Patkó Ágnes: Halálos rozé (részlet)

Prológus

Mindig felvillanyozta ez az időszak. Az előző esti elismerés is jólesett persze, de a leginkább mégis azt szerette, amikor egyedül feljött a szőlőhegyre, a pincébe, és a borral foglalatoskodhatott. Szeretett az első pillanattól bábáskodni a születése felett. Az idei hosszú, meleg ősz kivételes évjáratot ígért, egészen novemberig a tőkén lehetett hagyni a cabernet-t. Tökéletes lett a termés, tökéletes pillanatban került a pincébe, és a kádakban időben megindult a forrás. Az ilyen pillanatokért szerette csinálni. A csípős őszi reggelekért, amikor a szép lassan igazi csúcsbornak induló mustot figyelte, a folyamatot, amely során az élesztőgombák varázslatának a hatására csoda történik.

A varázslatos átalakulások természetéhez tartozik a kockázat: a borrá változás veszélyes melléktermékkel, mustgázzal töltötte meg a pinceteret. Szekszárdon is így nevezték a szén-dioxidot, az alattomos, színtelenül, szagtalanul a padlón lopózó gázt, amely könyörtelenül végez az óvatlanokkal. A nagyapjától még azt tanulta, hogy csakis égő gyertyával menjen szüret után a pincébe. A modern berendezéseknek köszönhetően ezt a lépést ő kihagyhatja, hiszen a szellőztetésről gondoskodó ventilátor megvédi a bajtól. Az öregre emlékezett, és a tőle tanultakra, miközben élvezettel csömöszölte a cefrét, mozgatta át a kád tartalmát, majd továbbra is a gondolataiba merülve a pince túlsó végébe ment, ahol koracél tartályokban pihent a rozé.

Furcsa módon elmélázásából éppen a mély csend riasztotta fel. A csend a ventilátor búgását váltotta fel, de vajon mennyi ideje? Olyan mélyen elmerült az emlékeiben, hogy észre sem vette. Az ajtó melletti vészkapcsolóhoz ment, hogy újraindítsa a szellőzést, de hiába nyomta meg a gombot. A kilincsért nyúlt, hogy minél előbb kimeneküljön, de az ajtó nem nyílt. Itt, a pincében nincs térerő, de ha lenne, akkor sem érne ide időben senki.

Émelyegni kezdett, érezte, ahogy a levegő egyre fogy körülötte, mintha lassan kiszívták volna belőle az összes energiát, már állni sem bírt. Tudta, ha leül vagy lefekszik, esélye sem marad. Az ajtónak támaszkodott, kapaszkodni próbált. A nagyapja vajon mit tenne ebben a helyzetben? Ez volt az utolsó gondolata.

1 ~~ Két héttel korábban

Renáta utoljára hagyta becsapódni maga után a bérház súlyos ajtaját. Miután aznap századszorra is összefogta elszabadult vörösesbarna tincseit, beült a kocsijába, amelyet a délelőtt folyamán plafonig pakolt zsákokkal, táskákkal meg dobozokkal, majd kifordult a sarkon. Új élet kezdődik, egy boldogabb, egyszerűbb élet, gondolta. Ahogy a fővárosból kivezető úton az egyik pillanatról a másikra kialakult dugóban araszolt az M6-os autópálya felé, leendő otthonán és az új helyhez kötődő régi emlékein merengett. A város, Szekszárd olyan sok emlékkel ajándékozta meg, olyan sok fantasztikus élménnyel kényeztette gyerekkorában! Mint egy kipárnázott doboz, amelyben minden biztonságban van, amit beleteszünk. Felnőtt lévén tudta, hogy nyilván megszépíti a régmúltat, mégis így gondolt a nagynénjénél töltött hetekre. A fővárosból érkezett kislányt mindig elbűvölte, hogy ott láthatóan mindenki ismeri egymást. Úgy érezte, nem is lehet egy beszélgetést lefolytatni séta közben, hiszen percenként kell köszönni valakinek, vagy beszédbe elegyedni valakivel. A napsütéses utcák, a fagyisnál megevett gombócok, a hétvégenként furcsán kiürült város képe igazi idillként élt benne. Amikor ezen a hőségtől szorongatott nyáron úgy érezte, egyszerűen megfullad a fővárosi betondzsungelben, arra jutott, itt az ideje, hogy megvalósítsa régi álmát, és vidékre költözzön.

Mire tavaly betöltötte a harmincat, végre elérte, amiért olyan sokat dolgozott: fordítóként biztos és jól fizető munkákra tett szert, amelyeket akárhonnan végezhetett. A legjobb barátai szinte mind külföldre költöztek, ahogy a szülei is követték a világ túlsó felén családot alapított bátyját, és már így is leginkább csak az interneten keresztül tartották a kapcsolatot. Ő pedig egyre jobban érezte, hogy bár a nagyváros közepén nőtt fel, mégis idegen ebben a közegben. Előző életemben biztos nem ilyen helyen éltem, töprengett, majd egészen fellelkesült, amikor két percre hármasba tette a sebességváltót. A vad száguldás azonban gyorsan véget ért, és az újrakezdődő araszolás remek alkalmat adott a további morfondírozásra. A lakhelyváltás, bár régóta érett, mégis hirtelen döntés volt, de még a költözés napján is jó ötletnek tűnt. Meghirdette, majd gyorsan eladta a lakását, és házat keresett Szekszárdon, hiszen a kisvárosi lét mellett a másik álma a kertészkedés volt. Bár az igaz, hogy egyikről sincs sok fogalma, ismerte el, miközben végre felkanyarodott az autópályára. Még száznegyven kilométer, és ott vagyok. Nem! Otthon vagyok, javította ki magát azonnal.

A házkeresés is olyan könnyen ment, mintha tényleg a sors akarta volna már ezt a változást. Annak pedig különösen örült, hogy éppen abban az utcácskában találta meg az új otthonát, amelyre gyerekkora kedvenceként emlékezett. A Tűzoltóság mögött kis, polgári házak sorakoztak bájos kertekkel. Gyerekként sokszor sétáltak erre a nagynénjével, a kezükben fagyival, amely gyorsan olvadt, lefolyva a tölcséren és az ujjaikon. Renátának máig a forró nyári napsütés, összetapadó, ragacsos ujjai és az őszibarackfagyi íze jutott eszébe, ha erre az utcára gondolt. Szinte el sem akarta hinni, hogy itt fog élni, a házak egyikében, egy apró, szürke villácskában, amelyet buja kert vett körül. Az eladó, Eta néni, aki a kora alapján a nagymamája is lehetett volna, a gyerekeihez költözött, Renáta pedig már abban a pillanatban megérezte a házból áradó pozitív energiát, azt, hogy itt korábban egy szerető család élt, amint belépett. És bár nem minden modern és tökéletes benne, de egy-két csepegő csap nem riaszthatja el, biztatta magát. Még az is lehet, hogy egy jóképű vízvezeték-szerelőt is talál…

Valójában azonban egyáltalán nem a pártalálás volt az, ami foglalkoztatta, sőt, amilyen tudatosan tervezett a munkájában, olyan szelesen tudta kezelni az élet egyéb eseményeit. Akik közel álltak hozzá, néha csak a fejüket csóválták egy-egy újabb hirtelen pálfordulása kapcsán. Nem is értették, miként lehet, hogy az egyik pillanatban könnyedén old meg összetett problémákat, aztán a másikban teljesen vak arra, ami körülötte történik. Időnként annyira eltűnődött a mások számára láthatatlan részleteken és furcsaságokon, hogy teljesen elsiklott a nagyobb összefüggések felett. Sokszor még azt sem vette észre, hogy megtetszett valakinek, pont azért, mert olyan érdekesnek találta az adott férfit. Pedig ez gyakran megtörtént, mivel vidám tekintete és vonzó kisugárzása könnyen felhívta rá a figyelmet.

Az október vége meglepően meleg és napsütéses volt, és a délre vezető autópálya sem hazudtolta meg a hírét: alig látott rajta autót, amit a főváros dugóiból kiszabadulva jelnek tekintett. Útközben nem is volt más dolga, mint előre összeállított zenelistáját hallgatva azon gondolkozni, hogyan rendezze el a könyveit, hogy lásson neki a berendezkedésnek, és hol ismerje meg a leendő új barátait.
*

Nem hiszem el, hogy valaki éppen az én kapum elé parkolt, sóhajtott fel, amikor megérkezett. Az út utolsó szakaszán hirtelen elfáradt, és a lemenő nap magával vitte a meleget is, így a kocsiból kiszállva legelőször is a dzsekijéért nyúlt.

– Elnézést, ne haragudj! – szaladt ki a szomszédból egy vele egykorúnak tűnő, formás, csinos lány, feltűnő égszínkék dzsekiben, szőke haja bonyolult fonással összefogva, kezében egy kosár, benne borospalackok csilingeltek. – Útban vagyok? Te vetted meg Eta néni házát? Már költözöl is? Csak ennyi holmid van? Mit segítsek? – Villámgyorsan ontotta magából a kérdéseket, aztán elnevette magát. – Kezdjük elölről! Glück Ildi vagyok, a nagymamám itt lakik a szomszédban. És őt hibáztatom azért az örökségért, hogy nem hagyok másokat szóhoz jutni.

A lány kedvesnek tűnt, Renáta pedig kezdte érezni a döntése súlyát, hogy egyedül költözik egy új városba, ezért gyorsan kezet nyújtott, és bemutatkozott.

– Igen, én vettem meg a házat, és ma be is költözöm, és csak ennyi holmim van, mert Eta néni minden bútorát itt hagyta, és az igazat megvallva, sokkal szebbek, mint az enyémek voltak. Szóval lényegében az egész életemet bepasszíroztam ebbe a kocsiba. És ne aggódj, mert mellettem sem könnyű szóhoz jutni. Általában legalábbis… Ja, és Karai Renáta a nevem, és utálom, ha Reninek hívnak – tette hozzá mosolyogva, miközben a füle mögé próbált simítani egy újra elszabadult göndör hajtincset.

– Akkor biztosan jóban leszünk! Isten hozott, hadd köszöntselek egy palack szekszárdi borral! – húzta elő az egyik üveget a kosarából, és Renáta kezébe nyomta. – Egyébként honnan jössz? És miért éppen Szekszárdot választottad? Na, adj valamit, hadd segítsek bevinni!

Renáta nem mondott nemet, miután aznap egyszer már átmozgatta az eddigi élete során összegyűjtött tárgyait, és a palackot az ülésre tette. Amíg a szorosan betuszkolt csomagok közül kibányászott két táskát, előkotorta új kulcsát a zsebéből, és kinyitotta a kaput, igyekezett válaszolni a gyorsan záporozó kérdésekre.

– Pestről jövök, ott nőttem fel. És totálisan elegem lett már a szmogból, a rohanásból meg a sok ismeretlenből – mondta. – Amúgy gyerekkoromban sokat jártam erre, a nagynéném Szekszárdon élt, és imádtam itt nyaralni. Szóval, amikor rájöttem, hogy nem is értem, minek ülök én még Pesten, amit utálok, akkor egyből ez a város ugrott be.

– Akkor végül is itt él a családod egy része?

– Sajnos már nem, ők rég elköltöztek innen. Szóval nem ismerek itt senkit. Vagyis de, téged már ismerlek – mosolygott, miközben fázósan összehúzta magán a dzsekijét, és visszalépett az autóhoz. – És köszönöm a bort, nagyon örülök neki. Az utóbbi időben a munkámban is belefutottam szőlős-boros témákba, és a nagynénémékkel szüreteltem is párszor, szóval, ha már borvidék, mindent meg akarok tanulni! A pohárban forgatást, a szimatolást, a fajtákat – nevetett. – Ez például mi? – nézett a címkére.

– Egy könnyű kis helyi kadarka. Azt biztosan tudod, hogy ez tipikus szekszárdi fajta – mondta Ildi. – Vannak százéves tőkék is! De elállok a kocsimmal, és segítek bepakolni, ha akarod – ajánlotta fel, miközben betette a kosarát a csomagtartójába.

– Nagyon kedves vagy, de most azt érzem, hogy ezen a ponton mára elég volt a cipekedésből, egész délelőtt azt csináltam otthon. Vagyis nem otthon, hanem Pesten, már ez az otthon – nevetett fáradtan. – A lényeg, hogy a többi maradhat a kocsiban, úgyis beállok az udvarra. Viszont, ha van kedved, holnap beugorhatnál egy teára vagy kávéra. Sőt, tudod, mit? Egy pohár borra! Lenne kedved?

– Persze – vágta rá Ildi. – Van egy kis boltom, ötkor zárok, és utána akár jöhetek is. Fél hat? És hozok majd valami finomságot is magammal a koccintáshoz!

A szőke lány csikorgó kerekekkel kilőtt, Renáta pedig beügyeskedte az autóját a szűk kocsibeállóra, amelyre úgy ráhajoltak a régóta nem metszett bokrok, hogy alig tudott kiszállni. Ezzel is lesz dolog bőven, morfondírozott. De egy metszőollóval majd megoldom, tette hozzá, és fejben már fel is jegyezte a teendők egyre hosszabbra nyúló listájára a bokrok megszelídítését.

Az elmúlt hetekben nagyon sok listát készített, mindig is így tudta a legjobban átlátni a rá váró feladatokat, a megoldandó problémákat. Amint a homlokát ráncolva kirángatta az anyósülésről az éjszakára összepakolt hatalmas táskát, miközben a fenekébe beleszúrt az egyik bokor tüskés ága, az jutott eszébe, hogy valószínűleg teljesen megbolondult, hogy egyik pillanatról a másikra felrúgta az eddigi életét. Ekkor egy halk, surranó hangot hallott a kapu felől. Egy macska bújt be a kerítésen, otthonosan, épp úgy viselkedett, mint aki hazajön. Amikor észrevette, hogy nincs egyedül, hiszen egy ismeretlen ember van a kertben, olyan döbbent és egyben sértődött arckifejezéssel nézett rá, amilyenre csak a macskák képesek. Renáta szerette a cicákat, bár nem volt az a lakásban állatot tartó típus. De most itt, a sötét estében, amikor egy olyan házba készült bekvártélyozni magát, ahol még csak kétszer járt, akkor sem túl hosszú ideig, és ahol egy kivilágított ablak sem várta, egy lélek sem készült a fogadására, úgy érezte, a macska felbukkanása egy jel. Aznap már a második… Hiszen azonnal eszébe jutott róla, hogy van egy kertje. Hogy van egy saját háza, egy kis világa, amelybe senki más hangzavara nem hallatszik majd be. Akár saját macskát is tarthat!

– Azt hiszem, az agyamra ment ez az egész költözősdi – suttogta félhangosan, aztán rájött, hogy ha akar, hangosan is beszélhet, mivel a saját kertjében legfeljebb a macskát riaszthatja el. Az állat azonban eltökéltnek, kíváncsinak és főként egy kicsit éhesnek tűnt. Nézelődött egy keveset, majd, talán megsértődve azon, hogy a köreit megzavarták, ugyanarra távozott, amerről jött.

Na, irány befelé, vezényelt magának Renáta, és a vállára lódítva a nehéz csomagot, felbotorkált az ajtóhoz vezető pár lépcsőn. Ott majdnem át is esett a két táskán, amelyet Ildivel csak a küszöbre tettek.

A házra egyértelműen ráfért egy alapos szellőztetés, még inkább egy komolyabb takarítás. Ahogy a villanyt felkapcsolta, rengeteg porral szembesült, meg egy olyan lakással, amelyet mintha félig pakoltak volna ki. Bár az előző tulajdonos kedves bútorai még így is barátságosak voltak, de furcsának érződött a kinti teljes sötétség és a fővárosi éjszakához képest meglepő csend. És a házban uralkodó hideg egyáltalán nem volt hívogató. Nem is csoda, október végén azért kell már a fűtés!

Renáta régóta gyanakvással és tisztelettel vegyes félelmet érzett a gázzal működő készülékek iránt, ezért gyerekkori emlékeit felidézve a cserépkályha felé fordult a kazán helyett, amelyet még az ingatlanügynök mutatott meg neki.

– Azonnal be kell gyújtanom! – szólalt meg ismét félhangosan, talán azért is, hogy emberi hangot halljon. – Reggel kellett volna érkeznem, de legalábbis még világosban.

Szerencsére még az udvaron, amikor a macska útvonalát követte figyelemmel, észrevette a szépen felhalmozott, felvágott tűzifát, és már indult is érte. A nagymamája mozdulatait maga elé idézve rendezte el a hasábokat a tűztérben, és lélegzet-visszafojtva tartotta oda a fáskosárban talált gyufát a gyújtósnak használt újságokhoz. Csak ne füstöljön! – imádkozott magában. De a nagymamája tanítása nem volt hiábavaló, a tűz azonnal lángra lobbant, a ropogása rögtön otthonosabbá és barátságosabbá tette a szobát.

Nem sok időt vett igénybe, hogy berendezkedjen az első itt töltött éjszakára. Egy nagyon gyors kör után, amelyet a nappaliban tett a porszívóval, az egyik zsákból elővett ágyneművel megágyazott a kanapén. Szerencse, hogy ilyen nagy, gondolta, és felidézett magában néhány éjszakát, amelyet az átlagnál magasabb termetével rövid kanapékon töltött. A többi szobába éppen csak bekukkantott, majd becsukta az ajtókat, részben, hogy ne is lássa a teendőket, részben, hogy a kályhának kisebb teret kelljen kifűtenie. A konyhát is kezelésbe vette egy kicsit: letörölte a pultot, és kipakolta az első esti csomagjába készített vízforralót, kávéfőzőt és melegszendvicssütőt, illetve a kávét, a teát meg a sajtos melegszendvics alapanyagait. Ez az étel mindig megnyugtatta. Mivel tudta, a kályhának hosszú idő kell majd, hogy átmelegítse a szobát, gyorsan telefőzte a teáskannáját.

Legvastagabb zoknijában és melegítőfelsőjében, a bögrével és a szendviccsel a kezében betekerte magát a paplanjába, kirekesztve a bútorokból is áradó hideget. A magány és az örömteli izgalom egyszerre szállta meg, miközben arra gondolt: Úristen, nem vagyok normális! A gondolataiban egyszerre volt jelen a rémület és az izgatottság. Meg kell nyugodnom, és reggel mindent tökéletesnek fogok látni, biztatta magát. Miután a meleg étel és ital egy kicsit átmelegítette, bekapcsolta gyerekkora kedvenc filmjét, A titkok kertjét a laptopján. Ez mindig elandalította.

Patkó Ágnes: Halálos rozé 
Szekszárdi vörös sorozat
General Press Kiadó, Budapest, 2023
296 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft