szerinti járatra.

Ha mindketten délelőttösök voltunk, rögtön munka után találkoztunk. Elkísértem a buszmegállóhoz, mert sokszor sietnie kellett haza, hogy segítsen szülei földjén, akik mindenfélét termesztettek. Hatnapos volt a munkahét, tehát vasárnap tengernyi időnk lett volna egymásra, de ő sosem hívott meg a falujába. Egyedül kellett boldogulnom, mint aki egy lóval szánt. Meglátogathattam volna akár a sóbányát is, de a pihenőnapon inkább nyelvtanulással ütöttem agyon a szabadidőmet.

Egyik hétköznap délután beutaztam Krakkóba, nagyobb szótárakat vásároltam, és mesekönyveket lengyelül. Grimm-meséket, A kis herceget, meg a tévéből is ismert Lolka és Bolkát.

Amikor délutános műszakba járt Barbi, könnyebb volt a dolgom, hogy a közelébe férkőzzem. Fél négykor lejárt a hivatalos munkaidőm. Önkéntesnek jelentkeztem konyhaszolgálatra; krumplit hámoztam, cipeltem a ládákat, palackokat. Közben hegyeztem a fülem, suttogva ismételtem a hallottakat, hogy tökéletesítsem a kiejtésemet. Néha a szálloda éttermében pincérnek is beugrottam, felvettem az asztalnál a vacsorarendelést, majd ügyesen egyensúlyozva a tálcával, száguldottam vissza a vendéghez a töltött káposztával, céklalevessel, a savanyú levessel, illetve a hússal töltött krumpligombócokkal vagy a fánkkal. A főnökasszony egyszer tanúja volt serény ténykedésemnek, elégedetten állapította meg, mennyire szorgalmas vagyok, és beígért egy kis prémiumot.

Jobb szerettem, ha Barbi délutános, mert akkor több időt tölthettünk együtt. A maradékból megvacsoráztunk a konyhán, majd a busz indulásáig sétálgattunk, vagy Barbi lejött az alagsori lakosztályomba, kitette Piroskát az asztalra, és ha ahhoz volt kedvünk, felolvasott egy-egy mesét. Néha közbekérdeztem, de előfordult, hogy dögfáradtan elaludtam, hiszen reggel héttől talpon voltam. Barbi pedig betakart és kisurrant az épületből.

Egyik este arra kértem a lányt, meséljen magáról. Elmondta: bátyja, anyja, apja saját gazdaságukban dolgoznak, csak ő jár el hazulról. Még nem is olyan régen ő is velük kapálta nap mint nap a földet. Csak kapált és kapált. Ebből elege lett, ahogyan a vőlegényéből is, szakított vele, mert a fiú a katonáskodás alatt megváltozott; rászokott a vodkára, rengeteget iszik és durva. Egyre durvább.

Szélsebesen lapozgattam az új szótáramban, hogy megértsem a történetet. Ki tudtam hámozni, hogy a vőlegénye rátámadt, erőszakoskodott vele, megragadta és leteperte, majd fojtogatni kezdte. A kabalája ezek szerint nem volt vele annak idején.

Barbi szipogva mesélt tovább, nem is annyira nekem panaszolta el a drámát, inkább Piroskának, aki ott feküdt közöttünk az ágyon. Megmutatta a karján azt a pontot, amely a dulakodás óta nem jött teljesen rendbe, még mindig fáj. A szülei nem értették, miért képtelen megbocsátani Mateusznak, volt vőlegényének, hiszen a részeg ember nem ura önmagának, s micsoda szégyent hoz a lány a családra, mert elmarad az esküvő.

Mateusz azóta is próbálkozik, de hiába, ő pontot tett a kapcsolatuk végére. Azért is jött el dolgozni ide a szállodába, hogy megmutassa: megáll ő a maga lábán, és ha sokat piszkálják, elköltözik hazulról.

Mellbe vágott a sztori, így aztán gyorsan visszaadtam az eldugott bugyit Barbinak, aki közben sietve öltözködni kezdett, hogy le ne késse a buszt. (Arra sosem lehetett rábeszélni, hogy nálam aludjon, legkésőbb az utolsó járattal hazament.)

Mateusz kihúzta nálam a gyufát. Odamegyek, kirángatom a kocsmából, kékre-zöldre verem – fantáziálgattam. De mi van, ha leteszi a poharat, megembereli magát, és egy komaasszony közbenjárásával, mézes-mázas szavakkal orvul behálózza az én Barbimat? A lány korábban azt is elmesélte, hogy Mateusz módos gazda fia, teheneik vannak, de neki sosem tetszett annyira a vőlegénye, még a katonáskodása előtt sem, amikor pedig igencsak kezes bárányként viselkedett.

– Te szebb vagy! – mondta Barbi ellágyulva. És a göndör hajamra mutatott.

– Angyalföldről jöttem, angyal vagyok – válaszoltam, miután kikerestem a szótárból az „angyal” szót; a „földet” már tudtam.

– Angyalok földje? Az angyalok az égben laknak – bökött Barbi a plafon felé.

– Nem, nem. Angyalföld Magyarországon van, Budapesten, a fővárosban. Én pedig az őrangyalod vagyok. És az is maradok.

Elhatároztam: karácsonyra meghívom a lányt magunkhoz, bár azt meg kell majd oldanom, hogy legyen hol aludnia, mert elég szűk a lakásunk. Öt testvérem közül ketten még otthon laknak rajtam kívül, és a megözvegyült nagynéni is sokszor nálunk alszik.

Egy unalmas vasárnap délután eltökéltem, hogy a tettek mezejére lépek. Szinte rohamként tört rám a féltékenység. Mateusz talán ott ólálkodik Barbi körül, a nyakába liheg, fényképeket mutogat a teheneiről, hogy ismét vőlegény, sőt férj lehessen. Jól helybenhagyom, de legalábbis beszélek a fejével – a hagyományos magyar–lengyel barátság jegyében. Térjen észhez: Barbi már az enyém, keressen magának másik lányt.

Kiteregettem a nagy Lengyelország-térképemet. Nem is laknak innen olyan messze Barbiék. Krakkó határában, busszal könnyen megközelíthető. A lány is azt magyarázta egyszer, hogy átszállással majdnem a házuk előtt teszi le a járat, de ő sokszor nem várja meg a helyi buszt, hanem nekivág gyalog a rövidebbik szakasznak. Elhatároztam: ez utóbbi megoldást választom én is.

A wieliczkai megállóban több mint félórát vártam, de aztán tíz perc múlva le is kellett szállnom a buszról, hogy gyalogolva, a térképen megjelölt útvonalon elérjem Barbiék tanyáját.

Akkoriban még nem volt annyira beépítve a vidék. Amerre a szem ellátott, mindenfelé ültetvény ültetvény hátán, s bár vasárnap délután volt, szorgosan kapáló emberek nyüzsögtek a birtokokon. A lengyelek hívő katolikusok, igyekeznek betartani a pihenőnapot, de ha hív a határ, beleköpnek a tenyerükbe.

Ahogy megyek, mendegélek a poros úton, egyszer csak ott látom Barbiék családját. Semmi kétség, nyilván ők azok. Barbiba majdnem belebotlottam. Az az anyja lesz ott, az pedig az apja, amott meg a bátyja. De ki az az ötödik? Csak nem Mateusz?

A lány észrevett és szélsebesen odaviharzott hozzám. Azt hittem, a nyakamba borul, de aztán lecövekelt előttem, és pironkodva mentegetőzött a ruhája miatt.

– Az ott Mateusz? – kérdeztem a fiatalember felé intve.

Mintha az évszázad viccét hallotta volna, akkora kacagás tört ki Barbin. Hadarva kommentálta a feltevésemet, sosem hallott szavak hagyták el az ajkát, amit nem értettem. Nem volt velem a szótáram, így csak találgattam, mit mondhat. A féltékenység nem hangzott el, inkább valami rám nézve hízelgő, hogy milyen aranyos vagyok, aggódó stb. És amit megértettem: anioł stróż. Igen, mutattam magamra, az őrangyalod vagyok. Barbi erre a nyakamba ugrott, aztán ijedten nézett körbe. Meglátott valaki bennünket?

A fiatalember, akit Mateusznak néztem, nyújtogatta a nyakát, odajött hozzánk, bemutatkozott: ő Bartosz, Barbi unokatestvére. Kezet fogtunk. Mintha satuba dugtam volna be a tenyeremet.

Elsütöttem a közhelyet: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” A magyar változatban „két jó barát” szerepel, de a „dwa bratanki” két unokatestvért jelent, tehát eszerint már én is a szélesebb rokonság része vagyok.

Bartosz annyira megörült az idézetnek, hogy elszaladt ahhoz a fához, ahova a társaság lerakta a cókmókját. Lihegve tért vissza egy üveg vodkával, és odanyújtotta nekem, húzzam meg én először. Barbi elkomorult, nyilván Mateusz jutott az eszébe, aki szintén így kezdte, és aki – mint később megtudtam – a krakkói pszichiátrián fekszik elvonókúrán.

Belekortyoltam azért az italba, utána eleget tettem Barbi kérésének; sarkon fordultam, és visszagyalogoltam a buszmegállóhoz. A szüleivel és a bátyjával nem is ismerkedtem össze, mert háttal nekem kapáltak. Nem vettek észre, pont a tábla túlsó végéhez értek, amikor visszaindultam. Sok a munka, menjek csak, győzködött Barbi. Örülnek, ha sötétedésig végeznek. Ajánlkoztam: adjanak egy kapát, én is beszállok. Nem, nem.

– Neked holnap reggel kezdődik a szolgálat, én meg délutános leszek. Ki tudom pihenni magam.

Augusztus első harmadában jártunk, nem sok maradt vissza szeptember elejéig, ameddig a betétlapom szólt. Augusztus vége felé aztán Barbi kivette a szabadságát; így rendelkezett az év elején készített beosztás. A lány ezt nem bánta annyira, mert megígérte a családnak, hogy segít a kukorica betakarításában.

Amikor elbúcsúztunk egymástól, Barbi elpityeredett. Azzal vigasztaltam, hogy majd írunk egymásnak, és ha előbb nem, karácsonykor látjuk egymást. Meghívom Angyalföldre.

Toronyi Attila: Angyalföldi Kisherceg
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2023
254 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft