Hodorkovszkij: Az Oroszország-feladvány (részlet)

Fejlődésben visszamaradt

Putyin Nyugat-ellenessége, a magántulajdon önkényes elkobzása és a Kreml legmagasabb szintjeiről áradó korrupció lerombolta az orosz gazdaság minden kilátását a megújulásra vagy az előrelépésre. Miért is bízna bárki egy maffiaállamban, amely kisajátítja az ország erőforrásait, és elkobozza a magánszemélyek tulajdonát, kizárólag saját meggazdagodása érdekében? Mégis miért fektetnék be a pénzüket a globális befektetők épp egy ilyen alattomos rendszer által irányított országban, és miért fogadják el az oroszok az őket alávetett helyzetben tartó visszaéléseket?

Az utóbbi kérdésre könnyebb a válasz. Történelmileg szemlélve, az orosz tekintélyelvű rendszer vasökle mindig leverte a népi elégedetlenség megnyilvánulásait, ám nem volt képes eloszlatni a minden olyan rendszerrel vele járó bizalmatlanságot, amely minden hatalmat magának követel, miközben megtagadja a jogállamiságot, a polgárok jogainak tiszteletben tartását. Kíváncsi vagyok tudják-e, ki és mikor írta az alábbiakat:

„Az orosz kormányzat alapelve mindig az autokratikus uralkodó volt, aki egyesíti a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, és rendelkezik az ország minden erőforrásával. Ennek az alapelvnek nincsenek korlátai. Amikor a tekintélyuralomnak nincsenek korlátai – oly mértékben, hogy senki más alattvalónak semmilyen joga nem marad –, akkor ez az állam rabszolgaságban van, és kormánya despotikus.”

Ez a leírás tökéletesen alkalmazható a kommunista párt vagy épp Vlagyimir Putyin autokráciájának jellemzésére, ám valójában 1809-ben vetette papírra Mihail Szperanszkij, I. Sándor cár tanácsadója. Szperanszkij azt nehezményezte, hogy Oroszország sosem volt törvényekkel irányított ország, ám szavai a mai állapotokat is tökéletesen lefestik.

„Önkényuralomban nem létezhet törvénykönyv, mert ahol nem léteznek jogok, ott nem lehet köztük semmiféle egyensúly… Kizárólag az uralkodó önkényes döntései szabják meg az állampolgárok kötelezettségeinek határait mindaddig, míg maga az uralkodó ezeket meg nem változtatja. A törvény kizárólag az önkényuralkodó akarattól függ, amely önmaga alkotja meg a törvényt, éegymaga alapítja a bíróságokat, nevezi ki a bírókat és szabályozza hatáskörüket, ahogy épp a kedve tartja.”

Szperanszkij arra a következtetésre jutott, hogy ahol hiányzik az igazságosság, a jog, a szeszélyes önkényuralom elleni védelem, ott nincs helye a haladásnak és a kezdeményezéseknek, aminek eredményeként az ország a primitív elmaradottságba süllyed. A mai putyini Oroszországban a törvényeket megint lábbal tiporják, vagy a Kremlt megszállva tartók diktatúrája érdekében megkerülik. Számukra a törvények csak arra szolgálnak, hogy – a törvényesség fügefaleveleként – eltakarják velük a despotizmust, a politikai kényszert, amelyek miatt a rendszer képtelen a konstruktív evolúcióra.

Egy ország jogrendszere nem lehet az uralkodó kizárólagos akaratának kifejezője; az egész társadalom konszolidált akaratát kell kifejeznie. Ez teszi lehetővé, hogy az állam beleegyezésen alapulva működjön, hogy a polgárok azért engedelmeskedjenek a törvénynek, mert tisztelik. Meg nem változtatható elvekre kellenek épülniük e törvényeknek, olyanokra, amelyek nincsenek kitéve a pillanatnyi szeszélynek, és független, szabadon választott parlamentnek kell meghoznia őket. Amíg Oroszországban a perszonalizált autokrácia az egyetlen ismert politikai konfiguráció, nem sok kilátás van a fejlődésre.

A magántulajdon védelmének hiánya, ami a ragadozó, fosztogató állam képében jelenik meg, aláássa az Oroszországba vetett bizalmat. „Mi haszna azoknak a törvényeknek, amelyek tulajdont ruháznak rá magánszemélyekre, ha magának a tulajdonnak nincsen biztos alapja? Mi haszna a polgári törvényeknek, ha bármikor elsöpörheti őket az önkényuralom új szabálya? Hogy is lehetne rendbe tenni a pénzügyeket ott, ahol hiányzik a törvényekbe vetett bizalom?” – írta Szperanszkij.

A törvényi védelembe vetett hit hiánya vezetett a tőke és az emberek tömeges elmeneküléséhez Oroszországból, ahhoz, hogy a hosszú távú beruházásokat, fejlesztéseket egyre csökkenő mértékben finanszírozzák magánforrásokból, és az őrült korrupcióhoz, valamint a köztulajdon folyamatos elsikkasztásához, ami felemésztette az ország GDP-jének több mint 10 százalékát.

Putyin alatt nem pusztán elhanyagolták az ország szellemi kapacitásának fejlesztését: a ragadozó gazdaságpolitika és az emberi jogok eltiprása nagyban hozzájárult a tehetséges emberek, köztük a legjobb fiatal orosz vállalkozók tömeges elmeneküléséhez. Ezeknek az embereknek szükségük van arra, hogy szabadnak és függetlennek érezhessék magukat a demokrácia körülményei között, így a mindent átható államközpontú ideológia az ország elhagyására kényszerítette őket. Elképzelhetik, mekkora kár keletkezett mindebből. Amikor egy 25 éves vállalkozó emigrál, az potenciálisan többmilliós dollárnyi bevételtől fosztja meg a gazdaságot. Márpedig évente százezernyi ilyen vállalkozó és magasan képzett szakember hagyja el Oroszországot.

A hivatalos adatok szerint a Szovjetunió összeomlását követő két évtizedben mintegy 4,5 millió ember hagyta el Oroszországot, ám a szakértők ezt a számot magasabbra becsülik. Egy 2016-ban készült jelentés rávilágított az agyelszívás okozta károkra. A Nyugatra emigrálók többsége – komoly potenciállal rendelkező emberek: tudósok, egyetemisták, vállalkozók és üzleti vezetők – azért távozott, mert úgy érezte, nem tud továbbfejlődni a saját országában. A saját erejükből gazdaggá lett emigránsok száma – köztük egykori kormánytisztviselők, politikusok rokonai, a pénzügyi és államigazgatás tagjai – 2000 óta folyamatosan nőtt. Az ok, amiért elhagyták Oroszországot, sokféle lehetett: az indokok skálája az alacsony fizetéstől az oktatás és a tudomány finanszírozásának alacsony szintjén keresztül a bizonytalan vállalkozói környezetig, az általános korrupcióig, a személyes biztonság és a vagyonbiztonság hiányáig, a közintézmények gyengeségéig, továbbá a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás rendszerébe vetett bizalom hiányáig terjedt. A jelentés szerint a kivándorlás nemcsak megfosztja az országot a társadalom legaktívabb tagjaitól, de egyben lassabb fejlődésre ítéli a maradókat.

Egy olyan emberi és anyagi erőforrásokban gazdag ország, mint Oroszország, ahol ugyanakkor a szegénység aránya ilyen magas, a nemzetgazdaság éves növekedési ütemének 6-7 százalékosnak kellene lennie. Nem kellene több, mint a törvényesség és az üzleti integritás iránti elkötelezettség, és egyetlen évtized alatt elérhető lenne a kanadai szintű életszínvonal Oroszországban. Két évszázada Mihail Szperanszkij már elmagyarázta I. Sándor cárnak, miként kellene levetni Oroszország önkényuralmi múltjának súlyát, ahhoz, hogy új jövő nyílna számára. Tervezeteket készített szabadon választott önkormányzatokról, nemzeti parlamentről, sőt egy figyelemre méltó alkotmányt is felvázolt, mely garantálta volna az állampolgári jogokat, a hatalmi ágak szétválasztását, a rendőrállam megszüntetését, valamint a sajtószabadságot.

Ám Sándor cár mindezt elutasította, és Putyin elnökségének harmadik évtizedében a politikai reformok, a gazdasági modernizáció kilátásai továbbra is távolinak tűnnek. Az Oroszország és a Nyugat kormányai közti bizalom a mélyponton van. Ez rossz az orosz nép jóléte és az emberi jogok védelme szempontjából egyaránt. Rontja Oroszország vonzerejét a nyugati befektetők szemében, továbbá magában hordozza a konfliktushoz vezető politikai tévedések és a hazardírozás kockázatát. Gazdasági vezetőként tisztában vagyok azzal, miként fojtja el Putyin vezetése a gazdasági fejlődés lehetőségeit. Ám itt ennél többről van szó. Az ország morális jóllétét is veszélyezteti, megfojtja országunk jelenét, a népünket és a jövőnket is.

Fordította: Kende Tamás

Mihail Hodorkovszkij: Az Oroszország-feladvány
Jaffa Kiadó, Budapest, 2023
340 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft