Salamon Pál: A Sorel ház (részlet)

Első könyv ~~ A Tisztás

Sorel Mihálynak Stockholm főutcáján a királyi palota felé lépkedve eszébe jutott, hogy ő most a pokolból jövet egyenesen a mennyország felé tart.

Előbb lassított, majd megállt, nehogy saját léptei zavarják az észak-keleti Kárpátok oldalában lévő tisztás látványában, amely a képzeletében megjelent. Ott állt azon a tisztáson kilencévesen az apja mellett, azután mindketten leültek a Mária szobor talapzatára. Az apja, Sorel József ott jelentette be a fiának, hogy hatvanadik születésnapján nagy dologba kezd.

Hirtelen támadt hideg szél zavarta meg emlékezésében. Eszébe jutott, ha sokáig ácsorog ott, és ha gyalog folytatja útját Észak-Európa legpompásabb királyi palotája felé, mire odaér, piros lesz az orra. Márpedig egy piros orr árthat annak az ügynek, amely miatt a palotába igyekszik. Megállított egy taxit.

— A királyi palotához — mondta. Hátradőlt a kocsiban, és dörzsölni kezdte az orrát.

A palotaőrség bódéja mellett egy szürkeruhás udvari ember várta. Megkérdezte Sorel nevét, majd bólintott és befelé indultak.

A földről áttekinthetetlen méretű barokk palota láttán, amelyről azt hallotta, hogy Észak királyi palotáinak királya, elgondolta, milyen kár, hogy nem az embernek, hanem a hatalomnak adóznak ilyen áhítattal.

Az őrségen álló katona láttán mindkét karja megmozdult, mintegy megadásra emelte a kezét. Az udvari tisztviselő tárgyilagosan megjegyezte, nem kell aggódni — a díszőrség nem lő.

Széles és jéghideg márványlépcsőkön, majd lenyűgöző tükör-folyosón lépkedett a király dolgozószobájáig.

Az agg uralkodó íróasztala mögött ülve fogadta vendégét, majd felállt. Sorel Mihály az oktatásnak megfelelően nem közeledett a király felé, hanem megállt a szoba közepén és fejet hajtott. Annál meglepőbb volt, hogy őfelsége V. Gusztáv előjött könyvekkel borított íróasztala mögül és kezét nyújtotta.

Ez a kegyes gesztus zavarba ejtette az uralkodó egyszerű vendégét.V. Gusztáv visszaült az íróasztala mögé, Sorelnek pedig az íróasztallal szemben mutatott helyet.

Miközben a király a karosszéke mögött álló udvari tisztviselővel suttogott, látogatójának volt ideje felmérni helyzetét. Elnézte az agg uralkodó kortól aszott fejét, elálló fülét, vékony ráncos nyakát. E teljesen felvilágosult időkben a királyi koronát bizonyára csak kivételes alkalmakkor teszik a felség fejére, és akkor is csak orvosi engedéllyel, mert annak a vékony nyaknak és kissé reszkető fejnek sok lehet már a korona súlya. Ettől a gyakorlatias gondtól eltekintve Sorel Mihály örült a felség hajlott korának, bízva abban, hogy hosszú élete során sok bölcsesség gyűlhetett össze a fejében. Így azután könnyű lesz szót érteni vele.

A dolgozószoba berendezésének két darabja különben is megerősítette ebben a feltevésében. Az egyik: a király aranyozott karosszéke, hiszen mindig is úgy gondolta, hogy egy uralkodó nemcsak a trónján, hanem az íróasztala mögött is királyi széken ül. A másik tárgy a könyvek közé helyezett, kék díszítésű vastag kerámiacsésze volt. A király is iszik. Ez végképp megnyugtatta.

— Mióta van nálunk, Sorel úr? — hallotta váratlanul a király hangját, és összerezzent.

— Majdnem másfél éve, felség.

— És hogy érzi magát nálunk?

— Kitűnően, felség. Csak azt sajnálom, hogy nem turistaként, fényképezőgéppel érkeztem csodálatos országába. Pedig otthon volt egy tükörreflexes Rolleiflexem. Talán ismeri, felség, kettő-kettes lencséje van.

V. Gusztáv, akinek tekintete a súlyos függöny résén keresztül a késő délutáni szürkületbe révedt, most vendégére nézett.

— Amikor még fényképeztem, Leicát használtam.

Sorel elismerően bólintott. Hosszú csend következett, amelyet egy fehér kesztyűs inas halk, de jelentőségteljes megjelenése tört meg. Egy másodpercre megállt az ajtóban, majd a dolgozószoba beszögellésében álló alacsony asztalra csészéket, teáskannát és süteményeket rendezett el fölényes szakértelemmel.

V. Gusztáv az íróasztala mögül vendége felé hajolt.

— Ugye, velem tart.

Sorel Mihály bólintott, és mindketten átültek az uzsonnaasztalhoz. A király háta mögött álló udvari tisztviselő gyors mozdulattal húzta el az aranyozott karosszéket az uralkodó alól.

Már a teaasztal mellett ültek egymással szemben, amikor a király megkérdezte.

— Hol tanult meg ilyen jól svédül, Sorel úr?

— Kezdetben munka közben ragadt rám, később már módszeresen tanultam a tanárnőmtől, mert készültem az őfelségével való találkozásra.

A felség elismerően bólintott.

— Kitűnő tanárnője lehet.

— Valóban kitűnő lány a tanárnőm, felség. Különben is ragyogó jelenség. Amikor a szanatóriumban, mint önkéntes ápolónő-féle először lépett az étterembe, az egyik társunk azt találta mondani: „Itt valami tévedés van. Ilyen szép lány nincs.”

A felség a széke mögött álló udvari emberre sandított. Sorel gyorsan hozzátette:

— A szépség nem tulajdonság, de az én tanárnőmnek van egy ritka tulajdonsága is: emberszerető.

A király jelentőségteljes pillantást vetett Sorel Mihályra, sőt, mintha egy huncut mosoly is átfutott volna az arcán.

Sorel Mihály erre letette a csészéjét.

— Nehogy azt higgye, felség, hogy nem tudtam volna meglenni nő nélkül. Csupán női érintésre vágytam. Még az is jól esett volna, ha egy nősténymacska a homlokomra teszi a mancsát. Úgy éreztem felség, hogyha egy bizonyos fajta nő hozzám ér, akkor talán visszatérhetek az élők közé.

Bár a király egyetértően bólintott, Sorelnek mégis eszébe jutott, hogyaz agg uralkodónak nem kellett volna nőkről beszélni.

— Úgy tudom, Sorel úr, hogy étteremben dolgozik, mint pincér.

— [gy van, felség.

— Miért van erre szükség? Hiszen önöket, akik német koncentrációs táborokból érkeztek, szanatóriumokban helyezték el. Nem igaz?

— Így is történt, felség. De három hónap után kissé megerősödtem, és beálltam mosogatónak.

— Engem úgy tájékoztattak, hogy pincérként dolgozott, vagy nem?

— Ez úgy történt, felség, hogy négy hétig dolgoztam a Kungsgaten egyik éttermében, mint mosogató. De észrevettem, hogy az asztaloktól visszahozott ételeket átrendezik, és újból felszolgálják. A borokkal ugyanez történt. Meglepett felség, hogy Stockholm legelegánsabb éttermében ezt csinálják.

A király a széke mellett álló udvari emberre nézett.

— És mit tett, Sorel úr?
— Elmentem Lappföldre, és ott valóban pincérré léptem elő.
— És Lappföldön mi történik a maradék étellel? — hajolt érdeklődvea király Sorel felé.
— Ott a kutyáknak dobják, felség.
A király elégedetten dőlt hátra székében.

— Mi az ön eredeti foglalkozása, Sorel úr?
— Világirodalmat tanítottam, felség.
V. Gusztáv tekintete a két függöny közötti széles résen ismét a besötétedett kertre révedt.

— Remélem, most már mindannyian jó erőben vannak, Sorel úr.

— Igen, felség, mindannyian jó erőben vagyunk, akik életben maradtunk.

A király felriadt révedezéséből.

— Hogy, hát még itt is meghaltak?

— Tizenöten. A táborban, a felszabadításunk után tucatjával. Képzelje el, felség, mi történt, amikor a zsíros katonai húskonzerv, a nehéz kenyér és csokoládé az összeszűkült gyomrokba és belekbe került.

Az inas kezében, aki éppen újratöltötte a csészéket, egy pillanatra megállt a teáskanna.

A király a süteményre mutatott, majd intett az inasnak, hogy elmehet.

— Mondja, Sorel úr, azok után ami önökkel történt, embergyűlölő lett?

— Küzdök ellene felség, de nem tudom, hogy sikerül-e.

Most hosszú szünet következett. A király egy papírvágó kést vett a kezébe, amelyet valahogy a teaasztalon felejtettek. A tenyerét kezdte szurkálni vele.

— Felség, az után, ami történt, nem szeretem hangsúlyozni, de a tény kedvéért meg kell mondjam, én nem vagyok zsidó.

A király felemelte tekintetét a teáscsészéjéről.
— Akkor hogy került a zsidók közé?

— Úgy felség, hogy egy zsidó asszonynak és egy hároméves kislánynak menedéket adtam. Tudja, nem akartam, hogy megöljék őket. A szomszédom feljelentett.

A svéd királyi udvar tisztviselője az órájára nézett, és félreérthetetlen jeleket küldött Sorel Mihály felé, hogy a kihallgatás a vége felé közeledik. Sorel azonban nem vette észre a figyelmeztetést. Zsebéből papírlapot vett elő.

— Felség, engedje meg, hogy felolvassak valamit.

V. Gusztáv bólintott.

„Az istentelenség példájaként érkezett Júdás erre a világra. Teste olyan püffedt volt, hogy egy olyan helyen, ahol egy kocsi kényelmesen átfért volna, nem hogy ő maga, de még a feje sem fért át. Amint mondják, szemhéja is olyan püffedt volt, hogy fényt sose látott. Sőt, az ő szeme sem volt látható, még optikai szerkezet segítségével sem, mert olyan mélyre süppedt.
Himvesszője minden szégyentelenséget felülmúlóan hatalmas volt. Egész testéből férgekkel vegyes vér folyt, amely különösen akkor lövellt elő, amikor a szükségét végezte.
Így mesélik, hogy sok szenvedés és megpróbáltatás után halt meg szálláshelyén, amely a bűz miatt, amit árasztott, a mai napig elhagyott és lakatlan. A mai napig csak befogott orral járnak arra, a bűz miatt, ami azóta is árad a testéből.”

A svéd király csukott szemmel hallgatta a váratlan felolvasást. Feje előrebukott, olyannyira, hogy csíptetője lecsúszott az orrán. Amikor Sorel Mihály elhallgatott, V. Gusztáv kinyitotta szemét.

Az udvar embere szólalt meg.
— Sorel úr, a kihallgatás…
Nem fejezhette be, mert a király kézmozdulata megállította.
— Miért olvasta ezt fel nekem? — kérdezte szárazon és szigorúan.

Sorel Mihály önmaga számára is meglepő nyugalommal hajtotta össze a papírlapot. Még arra is volt ideje, hogy észrevegye, nem reszket a keze.

— Azért olvastam fel, mert amióta az ön országának vendégszeretetét élvezem, volt időm gondolkodni. Eszembe jutott, hogy otthon, a deportálásom előtt, és Németországban az őröktől is szó szerint ugyanazt hallottam, mint amit most felségednek felolvastam, hogy a zsidók istentelenek, fertőzőek, buják, büdösek — a pokol fajzatai.

A király két kézzel széke karfájára támaszkodva felállt.

— Mi ez tulajdonképpen, amit felolvasott Sorel úr?

— Ez, felség, részlet a néhai Papiasz püspök őeminenciájának írásából ami Az Úr mondásainak magyarázata címet viseli. Papiasz Hierapolisz püspöke volt 1800 évvel ezelőtt. Az a pokol, amely Papiasz püspök beteg képzeletében megjelent, szögesdrótokkal és gázkamrákkal, megépült a valóságban. Felség, én 1945 májusában Papiasz püspök 120-ban elképzelt poklából érkeztem Svédországba.

A király határozott léptekkel az íróasztala mögé ment, és az udvari ember segítségét elhárítva a helyére ült.

-— Azt gyanítom, Sorel úr, hogy mindezt azért mondta el nekem, mert a svéd újságok most arról cikkeznek, hogy én és kormányom átengedtük Svédországon az Engelbrecht divíziót és a német utánpótlást Norvégiába. Így van?

Sorel Mihály döbbenten nézett az uralkodóra, majd felszólítás nélkül átült előbbi helyére a teázó asztaltól.

-— Nagy ég! Hogy juthatna eszembe, hogy én, Sorel Mihály, Svédország uralkodóját bíráljam. Különben is most hallottam először, amit felséged közölt velem. Amióta Svédországba hoztak, csak színházi és zenei híreket olvasok. Azért mondtam el, amit hallott, felség, mert úgy éreztem, kötelességem ezt a gondolatot közölni egy királlyal, hogy ilyen magas helyen is tudjanak róla. Mikor fogok én ismét egy uralkodóval találkozni?

A király szeme szinte teljesen lecsukódott.

— Közlöm önnel, Sorel úr, hogy azoknak, akik most a mi háború alatti politikánkat bírálják, fogalmuk sincs a kormányzás felelősségéről. Mi lett volna országunk semlegességéből, ha megtagadjuk a németek követelését?

Sorel Mihály kreol bőre alól kifutott a vér. Halotti sápadtság öntötte el az arcát.

— Felség, az Einsatzkommandó emberei gépfegyverekkel lőtték a foglyokat. En hullaszállító voltam. Vérben csúszkáltunk. Volt, aki halálos sebbel még futott néhány métert, mint egy lefejezett csirke. Az Einsatzkommandósok is csak úgy voltak képesek a mészárlásra, hogy szüntelenül ittak. És még így sem bírta ki mindegyikük. Volt köztük olyan, aki hányt, mert amelyik fogoly még mozgott, azt közelről kellett pisztollyal főbelőnie és ráfröccsent a vér. És még ezek között a lények között is volt olyan, felség, és nem is egy, aki megőrült, szájába vette géppisztolya csövét, és szétloccsantotta fejét.

V. Gusztáv ismét behunyta szemét. Az udvari hivatalnok tanácstalanul állt az uralkodó karosszéke mögött.

— A gázkamrákat Pavilonnak hívták felség. Egy reggel egy kislány, aki az anyja mellett ment, megkérdezte tőlem: „Bácsi, minket most megölnek?”

Sorel Mihály, a világirodalom tanára, táborbeli hullaszállító, feltornázta magát székéből, és elvágódott a király dolgozószobájának padlóján.

Miután kivitték a szobából, a király sokáig lehunyt szemmel, szótlanul ült aranyozott karszékében. Majd alig hallható hangon megkérdezte udvari emberétől:

— Tulajdonképpen milyen ügyben jött ide ez a Sorel úr?

A kérdezett erre azt válaszolta, hogy Stockholm és Budapest között egyelőre még nincs polgári légi közlekedés, és Sorel úr a többi volt fogoly nevében a hazaszállításukat kéri.

V. Gusztáv azt mondta, hogy katonai repülőgépen azonnal szállítsák lakhelyükre azokat az embereket.

Salamon Pál: A Sorel ház
Alexandra Kiadó, Pécs, 2014*
e-könyv változat 2767 Ft