Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete (részlet)

Az anya a közösség összetartó ereje;
ha kiveszik a kaptárból,
a dolgozók rögtön megérzik a hiányát.
Pár óra múlva, vagy akár még hamarabb,
az anyátlanság egyértelmű jeleit mutatják.
Az ember és a rovarok

Első fejezet

Esténként az ágyamban feküdtem, és figyeltem a méheket, ahogyan keresztültuszkolják magukat a fal repedésein, és körbe-körbe cikáznak a szobámban, mintha valamiféle mutatványt hajtanának végre. Zzzzzzzz, zümmögtek magas propellerhangon, amit szinte a bőrömmel éreztem. Szárnyuk úgy csillogott a sötétben, mint a króm, és sóvárgás öntött el, ahogy figyeltem őket. Nem virágra repültek, hanem csak szálltak a szél hátán. Majdnem meghasadt tőle a szívem.

Napközben hallottam, ahogy alagutat fúrnak maguknak a szobám falában, közben zúgtak, akár egy rossz hullámhosszra állított rádió. Azt képzeltem, hogy a falból méhsejteket csinálnak, ahonnan kicsorog a méz, és én megkóstolhatom.

A méhek 1964 nyarán érkeztek. Ekkor lettem tizennégy éves, és az életem fenekestül felfordult, a szó legszorosabb értelmében. Így utólag szívesen mondanám, hogy a méhek nem maguktól jöttek, hanem valaki küldte őket. Szívesen mondanám, hogy úgy jelentek meg, mint Gábriel arkangyal Szűz Máriának, és számomra teljesen előreláthatatlan események láncolatát indították el. Bizonyára önhittnek hangzik, hogy az én jelentéktelen kis életemet az övéhez hasonlítom, de tudom, hogy nem venné zokon – később erről is szó esik. Most elég annyi, hogy dacára mindannak, ami azon a nyáron történt, a méheket továbbra is szeretem.
*
1964. július elsején az ágyamban feküdtem, és vártam, hogy felbukkanjanak a méhek, miközben Rosaleen szavai jártak a fejemben, akinek beszámoltam esti látogatóimról.

– A méhek rajzása halált jelent – mondta.

Rosaleen azóta dolgozott nálunk, hogy anyám meghalt. A barackosunkban volt gyümölcsszedő, onnan hozta el az apám, akit T. Raynek hívtam, mert az „apa” kifejezés sehogyan sem illett rá. Rosaleennek nagy kerek arca volt, hatalmas teste kutyasátornak is elment volna, és olyan fekete volt, mintha az éjszaka az ő bőre alól bújt volna ki. Egyedül élt a házikójában az erdő mélyén, nem messze tőlünk. Mindennap eljött főzni, takarítani, és ő lett a pótmamám. Rosaleennek nem volt saját gyereke, így az elmúlt tíz évben én voltam a kedvenc háziállata.

A méhek rajzása halált jelent. Rengeteg sületlenséget tudott összehordani, amit általában elengedtem a fülem mellett, de ezen az egyen kivételesen elgondolkodtam. Vajon a méhek az én halálom miatt jöttek? Nem mintha ettől megijedtem volna. Tőlem akár az összes méh rám szállhat, mint egy angyalsereg, és halálra is csíphet, nem ez lenne a legszörnyűbb dolog az életemben. Azok, akik azt hiszik, hogy a halálnál nincsen borzalmasabb, semmit sem tudnak az életről.

Négyéves voltam, amikor az anyám meghalt. Ezen nem lehetett változtatni, de ha valakinek beszéltem róla, az illető hirtelen a körmeit vagy a bőrkeményedéseit kezdte mustrálni, vagy csak bámult a semmibe, mint aki nem is hallja, mit mondok. Azért nagy ritkán akadt egy-két jólelkű ember, aki így szólt: – Verd ki a fejedből, Lily! Baleset volt. Nem szándékosan tetted.

Aznap éjjel az ágyamban feküdtem, és a halálra gondoltam, meg arra, hogy a mennyországban majd együtt leszek anyámmal. Amikor találkozunk, azt fogom mondani neki, hogy „Anya, kérlek, bocsáss meg nekem, bocsáss meg!”. Anyám pedig lyukasra puszilja a hasamat, és megnyugtat, hogy nem az én hibám volt. Ezt mondogatja majd az első tízezer évben.

A következő tízezer évben a hajamat fésüli. Olyan csodálatos hajkoronát csinál nekem, hogy a menny összes lakója kiejti a kezéből a hárfáját ámulatában. Egy lány haján rögtön meglátszik, ha anyátlan, és az enyém mindig olyan volt, mint a szénaboglya. T. Ray persze nem vett nekem hajcsavarókat, úgyhogy éjszakára kénytelen voltam üres üdítősdobozokra tekerni a hajam, amitől alig bírtam elaludni. Nem volt más választásom: vagy rendesen alszom, vagy normálisan áll a hajam.

Úgy négy-ötszáz évet szántam arra, hogy elmeséljem anyámnak, milyen borzalmas volt T. Rayjel élni egy fedél alatt. Egész évben kiállhatatlan volt, főleg nyáron, amikor napfelkeltétől napnyugtáig a barackosban dolgozott. Többnyire kerültem. Egyedül Szimatot, a vadászkutyáját tűrte meg a közelében. Szimat az ágyában aludt, és T. Ray mindig megvakarta a hasát, ha hanyatt vágta magát. Még akkor sem dühöngött, amikor Szimat lepisilte a bakancsát.

Újra és újra fohászkodtam Istenhez, csináljon már valamit T. Rayjel. Negyven éve járt templomba, de egyre csak rosszabb lett. Ebből már Isten is levonhatta volna a tanulságot.

Lerúgtam a paplanomat. A szobában tökéletes nyugalom honolt, egyetlen méhet sem láttam. Percenként a szekrényemen álló órára néztem, és azon töprengtem, vajon miért nem jönnek.

Végül, úgy éjféltájt, mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem, doromboló hangot hallottam a sarokból, halk volt, és vibráló, akár macskának is vélhette volna az ember. Pár pillanattal később árnyékok suhantak át a falon, mintha valaki festéket szórt volna rá. Ahogy elhaladtak az ablak előtt, rájuk esett a fény, és megláttam a szárnyaik körvonalát. A hang felerősödött a sötétben, végül az egész szoba lüktetett, még a levegő is megelevenedett, és összetapadt a méhekkel, akik körberepkedték a testemet. Mintha egy forgószél kellős közepébe kerültem volna. A hangos döngicséléstől még a saját gondolataimat sem hallottam.

A tenyerembe vájtam a körmömet, kis híján kiserkent a vérem. Ennyi méh akár félholtra is csípheti az embert.

Ám a látvány tényleg lenyűgöző volt. Hirtelen úgy éreztem, hogy valakinek meg kell mutatnom, még akkor is, ha T. Ray az a valaki. Ha pedig megcsípi néhány méh, hát istenem.

Óvatosan kibújtam a takaró alól, s a méhek közt utat törve az ajtóhoz rohantam. Próbáltam felébreszteni T. Rayt, először csak finoman ütögettem a karját az ujjammal, aztán egyre erősebben, végül már szinte döfködtem a húsát, és csodálkoztam, hogy milyen kemény.

T. Ray egy szál alsónadrágban pattant ki az ágyból. A szobám felé vonszoltam, ő meg ordított: – Ha hiába rángattál fel, ellátom a bajodat! – Szimat úgy csaholt a nyomunkban, mintha galamblövészeten lettünk volna.

– Méhek! – kiabáltam. – Egy méhraj van a szobámban!

De mire odaértünk, eltűntek a falban, mintha tudták volna, hogy T. Raynek nem érdemes bemutatni repülőmutatványaikat.

– A kutyaúristenedet, Lily, ez egyáltalán nem vicces!

Ide-oda járattam a szemem a falon. Még az ágy alá is benéztem, és könyörögtem az ágy tekercsrugóinak meg a rájuk telepedett pornak, hogy legalább egyetlen nyomorult méhet produkáljanak.

– Pedig itt voltak – mondtam. – Itt röpdöstek a szobában!
– Hogyne, meg egy mocskos bölénycsorda is velük jött, mi?
– Hallgasd csak! – vágtam közbe. – Még most is hallani a zümmögésüket.

Úgy tett, mint aki komolyan hegyezi a fülét. – Hát én nem hallok semmiféle zümmögést – mondta végül, és a halántékának nyomta az ujját, mutatva, hogy elment az eszem.

– Gondolom, abból a kakukkos órából bújtak elő, amit te agynak hívsz. Ha még egyszer felkeltesz, Lily, jön a kukorica, világos?

A kukorica egy sajátos büntetés volt, amit csakis T. Ray bírt kitalálni. Azonnal befogtam a számat.

A történteket viszont nem hagyhattam annyiban. Nehogy már T. Ray azt higgye, hogy csak azért találtam ki ezt a méhinváziót, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Az a remek ötletem támadt, hogy elkapok egy befőttesüvegre való méhet, T. Ray orra alá dugom, és azt mondom neki:

– Tessék! Na, ezeket is csak kitaláltam?
*
Anyámról az első és egyetlen emlékem az a nap, amikor meghalt. Sokáig próbáltam felidézni egy korábbi képet róla, bármilyen apróságot, mondjuk, ahogy betakargat este az ágyban, vagy felolvassa a Ficánka bácsit, vagy ahogy jéghideg reggeleken a radiátorra teszi a fehérneműmet. Még egy bokorról letépett vesszőnek is örülni tudtam volna, amivel a lábamra suhint.

1954. december 3-án halt meg. A kályha olyan meleget árasztott a hálószobában, hogy anyám kibújt a pulóveréből, és rövid ujjú trikóban rángatta az ablakot, amely beragadt a festéktől.

Végül feladta, és így szólt: – Hát, ez van, legalább szétsül ez a pokol.

Fekete és dús haja volt, vastag göndör tincsek keretezték az arcát. Minden egyébre élesen emlékszem, de az arcát sose tudtam magam elé idézni.

Kinyújtottam felé a kezem, ő felvett, és azt mondta, már nagylány vagyok ahhoz, hogy felvegyen, de azért nem tett le. Odabújtam hozzá, és egyszerre beborított az illata.

Ez az illat örökre belém vésődött, ugyanolyan jellegzetes volt, mint a fahéj illata. Volt, hogy nap mint nap bementem a Sylvan kereskedésbe, és végigszagoltam az összes parfümöt, hogy megtaláljam. A parfümös hölgy minden alkalommal úgy tett, mintha nagyon meglepődne azon, hogy ott lát. – Jé, nézd csak, ki van itt! – mondta, mintha nem éppen az előző héten szagoltam volna végig az egész parfümsort. Shalimar, Chanel 5, White Shoulders.

– Érkezett új parfüm? – kérdeztem.
Soha nem érkezett.

Hideg zuhanyként ért, amikor egy ötödikes tanárnőmön megéreztem azt a bizonyos illatot, és kiderült, hogy nem egyéb, mint egyszerű Ponds arckrém.

Aznap délután, amikor anyám meghalt, egy nyitott bőrönd hevert a földön, a beragadt ablak mellett. Anyám a gardróbszobából hajigálta a ruháit a bőröndbe, anélkül hogy összehajtogatta volna őket.

Utánamentem, beiszkoltam a ruhaszegélyek és a nadrágszárak alá, be a sötétbe, a porcicák és döglött ruhamolyok közé. Ellepett a szag, amit T. Ray gumicsizmája és az őszibarackok földdel keveredő szaga árasztott. Bedugtam a kezem egy pár fehér tűsarkú cipőbe, összekocogtattam a két cipő sarkát.

A gardrób alja mindig megremegett, ha valaki felfelé ment a lépcsőn, úgyhogy tudtam, hogy T. Ray jön. Hallottam, ahogy odafenn anyám leráncigálja az akasztókról a holmikat, hallottam a ruhák suhogását, a drótok zörgését. „Gyorsan!” – mondta.

Amikor T. Ray cipője a padlón dobbant, anyám felsóhajtott. Úgy szakadt ki belőle, mintha a tüdeje hirtelen összerándult volna. Ez az utolsó, amire kristálytisztán emlékszem – ahogy a lélegzete leereszkedik hozzám, akár egy apró ejtőernyő, és nyomtalanul szétoszlik a cipőhegyek között.

Nem emlékszem, miről beszéltek, csak a szavaikból áradó dühre, meg arra, hogy a levegőben olyan feszültség vibrált, hogy szinte éreztem a bőrömön. Így utólag olyanok voltak, mint a csapdába ejtett madarak, akik nekiverődnek a szoba ablakának, falának és egymásnak. Behúzódtam a gardrób mélyére, számban a hüvelykujjam ízével, amely cipők és lábak szagával keveredett.

Amikor kiráncigáltak a gardróbból, hirtelen nem is tudtam, melyikük nyúlt be értem. Aztán anyám karjaiban találtam magam, beborított az illata. Megsimogatta a hajamat. – Semmi baj – mondta, de T. Ray kitépett a karjából. Az ajtóhoz vitt, és lerakott az előszobában. – Eriggy a szobádba! – kiabálta.

– Nem akarok! – sírtam. Megpróbáltam félretolni az útból, és visszamenni anyámhoz.

– Azonnal mars a szobádba! – üvöltött, és odébb taszított. A falnak csapódtam, aztán leestem a földre. Felemeltem a fejem, és láttam, ahogy anyám átrohan a szobán, és nekiront T. Raynek. – Hagy-gyad-bé-kén! – kiabálta.

Lekuporodtam a földre, az ajtó mellé, és a levegő, amin át néztem anyámat, mintha össze lett volna karistolva. Láttam, ahogy T. Ray megragadja a vállát és rázza, anyám feje meg előre-hátra billen. Láttam, ahogy T. Ray ajka elfehéredik.

Aztán – innentől fogva már homályosan emlékszem az eseményekre – anyám kitépte magát T. Ray szorításából, a gardróbba ugrott, és a felső polcon kezdett matatni.

Amikor megláttam a kezében a puskát, bukdácsolva odaszaladtam hozzá. Meg akartam menteni őt, mindnyájunkat.

Itt bezárul a múlt. A többi szétesett puzzle-ként maradt meg a fejemben. A puska, amely úgy csillog anyám kezében, akár egy játékszer. Felkapja, és hadonászik vele. A puska a földre esik. Lehajolok, hogy felvegyem. Hatalmas dörrenés.

Ennyire emlékszem. Én csak őt akartam. És én vettem el.
*
T. Ray és én Dél-Karolinában laktunk, Sylvan külvárosában. Háromezer-egyszáz lelket számláló település őszibarack-kereskedőkkel és baptista templomokkal, nagyjából ez minden, amit tudni kell róla.

A farmunk bejáratánál egy nagy fatáblán a lehető legocsmányabb narancsszínű festékkel ez állt: OWENS ŐSZIBARACK-ÜLTETVÉNY. Utáltam ezt a táblát. De ez semmi sem volt ahhoz az óriási őszibarackhoz képest, amely a kapu mellett egy kétméteres rúd tetejére volt felszúrva. A suliban mindenki csak „óriásvalagként” emlegette, hogy finoman fejezzem ki magam. A hússzínről, nem is szólva a bevágásról a közepén, mindenkinek egy nagy fenék jutott az eszébe. Rosaleen szerint T. Ray így mutatott fügét az egész világnak. Ez volt T. Ray.

T. Ray elvből ellenezte az ottalvós bulikat és a táncos partikat, amit különösebben nem bántam, mert úgysem hívtak meg soha egyikre sem. Viszont focimeccsekre sem vitt el drukkolni, sem az Autóklub szombatonkénti kocsimosásaira. Nem érdekelte, hogy magam készítette ruhákban járok, kézimunkaórán batikolt blúzokban, girbegurba cipzárakkal, térd alá lógó szoknyákban, amilyeneket csak a pünkösdista lányok hordtak. Ennyi erővel akár ki is írhattam volna a hátamra: NEM TETSZEM SENKINEK, ÉS NEM IS FOGOK SOHA.

Számomra a divat jelentett mindent, mert nekem soha senki nem mondta, hogy „Lily, nagyon szép kislány vagy”, kivéve Miss Jenningset a templomból, de ő köztudottan vak volt.

Nemcsak a tükörben néztem meg magam, de a kirakatokban és a tévé képernyőjében is, ha éppen nem volt bekapcsolva, hogy ellenőrizzem, rendben van-e a külsőm. A hajam fekete volt, mint anyámnak, de összevissza állt, és nem tetszett, hogy kicsi az állam. Mindig abban reménykedtem, hogy ha majd megnő a mellem, az állam is meg fog nőni, de nem így történt. Viszont szép szemem volt, olyan, mint Sophia Lorennek, de még azok a fiúk sem vettek észre, akik zselével punkosra állították a hajukat, és az ingzsebükben fésűt hordtak, pedig ők aztán szinte bárkivel összejöttek volna.

A nyakamtól lefelé minden rendben volt, nem mintha bárhol is dicsekedhettem volna vele. Akkoriban divatos volt a kasmírfelső és a combközépig érő skót szoknya, de T. Ray hallani sem akart ilyesmiről. – Vagy talán te is teherbe akarsz esni, mint Bitsy Johnson, akinek épphogy eltakarja a seggét a szoknya? – kérdezte. Hogy honnan tudott Bitsyről, az rejtély, de tény, hogy miniszoknyát hordott, és babát is várt. Szerencsétlen egybeesés, semmi több.

Rosaleen még T. Raynél is járatlanabb volt a divat dolgaiban, és amikor hideg volt, a pünkösdista ruha alá képes volt még egy térdnadrágot is felvetetni velem.

A legszörnyűbb az volt, amikor a lányok összebújva sugdolóztak, de amint a közelükbe értem, elhallgattak. Először elkapartam a sebeimet, aztán mikor elfogytak, áttértem a körömrágásra, és olyan szintre fejlesztettem, hogy végül már véres cafatokban lógott a bőr az ujjaimon. Annyira aggódtam a külsőm miatt, és annyira igyekeztem mindent jól csinálni, hogy úgy éreztem, már csak játszom egy lányt, de az nem én vagyok.

Azt hittem, hogy a Nőegylet szakköre a csábítás művészetéről majd mindent megváltoztat. Tavaly tavasszal lehetett beiratkozni a hathetes, péntek délutánonkénti tanfolyamra, de elutasítottak, mert nincsen anyám vagy nagymamám, de még egy nyamvadt nagynéném sem, aki a záróünnepségen átnyújthatná nekem a fehér rózsát. Rosaleen nem adhatta oda, mert az ellenkezett volna a szabályokkal. Olyan hevesen zokogtam, hogy a végén belehánytam a mosogatótálcába.

– Így is pont elég csábos vagy – mondta Rosaleen, miközben kimosta a tálcát. – Semmi szükséged erre a flancos szakkörre.

– De igenis van! Ott mindenre megtanítanak. Hogyan kell járni és fordulni, hogyan kell összezárni a bokád, ha leülsz, hogyan kell beszállni egy autóba, kiönteni a teát, levenni a kesztyűd…
Rosaleen megvetően fújt egyet. – Atyavilág! – mondta.
– Hogyan kell elrendezni a virágokat a vázában, beszélgetni a fiúkkal, kicsipkedni a szemöldöködet, leborotválni a lábad, kirúzsozni a szád…
– És a mosogatótálcába hányni? Arra is megtanítanak, hogyan kell csábosan hányni? – kérdezte.
Néha tiszta szívemből gyűlöltem Rosaleent.