Weber Kristóf: Keringő (részlet)

Dobogó

Emil Walz impresszárió a halálra készült. Ötvennyolc évesen fiatalnak tűnt a végzethez, de a bő egy hét múlva esedékes ötvenkilencediket már nem akarta megérni. Nem egyszerűen a depresszió szűkítette be a tudatát, hanem a kíváncsiság tágította az önfeladás, az életről való lemondás irányába. Meg akarta tudni, milyen az, amikor már nem ő az, aki tud. Nem hitt a halál utáni élet káprázatában, de úgy vélte, valami azért csak van ott az ismeretlenben. Túl volt a végrendelkezéseken, néhány búcsúlevél megírásán. A halál időpontját egy asztrológiai rovat részletes tesztjéből számította ki, pontos születési dátum, betegségek megnevezése alapján. Mivel magára nézve elég meggyőző volt, s a családtörténete életátlaga is fedte az időpontot, komolyan vette, hogy aznap meg fog halni. Előző este már nem vett be gyógyszert, az étkezést is mellőzte, noha éhes volt. Valahol olvasta, hogy teli hassal nem jó meghalni. Hajnali három óra tizenkilenc perckor kéne távoznia a világból. Az impresszárió ezzel elégedett volt: vonzódott a prímszámokhoz. Nem akart bevenni altatót sem, mivel át akarta élni a halálát. Ám elaludt. Álmában ütemes lábdobogások zaját hallotta. Gyakori álma volt, hogy zenekari zenészek a lábukkal dobolják a ritmust, mert nincs karmesterük.

Reggel egykedvűen ébredt, nem örült igazán, hogy még nem halt meg. A szokásos szertartások után megnézte az íméljeit: a bejárónő, akinek nem szólt, hogy ma meghal, értesítette rövid levélben, hol találja az ebédet. Egy osztrák rendőrfelügyelő – bizonyos Geretschläger hadnagy – kért időpontot telefonhívásra, hogy sürgős. A tőzsdei jelentések tanulmányozása után bukkant Walsegg levelére. Megnyitotta, olvasni kezdte. A betűk ugrándoztak a szeme előtt. Megszabadult a szemüvegétől, lehajtotta a laptop fedelét s becsukta a szemét is. Pihent: a város beszűrődő zajait hallgatta, és ez megnyugtatta. Az impresszárió szerette a környezete hangjait zeneként hallgatni. Passau különösen inspiráló hely: folyami, vasúti, közúti és légi közlekedési hangok kiegyensúlyozott arányban keveredtek embertől származó hangokkal és csenddel. Mintha a várost zeneszerzők tervezték volna. A hangok alapján akár egy lesötétített szobából is következtetni lehetett a napszakra. Mikor megéhezett, nekilátott rántottát sütni. Reggeli után azzal tért vissza az ágyhoz, hogy folytatja a lustálkodást és a levélrendezést. Geretschläger és Walsegg is kiment a fejéből. Amikor újra kinyitotta a gépet, átrakott néhány videót egy külső meghajtóra. Másfél órát pepecselt ezzel. Váratlanul koppanást hallott a konyha felől. Kíváncsian fülelt, de lusta volt megnézni, mi lehetett. Aztán a fejéhez kapott: fülzúgás jelezte a közeledő ájulást. Bevett két nyugtatócseppet, próbálta a figyelmét valamivel másra terelni: megnyitott egy pornószájtot. Álmos lett, magára húzta a hálózsákot. Nem tarthatott sokáig az alélt állapot: a képernyőn még ugyanazok keféltek. A magányos ember mormogásával ment ki a fürdőszobába, ellenőrizte arcát: mintha kettő lenne, kettő egyben. A szeme karikás volt, a hálózsák fonákjára emlékeztető színű, piócaszerű képződményekben meglehetősen gazdag látványt nyújtott. Borostája a bögresárga különféle árnyalatát mutatta. Nem tartozott a tinilányok álmai közé: kifejezetten slampos, folytonosan izzadó, opálosan csillogó szürke szemű, borostás férfit mutatott a tükör, amit alacsony termete miatt csak húsz centivel a csap felett helyezett el. Kedvetlenül borotválkozott. A készülék nagyon csikorgott, Emil aggódott, hogy lemerül az akkumulátor, mielőtt befejezné, ám nem aggódott eléggé. Nem mert a tükörbe nézni, de megpróbálta elképzelni a látványt, ami különös egykedvűséggel töltötte el: aszimmetrikus formát képzelt el. Azzal nyugtatta magát, hogy míg a szimmetria nagyon gyakori a természetben, addig a természet egésze nem szimmetrikus.

Fürdés után lassan öltötte fel ruháit, s úgy vélte, nem kell kabát a mélygarázsig. A Wittelsbacher patikában gyógyszert vásárolt, majd a Nikolastraße jobb oldalán indult a Duna irányába, kissé kábán a gondolattól, hogy esetleg közlekedési balesetben fog meghalni. A Schanzlbrückén ment át a Duna másik partjára, a parkolóba. A jezsuitáknál jutott eszébe, hogy rokona, Leopold Sert föl fog menni a lakásába, elvileg neki kellene megtalálni a holttestét. Poldit azzal csalta a lakására, hogy estefelé elindul Magyarországra, és elviszi Bécsig. Megígérte, hogy másnap Poldi kamaraegyüttesének, a Midimalnak a próbájára is benéz: Decrescendo című darabját fogják próbálni. Odakinn tűnődő lassúsággal elkezdett esni a hó. Megkereste a mosdót, hogy valamennyire rendbe hozza magát. SMS-t küldött Leopoldnak, s elindult a Marienbrückén át az állomás felé.

A híd körül sirályok röpködtek véletlen mintázatokban. A hídvasnak támaszkodott, s lassan nyúlt a mellkasához, ahol a szorítást érezte. Lent a folyó csilingelt lassú, sárga méltósággal, ahogyan azt régi villamosok hangjáról írta Erich Kästner. Kezdett a világ elsötétülni, próbálta nyitva tartani a szemét. Várta azt, amiről annyiszor olvasott: az alagutat, melynek végén csend van, nyugalom és fény. Aztán jött a hideg veríték, a szájszárazság és az ismerős remegés. Az impresszárióról folyt a víz, akár a híd alatti folyóban. A zsebében kotorászott, ám eszébe jutott, a kocsiban hagyta, ami ilyenkor segít: a Ritter keserű csokoládét.

A sirályok röpködése szabályossá vált: jól kivehető, deltaszerű rajzolatot vettek föl. Még hallotta a feje koppanását a vason, de fájdalmat nem érzett.

Amikor magához tért, azt hitte, a várva várt fényt látta meg. Nem volt olyan megnyugtató, amilyennek képzelte. Hangokat is hallott, kinyitotta a szemét. A fény egy zseblámpából jött, amit egy orvosi ruhás, festett nő tartott. Formás lába csíkos volt a fehér-vajszínű harisnyától, az orra alatt diszkrét kis bajszocska szőkéllett.

– Jó estét, Eunicke vagyok, az ügyeletes orvos – búgta.

Walz aszexuális volt. Kamaszkorában mutatott némi érdeklődést a másik nem iránt. Az érdeklődés gyümölcse egy fiatalon kötött házasság volt, ami rövid ideig tartott, és súlyos csalódással végződött. Az impresszárió ezt az elveszített kapcsolatot kereste az összes nőben. Nem találta. A fény mögött álló sejtelmes lény emlékeztette az elmúlt szerelmére. A szeme ugyanolyan. A hangja kissé mélyebb tónusú.

– Kisztihand – rebegte Emil erőtlenül.

– Friedrich Eunicke – felelte, erőteljesebb basszussal.

Emil csalódott mosolyra húzta a száját. Dr. Eunicke tájékoztatta, hogy a jezsuita kórházban fekszik, mentő hozta be. A diagnózis hipoglikémia. Háromnapos megfigyelésre akarták benn tartani, ám ő ebbe nem egyezett bele. A három ugyan prímszám, de a kettő is az. Így csak egy éjszakát tölt ott, és a másnapi konzílium után kiengedik. Az egészségkártyájáról levettek háromszáz eurót, Emil szóvá tette a szolgáltatás árát. Próbált felülni, de csak a takaró csúszott le róla. Bizalmatlan takaró. Felemelte a fejét, üres sarkok néztek vissza rá. Babonából megszámolta őket, s este tíz körül ránézett a karórájára.

Weber Kristóf: Keringő
Illusztrációk: Láng Orsolya
Prae Kiadó, Budapest, 2023
304 oldal, teljes bolti ár 4190 Ft