Kárpitokká szőtt mítoszok | Charlotte Higgins: Az Olümposz istenei

● K A R Á C S O N Y I
A J Á N D É K N A K
A J Á N L J U K ●

Tóth Zsuzsanna |

Valaha, és valószínűleg ez is korosztályfüggő – nagy kedvencem volt a …mondák és regék sorozat, ezen belül is főként a görög-római történetek nyűgöztek le. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy idejében elém hozta ezeket az olvasmányokat, későbbi tanulmányaimban, kultúrabefogadó, -értelmező tevékenységeimben nagy segítségemre voltak. Nem véletlenül. Éppen ezért nagy örömmel, érdeklődéssel és nem csekély rokonságérzettel vettem kézbe Charlotte Higgins könyvét.

Az Olümposz istenei bevezetőjében a szerző is hasonló élményekről számol be. Mégsem volt könnyű dolgom, és eleinte többször meghökkentem, megkérdőjeleztem emlékeimet. Keresgélnem kellett nevek azonosítása végett, újrapörgetni a régi olvasmányt, mert bizony sok minden egészen máshogy festett most, mint ahogy emlékeimben élt. Aztán elengedtem az ellenőrzés funkciót, onnantól élvezetesebb volt a befogadás.

Az isteneket többnyire elvont fogalomként emlegetjük, a görög istenekről viszont eddig is tudtuk, hogy „emberszabásúak”. Most egyértelműen kiderül, hogy hisztisek,isztisek, bosszúállók, kicsinyesek, rosszindulatúak, részvétlenek, erőszakosak – talán rosszabbak a Sorsnál. Utóbbit nem könnyű felbosszantani, az Isteneket annál könnyebb. Legalábbis Charlotte Higgins értelmezése ilyen görög isteneket mutat. Halandói sem idealizálhatóak. Olykor hősök, máskor csak kaland- és hatalomvágyók, kegyetlenek. Hogy van-e ebben igazság? Kétségtelenül.

Higgins, ha nem is professzor (!), de tudós ismerője a görög mítoszoknak és történelemnek, nem véletlenül írt már több könyvet a klasszikus ókori kultúrával kapcsolatban, s nem hiába lett tiszteletbeli doktora a témának. S minthogy minden sztori a mesélő egyéniségén átszűrve jut el a befogadóig, a mítoszok is változékonyak. Ezúttal az ismert görög történetek sajátosan női szempontból mutatkoznak meg, s ez a fénytörés még jobban kidomborítja az istenek és halandó férfiak egyformán – mondjuk ki – bántalmazó voltát. Számomra nagyon tetszetős, – ugyanakkor többértelmű és stílusos is –, hogy a mesélő nők, legyenek bármilyen státuszúak (istennők, félistennők vagy halandók), a szövés alkotói munkafolyamatában állítják elénk a történéseket. Ahogy a párkák képletesen fonják az élet fonalát, ők valóságosan kárpittá szövik a történetet, és a kirajzolódó minták régi históriákat hoznak elénk, képekben rögzítve.

Akárcsak a korabeli nagy eposzokban, a nők dolgoznak, szőnek, és a kárpitokba beledolgozzák vágyaikat, életük eseményeit, fájdalmaikat és örömeiket, valamint ismereteiket a világról. Ezek a gyönyörű, de sokszor szenvedéssel teli kárpitok örökítik meg mindazt, amit eddig a görög mondákból ismertünk. Ahogy Higgins idézi a bevezető egy lábjegyzetében Carolyn Hellbrunt: „A régi mítoszokban a szövés volt a nők beszéde.” A nők által elmondott történetek új jelentésrétegekkel gazdagodnak a szövők személye és nézőpontja által, ami élvezetes az olvasók számára, habár kicsit meg is dolgoztatja őket. A könyv nem követ kronologikus rendet, de az ismert mítoszi csomópontokat – a világ teremtésétől a trójai háborúig – megtaláljuk benne.

Kik azok a nők, akik vásznaikra eseményeket szőnek? A nyolc nő között – ha nem számítjuk közéjük a szerzőt – ott találjuk Pallasz Athénét, Szép Helénát, Kirkét és Penelopét –hogy csak a legismertebbeket említsem.

• Olvass bele!

A szereplők neve időnként kicsit máshogy cseng, és a történetek sem mindig éppen úgy zajlanak, ahogy korábban ismertük. Ha úgy tetszik, nyersebb, ha úgy, igazabb variációt, értelmezést kapunk. Mindenesetre az emberi természetre jobban hajazó kapcsolatok tárulnak fel előttünk, még isteni vonatkozásokban is. Ezek többnyire bántalmazó kapcsolatok, egyfelől az istenek és emberek, másfelől az emberek között, ahol mindig a nő a szenvedő fél. (Nagy ritkán persze férfiak is kegyetlenek egymással, de ezt tulajdoníthatjuk a kor harcias szellemének.) Kétségtelenül nehéz meggyőző történelmi ismeretek – főként a görög mitológia mély ismerete – nélkül bármit is akár kétkedéssel, akár meggyőződéssel elfogadni. De ha azonosulni tudunk a szerző értelmezésével, ez a kegyetlenebb, vérszagúbb variáció hitelesebbnek tűnhet. Igaz viszont, hogy a sok kegyetlenkedés, az olvasó együttérzése a kiszolgáltatott nőkkel, az elbeszélés nyomán filmszerűen felidéződő nyomasztó helyzetek bizony okozhatnak forgolódós éjszakákat. Ilyen – kiragadott – példa Iphigeneia feláldozása:

„­Apa mit csinálsz? Kérlek, ne, ne, nem akarok meghalni!
Durva kezek tömték be a száját, erővel elhallgattatták. Még így is sikerült felnyújtania a kezét, esdekelve érintette meg az apja szakállát, de hátrarántották a hajánál fogva, a torka az ég felé ívelt, így szőtte meg őt Helené, aztán fémes villanás látszott, és a sáfránysárga ruha skarlátvörössé vált. Erős szél támadt, kitépte Klütaimnésztra torkából a sikolyát.”

Ahogy látható, a könyv hangneme néhol egészen regényes, erre Higgins nyilvánvalóan törekszik is, de a stílusát nehéz meghatároznom. Még egységesnek sem mondanám, mert időnként előbukkan a szerzőből a tudós is, igaz, sosem lesz elvont és tudományos, inkább kicsit dagályos. Többnyire azonban olvasmányos, és olykor megragadó képekben fogalmaz. Az utolsó elbeszélő asszony, Penelopeia/Pénelopé a záró fejezet végén kételkedni kezd az istenek létezésében – mintha ez a kétely szakítaná darabokra az addig öröknek hitt világot – és szálaira bontja addig szőtt kárpit-történeteit.

„Jóval később, évekkel ezután, amikor a ház kiürült, az udvar üresen állt, a tető pedig beszakadt, csak a pókok folytatták ott a szövést. Elkapták a legyeket a csillogó fonalaikkal, és az erős hálójuk nem szakadt szét.”

A kötet kellemes tipográfiáját Chris Ofili brit művész légies grafikái teszik teljessé. A fordítás Fügedi Tímea érdeme. A függelékben megtaláljuk a szövő asszonyokra vonatkozó gazdag jegyzetanyagot, további – angol nyelvű – olvasnivalók leírását, a könyvben felbukkanó személy- és helynevek szószedetét.

A kötet invokációjában Charlotte Higgins maga adja meg céljait, amelyeket végül is – legalábbis én úgy érzem – maradéktalanul teljesít. Már csak az olvasónak kell elvégeznie a maga feladatát: elolvasni a könyvet.

„Énekeljetek istenekről és istennőkről, emberekről, a fák és a folyók szellemeiről! Énekeljetek olyan történeteket, amelyek az igazság erejével rendelkeznek, hímzett, szövevényes meséket! Énekeljétek el a mondák ősi hálóját, azokat a történeteket, amelyeket régen istennők, nimfák és asszonyok adtak tovább egymásnak a szövőszék csattogó zenéjére! Hadd rendeződjön a fonal új, friss, merész és ragyogó formákba.”

Charlotte Higgins: Az Olümposz istenei
Fordította: Fügedi Tímea
Illusztrációk: Chris Ofili
General Press Kiadó, Budapest, 2023
368 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft,
online ár a lira.hu-n 6221 Ft,
e-könyv változat 4899 Ft
ISBN 978 963 452 7541 (papír)
ISBN 978 963 452 7558 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ebben a varázslatos gyűjteményben Charlotte Higgins kultúránk néhány örök érvényű történetének újraértelmezését adja. Olvashatunk a teremtésről, a trójai háború előzményeiről és utóhatásairól, szerelemről és vágyakozásról, pusztító erejű istenekről és a nekik kiszolgáltatott halandókról, fantasztikus lényekről és leleményes boszorkányokról. Szélsőségekkel teli világukban az emberek mindennapjainak része az erőszak.
Sok korábbi mítoszgyűjteménytől eltérően ezúttal a női szereplők kerülnek a középpontba – Athéné, Helené, Kirké, Pénelopeia és mások szövik ezeket a történeteket gazdag motívumú, elképzelt faliszőnyegekké. A térben és időben távoli események aktualitásukból mit sem veszítettek, segítségükkel, mint egy lencsén át, tisztábban láthatjuk a saját korunkat is.