Janet Skeslien Charles: A párizsi könyvtár (részlet)

I. fejezet ~ Odile

Párizs, 1939. február

Számok keringtek a fejemben, akár a csillagok. 823. A számok – kulcsok egy új élethez. 822. A remény csillagképe. 841. Éjjel a hálószobámban, reggel, miközben mentem croissant-t venni, számsorok formálódtak a szemem előtt: 810, 840, 890. A szabadságot jelentették, a jövőt. A számok mellett a könyvtárak történetét tanulmányoztam, egészen 1500-tól. Miközben Angliában VIII. Henrik azzal volt elfoglalva, hogy lefejeztette a feleségeit, a mi I. Ferencünk a könyvtárát modernizálta, és megnyitotta a tudósok előtt. Az ő királyi gyűjteménye lett a Bibliothèque Nationale-unk kezdete. Most pedig a hálószobámban álló íróasztalnál még egyszer átnéztem a jegyzeteimet, mielőtt állásinterjúra mennék az Amerikai Könyvtárba: 1920-ban alapították, ez volt az első könyvtár Párizsban, ahol nemcsak az olvasótermekbe, hanem a raktárakba is beengedték a tagokat; magánkönyvtár lévén előfizetői voltak, több mint harminc országból, negyedük pedig Franciaországból. Magabiztos voltam a tények és számok terén, és erősen reméltem, hogy szakértő benyomását keltem az igazgatónőben.

Baktattam a lakásunkból a szürke rue de Rome-on, át a Saint-Lazare pályaudvaron, ahol a mozdonyok füstöt köhögtek. A szél belekapott a hajamba, betűrtem a barettem alá. A távolban feltűnt a Saint-Augustin templom ébenfekete kupolája. Vallás, 200. Ótestamentum, 221. És az Újtestamentum? Vártam, de nem jutott eszembe a száma. Olyan ideges voltam, hogy egyszerű tényeket is elfelejtettem. Előhúztam a táskámból a jegyzetfüzetem. Ó, igen, 225. Tudtam.

A könyvtárostanfolyamon a kedvenc részem a Dewey-féle tizedes osztályozás volt. Melvil Dewey alkotta meg 1873-ban; tíz fő osztályba rendszerezte a könyvtári könyveket a tárgyuk alapján. Minden könyvnek volt száma, és ennek alapján az olvasó bármit megtalálhatott. Maman büszkesége például a 648 volt (háztartás). Papa ugyan be nem ismerte volna, de igazán a 785-öt kedvelte (kamarazene). Ikerbátyám inkább amolyan 636.8-as típusú figura volt, én inkább 636.7-es (macskák és kutyák).

Megérkeztem a grand boulevard-ra, ahol egyetlen saroknyi távolság alatt a város levetette munkásosztály-kabátját, és szőrmebundát öltött. A szén erős szaga elillant, helyét a Joy mézes jázminillata foglalta el, a nők illata, akik a kirakatokban Nina Ricci ruháiban és Kislav kesztyűiben gyönyörködtek. Majd muzsikusokat kerülgettem, akik egy kottaüzletből léptek ki, elsétáltam egy kék kapus barokk épület mellett, befordultam a sarkon egy keskeny utcába. Tudtam az utat kívülről.

Imádtam Párizst, a titkok városát. Akár a könyvborítók, egyik bőr, másik vászon, minden párizsi kapu egy váratlan világba vezetett. Egy udvar tele biciklikkel, vagy egy kövérkés kapus áll ott, kezében seprű. A könyvtár súlyos fakapuja egy titkos kertre nyílt. Egyik oldalon petúnia, másikon gyep, köztük egy fehér kavicsos ösvény vitt a városi palotához. Átléptem a küszöbön, oldalt francia és amerikai zászló, és felakasztottam a kabátom a rozoga fogasra. Mélyen beszívtam a világ legfinomabb illatát – dohos könyvek és ropogós újságok keverékét –, és úgy éreztem, hazaértem.

Volt még pár percem az interjúig, tébláboltam egy kicsit a kölcsönzőpultnál, ahol a mindig jókedvű könyvtáros hallgatta a tagok mondandóját („Hol talál az ember Párizsban egy rendes steaket?” – kérdezte egy cowboycsizmás érdeklődő; „Miért kell késedelmi díjat fizetnem, amikor még be sem fejeztem a könyvet?” – méltatlankodott a házsártos Madame Simon), majd beléptem a barátságos olvasóterem csöndjébe.

A franciaablak mellett egy asztalnál Cohen professzor olvasta az újságot, kontyába hetykén pávatollat tűzött; Mr. Pryce-Jones a Time-ot lapozgatta, közben pipájából pöfékelt. Máskor odaköszöntem volna, de most izgultam az interjú miatt, ezért menedéket kerestem a könyvraktárban, a kedvenc helyemen. Imádtam, ha könyvek vesznek körül, némelyik nagyon régi, a másik meg a múlt hónapban jelent meg.

Gondoltam, választok egy regényt a bátyámnak. Mostanában egyre többször ébredtem arra éjszakánként, hogy az írásait gépeli. Ha Rémy épp nem arról írt cikket, hogy Franciaországnak hogyan kéne segítenie a Spanyolországból elűzött menekülteket, akkor azt hajtogatta, hogy Hitler elfoglalja Európát, ahogy elfoglalta Csehszlovákiát. Az egyetlen dolog, ami feledtetni bírta az aggodalmait – amelyek mások aggodalmai is voltak –, a jó könyv volt.

Végigsimítottam a könyvek gerincét. Kivettem egyet, találomra felütöttem. Soha nem a legeleje alapján döntök. Az olyan, mint az eddigi első és egyetlen randevúm: mindketten túl szélesen mosolyogtunk. Nem, a közepén nyitottam ki, ahol a szerző már nem próbál lenyűgözni. „Vannak sötétségek az életben, és vannak fények; ön egyike ezeknek a fényeknek.” [Bram Stoker: Drakula]  Oui. Merci, Mr. Stoker. Pont ezt mondanám Rémynek, ha tudnám.

Már késésben voltam. A kölcsönzőpulthoz siettem, ahol aláírtam a kártyát és a táskámba csúsztattam a Drakulát. Az igazgatónő már várt. Mint mindig, a haja kontyba feltűzve, kezében ezüst toll billegett.

Mindenki tudta, kicsoda Miss Reeder. Újságcikkeket írt, szerepelt a rádióban, mindenkit a könyvtárba invitált, diákokat, tanárokat, katonákat, külföldieket és franciákat. Makacsul hitte, hogy itt mindenkinek helye van.

– Odile Souchet vagyok. Bocsánat a késésért. Korán jöttem, és kinyitottam egy könyvet…

– Az olvasás veszélyes – mondta Miss Reeder bennfentes mosollyal. – Menjünk az irodámba.

Követtem őt, át az olvasótermen, ahol az elegáns tagok leengedték az újságjaikat, hogy jobban szemügyre vehessék az igazgatónőt, föl a csigalépcsőn, végig a folyosón a CSAK MUNKATÁRSAKNAK tábla mögötti szent szárnyba, egészen az irodájáig, ahol kávéillat lebegett. A falon egy város nagy méretű légifotója, a háztömbök, akár a sakktábla; más, mint Párizs girbegurba utcái.

Észrevette, hogy nézem.

– Ez Washington D. C. Ott dolgoztam, a Kongresszusi Könyvtárban.

Intett, hogy üljek le, és ő is leült az íróasztalához, amelyet rengeteg papír borított – volt, ami majdnem kicsúszott az irattartóból, a többit egy kapocs fogta össze. A sarokban fényes fekete telefon. Miss Reeder mellett egy széken egy halom könyv. Odasandítottam: Isak Dinesen és Edith Wharton regényei. Mindegyikből könyvjelző – voltaképpen egy fényes szalag – lógott ki, várva, hogy az igazgatónő újra kinyissa.

Milyen olvasó lehet Miss Reeder? Biztos nem olyan, mint én; ő nemigen hagy könyveket kinyitva, az oldalaival lefelé marque-page hiányában. Sosem gyömöszöli be az ágya alá. Négyet vagy ötöt olvas egyszerre. A táskájában is van egy, a buszozás idejére. Egy másik, amiről egy jóbarát kérdezte a véleményét. És még egy, amiről senki nem tud, titkos gyönyör esős vasárnap délutánra…

– Ki a kedvenc írója? – kérdezte.

Ki a kedvenc íróm? Lehetetlen kérdés. Hogyan választhatna az ember csak egyet? Caro nénikémmel mi kategóriákat gyártottunk – halott szerzők, élők, külföldiek, franciák stb. –, hogy ne kelljen egyet választanunk. Azokra a könyvekre gondoltam, amelyeket alig pár perce érintettem meg az olvasóteremben; a könyvekre, amelyek megérintettek engem. Bámultam Ralph Waldo Emerson gondolkodását – „Nem vagyok magányos, miközben olvasok és írok, noha senki nincs velem” –, akárcsak Jane Austenét. Noha ő a tizenkilencedik században írt, a mai nők helyzete is ugyanolyan: a jövőjüket az határozza meg, kihez mennek férjhez. Három hónappal ezelőtt, amikor elmondtam a szüleimnek, hogy nincs szükségem férjre, papa felhorkant, és minden vasárnap odahozta valamelyik beosztottját ebédre. És ahogy a pulykát maman petrezselyemmel megszórva tálalta, papa is fűszerezte a felkínált delikvenst: „Marc soha egyetlen napot sem mulasztott a munkából, még akkor sem, amikor náthás volt!”

– Szokott olvasni, ugye?

Papa gyakran panaszolta, hogy a szám gyorsabban jár, mint az eszem. Némileg feszengve válaszoltam Miss Reeder első kérdésére.

– A kedvenc halott szerzőm Dosztojevszkij, mert kedvelem Raszkolnyikovot. Nem ő az egyetlen, aki fejbe akar vágni valakit.

Csönd.

Miért nem feleltem normálisan – miért nem mondtam például Zora Neale Hurstont, a kedvenc élő írómat?
– Örülök, hogy találkoztunk. – Az ajtó felé indultam, tudtam, hogy az interjú véget ért.
Amint megfogtam a porcelángombot az ajtón, Miss Reeder utánam szólt:
– „… engedje át magát az életnek, egyszerűen, elmélkedés nélkül, és ne féljen: az kiviszi a partra, és talpra állítja.” [Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés]

A kedvenc mondatom a Bűn és bűnhődésből. 891.73. Megfordultam.
– A legtöbb jelentkező azt mondja, hogy Shakespeare a kedvence.
– Ő az egyetlen, akinek saját Dewey-száma van.
– Néhányan a Jane Eyre-t is említik.

Ez is normális válasz lett volna. Miért nem mondtam Charlotte Brontët, vagy akármelyik Brontët?

– Én is kedvelem Jane-t. A Brontë nővéreknek ugyanaz a számuk, 823.8.
– De tetszett a válasza.
– Tényleg?
– Azt mondta, amit érez, nem azt, amiről azt gondolta, tetszik majd nekem.
Ez igaz volt.

– Ne féljen különbözni a többségtől. – Miss Reeder előredőlt. Intelligens, erős tekintete az enyémbe fúródott. – Miért akar itt dolgozni?

Nem mondhattam meg az igazi okát. Rémesen hangzott volna.

– Megtanultam a Dewey-féle decimális rendszert, és csupa jelest kaptam a könyvtárosiskolában.
A jelentkezésemre pillantott.
– Ez tényleg remek. De nem válaszolt a kérdésemre.
– Tag vagyok itt. És szeretem az angol…

– Azt látom – mondta, némi csalódottsággal a hangjában. – Köszönöm, hogy időt szánt ránk. Értesítjük néhány héten belül, bármi lesz is a döntés. Kikísérem.

Az udvaron csalódottan sóhajtottam. Lehet, hogy be kellett volna vallanom, miért akarom ezt az állást.

– Mi a baj, Odile? – kérdezte Cohen professzor. Szerettem nagyon az angol irodalomról tartott előadásait az Amerikai Könyvtárban. Jellegzetes bíborszínű sáljával a nyakán rémületes könyveket tett érthetővé, például a Beowulfot; előadásai élvezetesek voltak, épp csak egy csipetnyi lopakodó iróniával. Botrányos múltjának felhői úgy kavarogtak körülötte, akárcsak az orgonaillatú parfümje. Azt beszélték, Madame le professeur eredetileg milánói volt. Prímabalerina, aki hátrahagyta csillogó karrierjét (és nehézkes férjét), és követte a szeretőjét Brazzaville-be. Amikor visszatért Párizsba – egyedül –, a Sorbonne-on tanult, ahol akárcsak Simone de Beauvoir, letette az agrégationt, azt a majdnem letehetetlen közszolgálati vizsgát, amely a legfelsőbb szintű oktatásra képesít.

– Odile?
– Hülyét csináltam magamból az állásinterjún.
– Egy ilyen okos fiatal nő? Elmondtad Miss Reedernek, hogy minden egyes előadásomon ott vagy? Bárcsak a többi tanítványom is ilyen kitartó lenne!
– Nem jutott eszembe, hogy megemlítsem.
– Hát akkor írj meg mindent, amit el akarsz mondani, egy köszönőlevélben.
– Nem engem fog választani.
– Az élet küzdelem. Harcolni kell azért, amit akarsz.
– Nem vagyok biztos benne…

– Én viszont igen – mondta Cohen professzor. – Azt hiszed, azok a régi vágású férfiak a Sorbonne-on egyből kapkodtak utánam? Pokoli keményen dolgoztam, hogy meggyőzzem őket: egy nő is képes egyetemi kurzust tartani.

Felnéztem. Eddig csak a professzor bíbor sálját láttam. Most az acélkék tekintetét is.

– Szívósnak, eltökéltnek lenni nem rossz – folytatta. – Bár apám neheztelt, amiért mindig az enyém az utolsó szó.
– Az enyém is. Azt mondja, hajthatatlan vagyok.
– Hát akkor legyél is az.

Igaza volt. Kedvenc könyveim hősnői sosem adták föl. Cohen professzornak igaza volt abban is, hogy egy levélben írjam meg, amit gondolok. Írni mindig könnyebb, mint szemtől szembe beszélni. Átírhatom, kihúzhatom, kezdhetem újra, akár százszor is, ha kell.

– Igaza van… – mondtam.
– Persze hogy igazam van! És elmondom az igazgatónőnek, hogy mindig te teszed föl a legjobb kérdéseket az előadásaimon, és biztos, hogy megkapod. – Azzal meglebbentette a sálját, és bement a könyvtárba.

Mindegy, milyen elkeseredett voltam, az Amerikai Könyvtárban mindig akadt valaki, aki összelapátolt, és egyensúlyba hozott. A könyvtár több volt, mint téglák és könyvek; a habarcs az emberek voltak, akik törődtek egymással. Jártam én más könyvtárban is; súlyos faszékek és udvarias „Bonjour, mademoiselle, au revoir, mademoiselle”. Nem volt semmi baj ezekkel a bibliothèque-ekkel, csak hiányzott belőlük az emberek közössége. Az Amerikai Könyvtár viszont – otthon volt.

– Odile! Várjon! – Ez Mr. Pryce-Jones volt, a nyugalmazott angol diplomata, kasmírmintás csokornyakkendőjében, mögötte a katalóguskezelő, Mrs. Turnbull a ferde frufrujával. Biztos Cohen professzor mondta nekik, hogy el vagyok keseredve.

– Semmi nincs végleg elveszve. – Félszegen megpaskolta a hátam. – Meg fogja nyerni magának az igazgatónőt. Csak írjon szépen egy listát az érveiről, ahogy minden valamirevaló diplomata tenné.

– Ne babusgassa itt ezt a lányt! – szólt rá Mrs. Turnbull. Majd felém fordult. – Otthon, Winnipegben megszoktuk a viszontagságokat. Ezek tesznek edzetté bennünket. Ha télen mínusz negyven fok van, mi nem panaszkodunk, nem úgy, mint az amerikaiak… – És mintha hirtelen eszébe jutott volna, tulajdonképpen azért jött ki, hogy kicsit eligazítson valakit, csontos ujjával felém bökött: – Szedd össze magad, és ne fogadj el nemleges választ!

Elmosolyodtam, mert rájöttem, hogy az otthon olyan hely, ahol nincsenek titkok. De mosolyogtam. És ez már valami.

A hálószobámban, immár csöppet sem idegesen, ezt írtam.

Kedves Miss Reeder!
Köszönöm, hogy beszélgetett velem az állásról. Örültem, hogy ott lehettem. Ez a könyvtár többet jelent nekem bármely helynél Párizsban. Amikor kicsi voltam, Caroline nagynéném vitt el a meseórára. Neki köszönhetem, hogy angolul tanultam, és beleszerettem a könyvtárba. És bár a nagynéném már nincs velünk, egyre csak őt keresem ott, a könyvtárban. Kinyitogatom a könyveket, megnézem hátul a kartont, és remélem, ott találom a nevét. Ha ugyanazokat a regényeket olvasom, mint ő, akkor úgy érzem, még mindig itt van a közelemben.
Nekem ez a könyvtár menedék és kikötő. Mindig van egy sarok a raktárban, amit az enyémnek tudhatok, ahol olvashatok, álmodozhatok. És azt akarom, hogy erre mindenkinek legyen esélye, kivált azoknak, akik mások, mint a többi ember, és szükségük van egy helyre, amit otthonnak hívhatnak.

Aláírtam, és ezzel befejeztem az állásinterjút.