Kopácsi Judit: Kötelet a hóhérnak! (részlet)

34. fejezet

1968. május 15-én, kora délután egy jól öltözött fiatalember csöngetett be Csopakyékhoz. Rózi, aki aznapra beteget jelentett, ajtót nyitott és kíváncsian kérdezte:

– Tessék. Kit keres?

– A telefontársaságtól jövök – mondta a fiatalember. – Hibabejelentést kaptunk. Bejöhetek megnézni?

Rózi gyanakodva húzta föl szemöldökét, de ahelyett, hogy vitatkozott volna, félreállt. – Parancsoljon, fáradjon be – tessékelte be udvariasan az ifjút. – Erre tessék – mondta és a keskeny sötét előszobába irányította, közel a nagyszoba ajtajához, ahol egy kis asztalon állt a fekete telefon. A fiatalember begyakorolt mozdulattal csavarta le a mikrofon fedelét, látszólag kicserélt benne egy alkatrészt, alaposan belefújt, majd gondosan visszacsavarta a fedelét. Az egész nem tartott tovább, mint néhány másodperc, és az ifjú elégedett mosollyal fordult Rózi felé. – Ez nem tartott sokáig. De most már működni fog, méghozzá hiba nélkül. Ki kellett cserélnem benne a tranzisztort – magyarázta.

Rózi csak mosolygott, kihúzott a zsebéből egy tízforintos bankjegyet és a fiatalember kezébe nyomta. Ez olyan váratlanul érte az ifjút, hogy mélyen elpirulva, csak dadogva tiltakozott.

– Nem, nem, köszönöm, csak a munkámat végeztem – és sarkon fordulva, sietve távozott.

Rózi fejét csóválva csukta be mögötte az ajtót, és azt morogta az orra alatt:

– Aha, a telefontársaságtól! Megjavítani, ami el sem romlott! Ha akart volna sem lehetett volna gyanúsabb.

Alexet már a nyitott ajtónál állva várta és közölte vele:

– Vacsora után kisétálunk a szigetre.

Alex bólintott, szótlanul ment be a szobába, ahol levéve magáról munkaruháját, felakasztotta a szekrénybe, majd magára húzott egy tréningruhát és bebújtatta lábát egy papucsba. Aztán a fürdőszobába ment, ahol kezet mosott, és utána lépett csak be a konyhába, ahol már két levessel teli tányér gőzölgött az asztalon.

A néma csöndben elfogyasztott vacsora után tornacipőt húztak, felkapták a kabátjukat, és elindultak le a lépcsőn az utcára. Ahogy kiléptek egy teherautó gurult a járdára, elsöpörve a nagy szemeteskukákat egyre gyorsulva gurult Alex irányába. Rózi reflexszerűen kapott Alex felé és sikerült az utolsó pillanatban félrerántania őt a kerekek elől, és berántotta a kapu alá. Rózi a teherautó után futott és öklét rázva kiabálta:

– Idióta! Majdnem megölted a férjemet!

Abban a hitben, hogy csupán egy véletlen balesetet úsztak meg, folytatták sétájukat a Margitsziget felé. Rózi találta meg   hangját:

– Alex, itt valami nem stimmel! Kora délután egy fiatal pasas elegáns öltönyben csengetett be, hogy a telefontársaságtól jött, egy hibajelentésre. Beengedtem, bár biztos voltam benne, hogy mi nem jelentettünk be hibát a központban. Láttam, amikor lecsavarta a mikrofont, kicserélt benne valamit, aztán visszacsavarta, és mint aki jól végezte dolgát, elindult kifelé. Persze én nem akartam elengedni borravaló nélkül, de amikor felajánlottam neki egy tízest, fülig pirult, dadogva szabadkozott, és sietve távozott. Egyben halál biztos vagyok – szögezte le Rózi –, hogy a srác nem a telefontársaságtól jött. A szerelők nem elegáns öltönyben dolgoznak, és nem utasítják el a felajánlott borravalót. Amit aztán végképp nem értek, hogy miért akkor jött, amikor otthon voltam? Ha valaki hozzá akar férni a telefonunkhoz, hogy a lehallgatókat elhelyezze benne, azt könnyűszerrel megteheti, amikor egyikünk sincs itthon!

– Hmm – mondta Alex elgondolkozva, miközben benyúlt a kabát zsebébe, és előhalászva belőle a napszemüvegét az orrára biggyesztette. Extra széles, tükrös lencsékkel jól látta, hogy mi történik mögötte. – Ne nézz hátra, követnek minket – szólt oda halkan Rózinak és megszaporázta lépteit. Rózi kérdés nélkül követte. Egy középkorú pár jött mögöttük. A férfi elegáns kabátot viselt, a nő magassarkú cipőt. Amikor Csopakyék megálltak megnézni egy kirakatot ők is megálltak, és amikor úgy döntöttek, hogy felgyorsulnak, ők is követték a példát.

– Micsoda amatőrök? Ezeket te már rég kirúgtad volna! De kik ezek, és mi a fenét akarnak most tőlünk? – aggodalmaskodott Rózi. – Gondolod, hogy Kirával kapcsolatos a dolog?

Alex megrázta a fejét. – Nem hiszem, ő csak egy pici hal a tengerben. Ez valami egészen más dolog lehet.

– Jó lenne tudni, hogy pontosan miről is van szó! – mondta Rózi aggodalmaskodva. – Nem kéne felhívnod Pali bácsit? Ő biztos többet tud majd.

– Nem rossz ötlet – felelte Alex, miközben úgy döntött, hogy egy kicsit megtornáztatja az őket követő „árnyékokat”. Megragadta Rózi könyökét, és rohamlépésben indultak a sziget felé. A pár kétségbeesetten próbált lépést tartani velük. A nő még a magas sarkú cipőjét is levette, és harisnyában futott utánuk a sziget keskeny ösvényein. Alex hagyta, hogy utolérjék őket, és amikor elértek az ösvény végére, lelassult, oldalra fordult és hirtelen megállt. A párt még mindig hajtotta a lendület, nem tudott idejében megállni, Alex és Rózi között zuhantak térdre.

– Ó, bocsánat! – mondta Alex udvariasan, és nyújtotta egyik kezét, hogy felsegítse a földről a nőt és megkérdezte: – Remélem, nem ütötte meg magát?

A pár feltápászkodott a földről, és szó nélkül elsietett az ellenkező irányba.

A jelenet annyira vicces volt, hogy Csopaky alig tudott levegőt venni a nevetéstől. Rózi józanodott ki először, és azt mondta:

– Elismerem, hogy ez a pár komikus volt, de én azért mindazt, ami a mai napon történt, nem tartanám nevetségesnek. Alex, az a teherautó a járdán nem volt tréfadolog. Ha nem húzlak vissza idejében, halálra gázolnak. Mostantól nagyon óvatosnak kell lennünk. És ki kell derítenünk, hogy ki van ezeknek a furcsa dolgoknak a háta mögött. Vegyes üzeneteket kapok, és nem tudom eldönteni ki az, aki fenyeget és ki az, aki figyelmeztet minket valamire.

*

Két nappal később Rózi megint az ajtónál állva várta haza Alexet a munkából.

– Pali bácsi hívott, és azt mondta, hogy látni akar. Azt üzeni, hogy tartozol neki egy szivarral és egy kis pálinkával, miután elfelejtetted értesíteni az unokánk születéséről. Azt javasolta, találkozzatok holnap 18 órakor a Gundelben, a Városligetben.

Csopakyék február végén értesültek első unokájuk, egy majdnem négykilós, jó étvágyú kis vasgyúró születéséről. Azóta telefonon keresztül folyamatosan kommunikáltak Torontóval, figyelemmel kísérték Kira és a kisded életét.

Alex másnap a kijelölt időben érkezett az étterembe, ahol a pincér a keresztnevén szólítva üdvözölte és a szabadtéri márványkandalló közelében álló asztalok egyikéhez irányította. Pali bácsi – egy idős úriember, dús, fehér hajjal és csillogó, szürke szemekkel – állva, kitárt karokkal üdvözölte. Megölelték egymást. Utoljára öt évvel ezelőtt, Alex apjának temetésén találkoztak, néhány nappal Alex szabadulása után. Pali bácsi örömmel konstatálta, hogy Alexnek azóta sikerült visszanyernie egészséges bőrszínét, bár egy kissé aggasztónak ítélte a szeme körüli ráncok mennyiségét. De nem volt teljesen meglepve, elvégre mindenkinél jobban tudta, hogy mivel kell Alexnak megbirkóznia. Türelmesen kivárta, amíg a megrendelt kupica pálinkát felszolgálták. Poharát emelve gratulált Alex unokájának a születéséhez, és ravaszkás mosollyal kérdezte:

– Mikor akarod látni Kirát és az unokát?

Alex komolyan nézett vissza, és lassan válaszolt:

– Pali bácsi, nagyon jól tudod, hogy még mindig próbaidő alatt állok. Öt évig még a szomszédos kommunista országokba sem mehetek, nemhogy Nyugatra! Viszont árulj el nekem valamit! Van fogalmad róla, hogy miért követnek és fenyegetnek most engem?

– Fenyegetnek? – emelte fel szemöldökét az öregúr, és egyenesen Alex szemébe nézett.

– Néhány nappal ezelőtt három furcsa dolog történt egymás után – mondta Alex. – Róza említette, hogy kora délután egy jólöltözött fiatalember csöngetett be, azt állítva, hogy hibabejelentésre jött a telefontársaságtól. Na most mi nem jelentettük sehol, hogy hibás lenne a készülékünk. Az illető valamit bütykölt a telefonnal, de nem volt hajlandó elfogadni érte se fizetséget, se borravalót. Ugyanazon az estén, amikor esti sétánkra indulva elhagytuk a lakóházat, egy nagy teherautó gurult fel a járdára és majdnem elütött engem. Ha Rózi nem rántott volna el idejében, végem lett volna. Akkor úgy döntöttünk, hogy szokásunk szerint mégiscsak sétálunk egyet a Szigeten. Alighogy a körútra értünk, észrevettünk egy jólöltözött középkorú párt, amelyik szorosan követett minket. Az igazat megvallva, láthatóan amatőrök voltak, de nekem senki ne mondja, hogy mindez csak véletlenek egybeesése volt …

– Szóval, szerinted mi történik? – dobta vissza a labdát Pali bácsi, aki nem kételkedett Alex éles logikájában és kiváló szimatában, ami a háború alatti illegalitásban eltöltött évek során mindvégig segítette őt.

Alex elgondolkozva nézett vissza Pali bácsira, és lassan azt mondta:

– Hmm. A fiatalember, aki a telefonunkkal játszadozott, és az ügyetlen, amatőr pár, aki követett minket, nos ők szerintem csak figyelmeztetni akartak minket. Viszont a felém guruló teherautó már az életemet veszélyeztette. A kérdés most az, ki akar minket figyelmeztetni és miért pont most, és ki az, aki el akar tenni láb alól?

Pali bácsi jobb kezével odaintette a pincért és Alexhez fordult:

– Rendelünk még valamit, vagy már itt az ideje, hogy lesétáljuk a pálinka hatását?

Alex fejét rázva válaszolta:

– Az én alkoholtoleranciám olyan alacsony a májgyulladásom óta, hogy inkább a sétát javasolnám, ha nem bánod, Pali bácsi.

Kopácsi Judit: Kötelet a hóhérnak!
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2023
476 oldal, teljes bolti ár 4900 Ft