Háy János: Dzsigerdilen – A szív gyönyörűsége (részlet)

Minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan. Ha felhasítanánk testük kosarát, bizony egy boldogtalan vitéznek sem volna hasonlatos a megkeseredett lelke, de kívülről a bőrre mintha mégis ugyanaz a kenőcs volna ráhúzva. Mintha közelebb állna egymáshoz egy boldogtalan vitéz s egy boldogtalan töröknyaló bérnönc, mint egy boldog vitéz s egy boldogtalan. Mintha mind, ki boldogtalan, egyformán boldogtalan vitéz volna, ahogyan a halottak halottak és az élők élők.

Így járunk mi is – mondta az atya a sírnál –, ahogyan Szilveszter testvérünk, akit elszólított az Úr, hogy földi testét porrá tegye, és sárnehéz lelkét felemelje a magasságokba, az öt nagy bolygó udvarába, a Jupiter holdjaira, a Nap meleg sugaraira vagy még annál is messzebb, szem nem tudja távolságokba, szem nem látja messzeségekbe.

Szilvesztert egyébként az ottállók közül senki nem tekintette testvérének, csupán megszokásból jöttek el a szertartásra, s hogy lássák, a gazembereknek is egyszer csak vége lesz, hatalmas hantok görögnek szörnyűséges testükre, hogy a mélybe fojtódjanak, s onnan soha többé ne tudhassanak kievickélni, még akkor sem, amikor megszólalnak a végítélet fenséges harsonái, mikor az Úr ébresztőt fúvat a keresztény nyájnak.

Szilveszter testvérünk a szandzsák befolyásos urai közé tartozott. A párkányi törökbíró őt hívta mindennemű peres ügyekben, amelyek főként adókról és tolvajlásokról szóltak. És Szilveszter futott, lovával sebesen végigszántott az ipolymenti uton, egy óra sem kellett neki, hogy odaérjen. Olyan formán tanúskodott – mesélik –, hogy a töröknek legyen az jó, s a földiknek rossz. Nem kellett ehhez fergeteges jogi fölkészültség, sem Werbőczy Hármaskönyvét, sem a törökkódexeket nem kellett ismerni. Gyakorta elég volt igent vagy nemet mondani. Oly egyszerűen zajlott az egész, mint mikor mátkáját az atya elé vezeti a férfi. A törökbírák végighallgatták a vádló szavait, majd a védőét, s aztán nemtörődöm egykedvűséggel, széles, csillaköpenyüket birizgálva föltették a kérdést:

– És most, hogy látszódjék, magas szultánunk magyarhoni követei mely nagyon elkötelezettjei az igazságnak, téged kérünk, hitetlen atyafi, erősíts meg bennünket ítéletünkben vagy tedd semmissé azt! Mondd, török csapatunk derék harcosai elraboltak-e falvatokból magyar leányokat, apró gyermekeket s megannyi értékes marhákat?

Ekkor Szilveszter testvérünk sűrű hajlongások közepette csak ennyit mondott:

– Nem.

A törökbírák elégedetten vették tudomásul a helyeslést, a per után megveregették Szilveszter vállát, s némi pénzmagot tömködtek a zsebébe. Szilveszter pedig a pénzt pénzre rakta, s mikor már elégnek látszott, házat épített magának a falu fölé magasodó dombra, oda, ahol hajdanán egy malom állt. Hetente háromszor járt a törökhöz bíráskodni, s a fennmaradó időben gazdálkodott. Elvette a falu egyik módos gazdájának lányát, aki két kislányt szült neki, s remélni sem lehetett, hogy harmadikként fiú lássa meg az Úr fenséges napját és holdját.

Szilveszter testvérünk vitéznek egyáltalán nem volt mondható, s hogy boldog vagy boldogtalan volt-e, kit sem érdekelt. Aki nincstelen volt, úgy hitte, a pénz maga a boldogság, s akinek pénze volt elég, a törökkel való kapcsolatait irigyelte, mondván, ilyenformán még több pénzre lehet szert tenni. Ám ha szóba került, mikor egymáshoz keveredett a falusi népség, senki nem vallott irigységéről. A szegények esküdöztek, hogy pénztelenül boldogabbak, mint a gazdagok, különösen a Szilveszter, hisz a lélek csak egy szál pendelyben perdülhet át Krisztusurunk gyöngyvilágába, s kinek fizetvény dagasztja a zsebét, az bizony evilágunkban marad, s ahogyan az Úr mondta, teveként fogja halála után a Szahara homokját tapodni 2

Allakra esküdött beduinokkal és súlyos árukkal a hátán. A gazdagok meg azt mondogatták: Nagy ára van a júdáspénznek. Szilvesztert majd – halálát követően – keselyűk tépdesik cafatokra, s a megnyirbált testdarabok a poklok legmélyebb bugyrába zuhannak, oda, ahol azt a szerencsétlent pörkölik a poklok őrei, aki elárulta a Megváltót.

És mind akként gondolta, hogy Szilveszter testén kígyók csuszakodnak és békák vartyognak, a bőr alatt pedig májkukacok és vesehernyók dulakodnak.

A négy fiú is így hitte. Semmiben sem hasonlítottak az árulóhoz, testük olyan volt, mint a selyem, szívük, mint a gyémánt: de kígyók siklottak szíveik jobb kamrájába, s békák ugrottak szíveik bal kamrájába, s a rémséges hidegállatok ott lakomáztak a mellkas alatt, törték a gyémántot és fonnyasztották a bőrt. Évre év telt, napok és holdak gördültek át az egek boltján, s a négy fiúból csak egy maradt e földi lét rabságában. S ennek az egynek, mielőtt végleg hátat fordít a temetői sokadalomnak, mielőtt elhagyja Szilveszter föld alá süllyesztett tetemét, az a feladata maradt, hogy elmesélje, miként özönöltek e nyirokállatok a szív mezejére.

Háy János: Dzsigerdilen – A szív gyönyörűsége
Európa Kiadó, Budapest, 2023
376 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft