Valérie Perrin: Trió (részlet)

~ 1 ~ 2017. december 4.

Reggel Nina egyszerűen levegőnek nézett. Mielőtt befordult volna az egyik kennelbe, a pillantása lepergett rólam, mint a vízcseppek az esőkabátomról.

Úgy esett, mintha dézsából öntenék.

Feltűnt a sápadt bőre és a fejére húzott kapucnija alól kilógó fekete haja. Túlméretezett gumicsizma volt rajta, a kezében hosszú locsolócső. Mintha megcsapott volna az áram, olyan volt látni őt, ötszázezer voltos feszültség, egyenesen a gyomromba.

Harminc kiló száraz kutyaeleséget hoztam. Havonta jövök, de a menhelyre sosem lépek be. Hallom, de nem látom a kutyákat, kivéve, amikor valamelyik sétáltató elvisz előttem egyet-egyet. Az adományként hozott zsákok a porta előtt sorakoznak a földön, és mindig ugyanaz a magas, borostás fickó segít behordani őket a bejáraton túlra, ahol a következő feliratok olvashatók: HA MAGÁRA HAGYOD, MEGÖLÖD, illetve KÉRJÜK A KAPUT BECSUKNI.

Évente kétszer – mindig a karácsonyi és a nyári vakáció előtt, de sohasem ugyanazon a napon – pénzt is dobok be a menhely postaládájába. Névtelenül, fekete filccel annyit írok csak a borítékra: NINA BEAU SZÁMÁRA. Nem szeretném, ha rájönne, hogy tőlem van a pénz. Igazából nem az állatoknak szánom, hanem neki, igaz, úgyis az állatokra és állatorvosra költi az utolsó centig. Azt akarom, hogy tudja: odakint, a telepen kívül nem csak olyan emberek élnek, akik a kiscicákat a szemétbe dobálják.

Egy harmincegy évvel ezelőtti napon láttam őt először, amikor ugyanúgy levegőnek nézett, ahogy ma reggel. Tízéves volt, még kislány, és éppen a férfimosdóból jött ki, mert a női tömve volt, Nina pedig már akkor sem szeretett várni. Átnézett rajtam, majd Étienne karjába bújt. A Progrès-ben voltunk, a szülinapos Laurence Villard szüleinek bisztrójában. Vasárnap volt, olyankor zárva tartottak, a roló is le volt engedve, de a lányuk szülinapi buliját ott rendezték. Emlékszem az asztalok tetejére pakolt, lábukkal felfelé fordított székekre, meg a rögtönzött kis táncparkettre a flipper és a bárpult között. A pulton akkor már felszaggatott ajándékos dobozok, csipszes és kekszes zacskók hevertek a narancsleves, limonádés műanyag poharak között, amelyekből sárga szívószálak meredeztek. Ott volt az egész ötödik osztály, de nem ismertem senkit. Nem sokkal korábban költöztünk La Comelle-be, ebbe a Franciaország közepén fekvő, egyszerű munkásemberek lakta, úgy tízezres kisvárosba.

Nina Beau. Étienne Beaulieu. Adrien Bobin.

Néztem a triójukat a bárpult melletti, hosszú falitükörben, és rácsodálkoztam a furcsa, régies keresztnevükre. Az akkori gyerekek többségét már úgy hívták, hogy Aurélien, Nadège vagy Mickaël.

Nina, Étienne és Adrien a gyerekkori barátság kizárólagos világában éltek, és engem egy pillantásra sem méltattak sem aznap, sem máskor, soha.

Nina és Étienne egész délután az A-ha Take on me című slágerére táncolt. Egy 45-ös maxilemez forgott a lemezjátszón, alig húsz perc volt egy oldal, és a srácok az osztályból úgy hallgatták, mintha nem ismertek volna ezenkívül semmi mást.

Nina és Étienne úgy táncolt, mint a nagyok. Miközben figyeltem őket, arra gondoltam, hogy úgy táncolnak, mintha egész életükben ezt csinálták volna. A stroboszkóp alatt olyanok voltak ők ketten, mint a szeles estéken a víz fölött szélesre tárt szárnyakkal köröző, nagy tengeri madarak. Két tengeri madár, amelynek szárnyára és kecses alakjára csak a világítótorony távoli, kósza fénye vetül időnként.

Adrien a padlón ült, nem messze tőlük, a hátát a falnak vetve.

Amikor Cyndi Lauper elkezdte énekelni a „True Colors”-t, felpattant és felkérte lassúzni Ninát, Étienne pedig elviharzott mellettem.

Soha nem felejtettem el az édeskés vetiver illatát.

*

La Comelle-ben élek egyedül, egy nem túl nagy magaslaton ezen az amúgy eléggé dimbes-dombos vidéken. Annak idején elmentem innen, de visszajöttem, mert ezt a helyet legalább ismerem, mint a tenyeremet, és megszoktam a zajokat, a szomszédokat, a napsütést, ismerem a járást a főutakon és a kis mellékutcákon, amik abba a bevásárlóközpontba vezetnek, ahol hetente nagybevásárlást csinálok. Az elmúlt tizenvalahány évben nevetségesen alacsonyak voltak az ingatlanárak, feltéve, ha akadt eladó, úgyhogy én is vettem egy kis házat olcsón, amit aztán felújítottam. Négy szoba és egy kert, abban meg egy hársfa, aminek nyáron az árnyékát használom, télen pedig a virágát, merthogy teát főzök belőle.

Igen, innen általában elmennek az emberek. Kivéve persze Ninát.

Étienne és Adrien is elment, karácsonyra haza szoktak jönni, de aztán mennek vissza.

A magam ura vagyok, otthon dolgozom, kéziratokat gyomlálok és szövegeket fordítok kiadóknak. Annak érdekében, hogy megőrizzem a társadalomhoz fűző kötelékeket, az augusztusi és decemberi szabadságolások alatt a helyi lap egyik újságíróját helyettesítem, nyaranta tehát halálhírekről, házassági évfordulókról és a kártyabajnokság állásáról írok. Meg télen is. Csak olyankor ott vannak még a karácsonyi vásárok és a gyerekeknek szervezett ünnepi rendezvények is.

A fordítás és a korrektori munka az előző életemből maradt velem.

Ahogy az életünk változik, mintha parfümöt is cserélnénk, így múltunk különböző korszakaihoz más és más szagok, illatok tapadnak.

A gyerekkor aszfalt-, biciklibelső- és vattacukor-illatú, a gyerekkornak ugyanolyan fertőtlenítőszaga van, mint az osztálytermeknek, a gyerekkort a fagyos napokon a házakból kiáradó füstös kályhaillat lengi be, a gyerekkor klórszagú, mint az uszodák vize, izzadságszagú, mint a trikónk, amikor a tornaórák után kettes sorban vonulunk az öltöző felé, a gyerekkornak olyan illata van, mint a szánkban olvadozó epres rágóguminak, mint az ujjunkról csöpögő ragasztónak, mint a fogunkba ragadó tejkaramellának, mint a szívünkben azóta is csodafényekben ragyogó régi karácsonyfáknak.

A kamaszkor az első slukk illata, egy édeskés dezodoré, a forró csokiba mártott vajas kenyéré, a kamaszkor az első viszki-kóla illata, a pincekluboké, a vágyakozó test kipárolgásáé; a tinitonik, a hajzselé, a tojássampon és a rúzs, a frissen mosott farmernadrág illata.

A későbbi életeink illata olyan, mint az első szerelmi csalódásunk által ottfelejtett kendőé.

És ott van a nyár. A nyár minden emlékben ott van. A nyár időtlen, a nyár illata a legmaradandóbb. Az veszi be magát mindörökre a ruhánkba. Azt keressük egész életünkben. Az van ott a túlcsordulóan édes gyümölcsökben, a tengeri szélben, a fánkban, a kávéban, a naptejben és nagyanyánk púderillatában. A nyár az összes korosztályé, a nyárnak nincs gyermek- és kamaszkora, a nyár akár egy angyal.

Elég mutatós, magas, vékony csaj vagyok. Frufru, közepesen hosszú, sötétbarna haj, benne néhány őszülő hajszál, amit szempillaspirállal befestve még el tudok rejteni.

Virginie-nek hívnak. Egyidős vagyok velük.
Hármójuk közül ma már csak Adrien áll szóba velem.
Nina megvet.
Ami Étienne-t illeti: belőle nekem van elegem.

Pedig gyerekkorunk óta csodálom őket. Soha, senkihez nem kötődtem egész életemben, csak hozzájuk. Hármójukhoz. A trió tagjaihoz…

És persze Louise-hoz.

Fordította: Kácsor Zsolt

Valérie Perrin: Trió
Európa Kiadó, Budapest, 2023
668 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft