Molnár Ferenc: A zenélő angyal (részlet)

A zöld huszár

~ 1 ~

M. szabad királyi város főterén álltunk, fényes napsütésben, vasárnap délelőtt. Igazi kisvárosi főtér ez, aránytalanul nagy, poros négyszög. Csenevész lombú fiatal fák szegélyezik, amiket már megcsípett a szeptember. Több ezer emberrel álltam ott, áhítatos csöndben. A tér közepén tíz perccel ezelőtt hullott le a lepel Kossuth Lajos szobráról. A bronz Kossuth aranybarnán csillog fölöttünk a napfényben, szónoki gesztusra emelve jobbját. Balja kardja markolatán nyugszik. Előtte ünnepi emelvény, nemzeti színnel bevonva. Kellemes őszies idő van, a kis városban nyugalom, vasárnapi csend, a levegő éles, az ünnepi szónokok minden szava tisztán és messze hallatszik. Édes, szép ünnepélyesség ez, lassan úszó fehér felhők alatt, örök szerelmem, Kossuth lábai előtt.

Kalaplevéve, meghatottan állok a tömegben, hátul, ahol már nem oly sűrű, és jegyzeteket firkálok egy kis noteszbe, a pesti napilap számára, amely mint hírlapírót ide utaztatott. Elég szép megbízatás egy huszonhárom éves ifjú költő, vagy mint akkor mondták: „kis poéta” számára. Nem tudósítást kell csinálnom, csak szép, színes tárcacikket írni a „külsőségekről”, és főként legyen benne sok név, sok helybeli név, minél több, mert sok előfizetőnk van M. városban. Csak minél több név. E célból — ő nem tudja, hogy e célból — már tegnap szoros összeköttetést teremtettem a helybeli szerkesztővel, Móri úrral. Mellettem áll, és miközben jegyzetelek, nem neveket mond, hanem vicceket. Egyik bágyadtabb, mint a másik.

— Neveket! — súgom neki.

Megnevez vagy öt helybeli notabilitást. De rögtön belekezd egy viccbe. Nem bánom. Öt név, egy vicc, tűrhető arány. A szerkesztő erős ötvenes, kopasz, de a feje tetején száladzó engedetlen kis moszatokkal küzd egy jobb látszatért.

Rosszkedvű vagyok. Hosszú idő óta ez az első vasárnap, amit a menyasszonyom nélkül töltök. Tegnap úgy búcsúztunk Pesten, mintha Amerikába utaztam volna. És ma reggel már sürgönyöztem. Máskor ilyenkor, vasárnap, ebéd előtt együtt szoktunk sétálni, és én náluk ebédelek. Csirkeaprólék-leves van, én zúzát és máját is kapok bele. Aztán együtt maradunk kettesben estig, néha éjfélig is, telefüstölve cigarettával az édesapja úriszobáját. Édes, fárasztó, szerelmes együttlét tizenkét óra hosszat egyfolytában; utána úgy alszom otthon, mint a bunda. Hát ez ma elmarad. Az újságírás szent dolog előttem. Mulasztásról szó sem lehet. És még este is itt kell maradni, nagy politikai bankett lesz, és a vonatom csak holnap reggel indul.

A tömeg feje fölött, az áhítatos csendben egy tenorhang uralkodik: az ünnepi szónok beszél. Szeretnék figyelni, de a szerkesztő egyre sugdos. Humoros megjegyzésekkel zavar. A szónok rendkívül nagy hasú, meggypiros díszmagyar, koromfekete körszakállal. A szerkesztő specialitása, hogy csak úgy ontja az összes elcsépelt és olcsó pesti szóficamokat, szólásmondásokat. Ezek Pesten szerencsére pár hónap alatt kimennek a divatból, de a távoli vidéken — akkor még volt ilyen is — néha évekig élnek tovább. Mikor jöttünk, egy hölgynek azt mondta, mélyen megemelve kalapját: „Kezit csokoládé”. Többször kérdezte ismerőseitől: „Maga talán breteg?” A borzasztó az, hogy büszke rá. „Legalább kétszer egy hónapban Pesten vagyok.” Mondhatom, sok.

— Figyeljünk egy kicsit — szólok neki, de nem veszi észre az ebben rejlő rendreutasítást, és folytatja:

— Két zsidó utazik egy kupéban…

Ez tegnap óta már legalább a tizenkettedik pár utazó zsidó. És méghozzá régi a vicc. Kényszermosolyom mindjárt a vicc elején feltűnik neki, megkérdezi:

— Ismeri?
— Hogyne.
— Akkor elmondom.

Ezt mind Pestről hozza. Olyan, mint a felbőszült tömeg által szurokba mártott néger, akit végighempergetnek a városon: minden piszok megragad rajta. Már oly sok név van a noteszemben, hogy megfontolás tárgyává teszem, nem kellene-e Móri szerkesztő urat feltűnés nélkül beszüntetni. Egyelőre túlzottan figyelő tekintettel a szónokhoz menekülök. Az pedig egyszerre csak egyenesen az én szemembe néz, és fenyegető hangon kiált rám:

— Te voltál az oka, igenis te, minden oroszok hatalmas cárja, te voltál az oka, hogy akkor…

Fellélegzem, hogy nem nekem szólt. Tovább harsog. Bántó, hogy milyen csináltan tremolózik a hangja. Sóhajtok egyet, és szétnézek a publikum közt. Mindenki a szónokot figyeli. Aztán lassan felém fordul egy fej: egy csinos barna lány néz rám messziről, mosolyog, mintha ismerne. Majdnem köszönök neki.

Nem ismerem. Idevaló lány lehet. Szolid kis ruhájáról, egész megjelenéséről ítélve Pesten azt mondanám, hogy elárusító kisasszony egy budai drogériában. Itt inkább a gyógyszerész, az állatorvos vagy az állomásfőnök lánya.

Néz, szelíden mosolyog.

~ 2 ~

Néz, szelíden mosolyog, és ezt a szerkesztő észreveszi. Azt mondja:

— Csinos dög, mi?
Rémes kifejezés.
— Jó bőr — dicséri tovább.
Szörnyű.
— Ki ez? — kérdezem.
— Az istenért — mondja —, ezt valahogy be ne írja a noteszbe!
— Miért? Ki ez?
— Annus.
— Csak így?
— Csak így. És csak úgy. Mégse tudnak mindent, maguk, pestiek. Azt se tudják, ki az Annus.
— Nem tudjuk, elismerem.
— Az Annus éjjeli pincérlány itt egy kávéházban. Nem is kávéház. Sokkal rondább hely: bodega. A Párizsi Bodega. Ott működik. Nem is mint pincérlány. Mint itatólány. Na és mint egyéb.

— Ilyen fiatalon?

— Úgy van. Csinos dög, jó bőr, és… — sóhajt — …és, kedves kollégám, ez a nő, úgy, ahogy itt látja, nekem nemrég még a szeretőm volt. De vége.

Most már értem a „dögöt” és a „bőrt”. Szegény szerkesztő úr szenved.

Annus figyel, sejti, hogy róla van szó. Messziről megfenyegeti ujjával a szerkesztőt. A szerkesztő negédesen visszafenyeget.

— Miként a törékeny sajka, iránytűjét vesztve céltalanul hányódik a viharzó óceánon — kiált most a szónok, és lélegzetet vesz a mondat második feléhez, amely „akként”-tel fog kezdődni.

Én a szónokra nézek, várom a hasonlat csattanóját.

— Idehívom — súg a szerkesztő.
— Minek? — mondom, vállat vonva.

Már intett neki. Ismerem ezt. Így még idekapja. Ha egyedül volna, nem kapná. A lány jön, lassan. Szelíd kis szabályos arcú, barna lány. Legjobb szeretném azt mondani rá jellemzésül: „orra rendes”. Nem látszik ezen semmi bodegás. Sőt. Fodros rózsaszín ruhája dacára, van benne valami apácás. A halványsága, a le-lesütött tekintete, a komoly járása. Vagy csak a kalapja formája teszi?

A szerkesztő sietteti:
— Na, gyer’ ide!
A lány odaér. Rám néz.
— Be akarlak mutatni ennek az úrnak — mondja a szerkesztő.

— Talán őt nekem? — szólal meg a halvány apácaarc, és váratlanul felcsillan, megszemtelenedik. Így már nem érdekes. A szerkesztő súgva szól:

— A nagyságos úr fiatal költő.
Megmondom a nevemet zavartan.

— Annus vagyok — felel. — Maga költő?
— Igen.
— Mit költ? Remélem, pénzt.
(A szerkesztő úr tanítványa.) Mestere rászól:
— Te, ne légy szemtelen.
— Miért?
— Ez az úr kollégám és jó nevű fiatal fővárosi író, nagyon kérlek, ezt légy szíves tisztelni.
— Nem leszek szíves tisztelni.
— Miért?
— Mert ahhoz még nagyon fiatal.

És szép világosan, kihívóan néz a szemembe. A szerkesztő mentegeti:

— Ez most azért ilyen kekk, mert ő tulajdonképpen pesti lány, és ezek mindig attól félnek, hogy vidékieknek nézik őket. Hát ő meg akarja mutatni, hogy van olyan szemtelen, mint akármelyik pesti izé.

Rászól mérgesen:
— Na, eridj!
Felsült vele. Az egészet nem így képzelte. Én egy kicsit szégyellem, hogy úgy hívja-küldi, mint a kiskutyát: gyer’ ide!, na, eridj! Előttem produkálja magát szegény.

A lány elmegy, mint a kiskutya. A szerkesztő utánaszól:
— Nem is köszönsz?

A lány óriási nagyra nyitja a szemét, gúnyosan csodálkozik a kérdésen:
— Köszönni?
— Igen, igen, köszönni.
— Eszem ágában sincs — mondja.

És visszasétál az előbbi helyére, ahol a barátnéja várja. Onnan visszanevet.

A szerkesztő felém fordul, felháborodva.
— Mit szól?
Vállat vonok. Nem tetszett ez az erőltetett, csacsi, pökhendi hang. Kezd elég lenni nekem a város társadalmi életéből, amit, úgy látszik, rossz ponton ismertem meg. A szerkesztő nem hagy békén:

— Mint nő hogy tetszik?
— Csinos — mondom, hogy kedvében járjak szegénynek.

— Ti mindnyájan tudjátok azt — zeng az emelvényen a körszakállas piros bársonygömb —, amiről a hivatalos történetírás persze mélyen hallgat…

Most aztán végleg a szónok felé fordulok, már el is felejtve ezt az enyhén rosszízű kis jelenetet.

De azóta — és ennek most már harminc éve — nagyon figyelek minden nőre, aki ilyen felületes, rövid első találkozásra nem szimpatikus nekem. Mert én e miatt a lány miatt két hónappal ezután megmérgeztem magamat.