„Kívül mosolygok, miközben mélyen belül kicsit meghalok” | Interjú Gárdos Péterrel

Tóth Olivér |

Dramaturgiai értelemben a történet legfontosabb eleme a titok – mondja. Az emberekben is leginkább az érdekli, amit nem árulnak el magukról: a titok és az igazság. Persze az igazság szemlélet kérdése. Attól függ, ki és honnan nézi. Gárdos Péter barátságról, hűtlenségről, a mesék iránti rajongásáról, idejétmúlt, nagy romantikus hőskultuszról, és arról, mikor látta utoljára kiválónak a magyarokat. Mint minden jó film és regény esetében, most is egy történettel kezdődik…

1985-ben mutatták be az Uramisten című első nagyjátékfilmünket, amelyet a magyar kritika fanyalogva, a külföldi viszont lelkesen fogadott. New Yorkban még fanclub is szerveződött a film köré. A Montreali Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri különdíját nyertük meg vele, amelyet a híres amerikai színésznő, Mariel Hemingway adott át egy puszi kíséretében. Egy pillanatra úgy érezhettem, beérkeztem mint játékfilmrendező. Azután leszállt a repülő Ferihegyen, taxi várt, és indultunk egy vágóhíd felé. Még a fesztivál előtt elvállaltam egy referenciafilmet, amely történetesen a magyarországi vágóhidakat volt hivatott bemutatni. Némi iróniával állapítottam meg, hogy az is csak Kelet-Közép-Európában történhet meg valakivel, hogy időben ennyire közel kerüljön egymáshoz Hemingway és a sertésvágóhíd.

A barátság, a mese és a titok fontos elemei az alkotásainak. Beszéljünk ezekről a fogalmakról!
A nyolcvanas évek közepén, amikor az első nagyjátékfilmemet rendeztem, kizárólag diplomával lehetett filmhez jutni. Ketten voltunk kivételek: Erdős Pál és én. Ő néhány évvel korábban készíthette el első filmjét, az Adj, király katonát! címűt, amellyel kapott is egy jelentős díjat Cannes-ban. Szerencsém volt. Néhányan őszintén támogattak, elsősorban Biró Zsuzsa és Sándor Pál. Valószínűleg az sem volt mellékes, hogy akkoriban már régóta együtt dolgoztam Máthé Tibor operatőrrel. Ő jelentette a szakmai biztonságot. Osvát András dramaturg barátom is fontos szereplője volt az akkori életemnek, hiszen nélküle nem lettem volna képes túlélni az első próbálkozásainkat kísérő folyamatos visszautasításokat, amelyekkel a filmes döntőbizottságok a forgatókönyveinket fogadták. Mégis, így visszatekintve azt gondolom, hogy a döntő impulzusokat Biró Zsuzsa adta. Nem pusztán azért, mert megtanított dramaturgiailag gondolkodni, hanem azért is, mert elképesztő szeretettel és empátiával hitt bennem. Sok-sok évvel a történtek után a mamám elmesélt egy telefonhívást. „Ez egy bizalmas beszélgetés lesz” – valami hasonló felütéssel kezdte Zsuzsa. „Szigorúan titkos, anyák egymás között.” Meg akarta nyugtatni a mamámat, mert tisztában volt azzal, hogy ezek most keserű, embert próbáló évek, és neki, az anyámnak is elkél némi biztatás. „Péter filmhez jut majd” – ígérte. „Nem szabad elszontyolodni.” Ilyen volt a Biró!

A későbbi években a csapatunkhoz csatlakozott Tóth Zsuzsa dramaturg is, aki imádni való ember volt. Egy időben szünetelt a munkakapcsolata Sándor Palival, akivel olyan nagyszerű filmeket készítettek közösen, mint a Régi idők focija és a Ripacsok. Én akkoriban kezdtem el feljárni hozzájuk. A férjét, Féner Tamást gimnazistakorom óta ismertem, de erről majd később mesélek. Szóval, Biró azt javasolta, hogy dolgozzunk együtt Tóthtal. Onnantól kezdve tizenöt éven át, heti négy-öt napot töltöttem Tóth Zsuzsáék budai lakásában. Szinte minden filmünk ott született meg, ahogy a Magyar Televízió olyan sikerműsorai is, mint az Első szerelem, A lyoni omnibusz, az Öt kicsi indián és a Showbálvány. Arra különösen büszke vagyok, hogy mind-mind saját ötletből szökkentek szárba, szemben a ma oly divatos külföldi licenc műsorokkal. Életem legfantasztikusabb, leggondtalanabb évei voltak ezek. Szőttünk, fontunk – ahogy Biró mondta. Az idő körülbelüli húsz százaléka volt a munka, a többi csupa játék, pletyka, gonoszkodás. A fél szakmát kibeszéltük… Néha ott vendégeskedett Geszti Péter, Szilágyi János… Horvát János is évekig járt fel abba a lakásba, amíg csináltuk az Öt kicsi indiánt, amelynek ő volt a műsorvezetője.

Kritikusok szerint a filmes munkássága nagyon hasonlít Sándor Páléhoz.
Mindig is imádtam a filmjeit. Büszkén vállalom a rokonságot. Pali éppen abban az időben készítette a Ripacsokat, amikor a Hunniába adtuk be a forgatókönyveinket, egyiket a másik után. Pali meghívott a film próbavetítésére. Máig emlékszem a csodára. Elvarázsolva ültem a vetítőben, abban reménykedtem, hogy egyszer majd én is csinálhatok ilyen filmeket. Palival azóta is nagyon egy húron pendülünk, hasonlóan gondolkodunk világról, emberi viszonyokról, történetmesélésről.

Kamaszként határozta el, hogy filmrendező lesz.
Igen, és erre bizonyítékom is van! A huszonötödik érettségi találkozónkon részt vett egykori osztályfőnökünk is, aki a gimnázium első évében, pontosabban már az első napon azt a feladatot adta a tizennégy éves kamaszoknak, hogy néhány sorban írják meg, miről álmodoznak, mivé szeretnének válni. A történelemtanár osztályfőnökünk huszonöt évvel később a jeles alkalomra magával hozta az akkori fogalmazásainkat. Mindenkinek fel kellett olvasnia a sajátját. Az én irományom első mondata így szólt: „Két éve elhatároztam, hogy világhírű filmrendező leszek.” Képes voltam ezt a nagyképű, bornírt mondatot leírni, de legalább bizonyítja, hogy valódi mániáról van szó.

 

Gyerekkoromban hetente legalább egyszer elmentünk az öcsémmel a lakásunkhoz közeli Marx vagy a Bethlen moziba, ahol megnéztük az éppen aktuális filmet. Az 1953-as szovjet gyerekfilmet, a Maximkát legalább tucatszor láttam. A másik agyonnézett mozi az 1962-es A kétéltű ember volt.  Máig fújom kívülről a snitteket. Nem volt elhanyagolható körülmény, hogy az apám újságíró lévén az összes képes hetilapot hazahozta. A kedvencem a Film Színház Muzsika volt. Az újság utolsó oldalain hétről hétre beszámoltak a nagyvilág filmes eseményeiről. Többnyire gyönyörű filmszínésznőket is bemutattak Brigitte Bardot-tól Virna Lisiig. A fotókat persze kivágtam, és gyűjtöttem. Titokban szerelmes voltam mindegyikükbe.
A gimnázium harmadik éve után apám segítségével bekerültem nyári munkára az előbb említett újság szerkesztőségébe. Apám valahonnan ismerte a neves fotóst, Féner Tamást, így mellé osztottak be kisinasnak. Tamás rögtön az első napomon Vass Évát, a gyönyörű, szőke színésznőt fotózta a Gellért-hegyen. Nekem az volt a dolgom, hogy a derítőlapot tartottam a színésznő mellett, fölött, egy kisebb sziklára mászva. Erős tériszonyom volt, megszédültem. A derítőtábla elrepült a légben, én pedig fejjel lefelé a kőre zuhantam. Nagy volt a rémület. Vass Éva a közelben lakott, feltámogattak hozzá, a pamlagra fektettek, az álomszép színésznő saját kezűleg helyezte a homlokomra a nedves zsebkendőt. Ezzel a varázsos pillanattal be is léptem a szakmába. Azután hab került a tortára azzal, hogy egy általam készített fotó is megjelent a lapban. A nevezetes fotográfiát A Tenkes kapitánya című televíziós sorozat forgatásán készítettem. Féner Tomi azt ígérte, ha sikerül olyan pillanatot rögzítenem, amelyik neki is tetszik, megjelenteti a következő lapszámban, a fotó alatt a nevemmel. Így is történt. Mai napig emlékszem, ez volt az első keresetem, nyolcvan forintot kaptam a fényképért. Talán ezekből a történetekből is kiviláglik: korán eljegyeztem magam a mesterséggel…

Úgy tudom, egy huszonöt éves barátsága kezdődött a Szegény Avroszimov című könyvvel, amely kapcsolat végül árulással ért véget. A barátsággal törvényszerűen együtt jár a hűtlenség is?
Az ember élete során elkövet bizonyos szintű árulásokat. A kérdés az, mikor lépi át ez a szint azt a határt, amelyet már nem lehet megbocsátani. Az említett barátommal számtalan dolgon mentünk keresztül, azt hittem a szövetségünk már kiállta az idő próbáját. Egyszer csak egy közös ismerősünk figyelmeztetett, hogy a barátom furán viselkedik egy olyan filmes társaságban, ahova nem voltam bejáratos. Gúnyosan, gonoszul, kárörvendve beszélt az egyik utolsó filmemről. Hitetlenkedve, elutasítóan álltam a pletykához. Csakhogy egyre többen mesélték ugyanezt. Tudomásul kellett vennem, hogy itt bizony az árulás, az elárulás kínos esete forog fenn, ezen nincs mit szépíteni.

Az a srác, akivel éjszakákon át sétáltam és vitatkoztam egy regényről – ez a Szegény Avroszimov volt –, akivel egyetemi éveimet átnevettük, akivel minden titkomat megosztottam, már nem létezik. Megszakítottam a barátságunkat. Talán ki lehetett volna magyarázni az árulást, de én képtelen voltam módot adni erre.
Persze nekem is vannak elszámolatlan ügyeim. Például előfordult, hogy egy barátommal, aki sok-sok éven át legközelebbi munkatársam is volt, befejeztem az együtt gondolkodást. Súlyos, kínos dolgok ezek. Úgy éreztem, egy út végére értünk, lehetetlen tovább folytatni, valahogy megszűnt a közös inspiráció. Annyi mentségem lehet, hogy ilyen ügyekben nem sumákolok. Szemtől-szembe szakítok.
Ahogy öregszem, egyre inkább az a benyomásom, hogy minden kapcsolat, így a barátság is valamiféle funkció mentén szerveződik. A barátság esetében gyakran az érdek merül föl mint funkció, és nem negatív értelemben. Vagyis jó érzés egy húron pendülni, ez a szövetség alapja. Aztán sajátos érdek lehet, hogy azonos szakmában vagytok, és megerősítést kaptok egymástól a mesterségbeli gondoknál, vállvetve harcoltok azonos célokért, és így tovább. Ha ez a mélyben meghúzódó érdek valamilyen okból megszűnik, a barátság is könnyen elhalhat.

Az artisbusiness.hu teljes cikke elolvasható itt