Huszti Gergely: Villa Abbázia (részlet)

Lázfehér

„Nem illő, hogy az ara az oltár felé menve
körülnézzen és köszöngessen.
Szemeit lesütve, komolyan, meghatottan megy új sorsa elé,
azonban ezen meghatottságot lehetőleg legyőzi.”
Wohl Janka: Illem – A jó társaság szabályai (Budapest, 1911)

Nincs más vágyam, mint elbújni a világ elől. Behúzom a sekrestye ajtaját, és hogy bizonyosan ne kövessenek, két marokra szorítom a kilincset, hogy a kézfejem egészen belesápad. Senki nem tör rám, csend van, csak a szívem dobol vadul a fülemben. Fejtől talpig átjár a reszketés, mély levegőt veszek, majd homlokomat a vastag faajtónak támasztom, és lehunyom a szemem.

Mintha büntetésben volnék, mint kislányként, mikor rossz fát tettem a tűzre, és Apám a szoba sarkába állított, hogy színemet se lássa. Olyankor szégyentől vöröslő arcomon patakzottak a könnyek, és míg az Édes békítő szavai meg nem puhították Apámat, órákig mozdulatlan kellett vesztegelnem a sétapálcák és paraplék társaságában. Fodros, fehér batisztruhácskámban egészen olyan lehettem ott magam is, mint egy nyitva felejtett napernyő. Csak álltam szótlanul, de közben körmömmel lyukat vakartam a virágmintás falikárpiton, afféle gyermeki bosszúból. Azt kívánom, bárcsak most is szólna pár jó szót az érdekemben, talán minden máshogy alakulna. Az Édes bizonyosan nem engedné, hogy Sirola Félix oltár elé vezessen, komoly, asszonyos beszédével meghatná Apámat, hogy tegyen le erről az átkozott frigyről, mely csak keserves bánatot szülhet, más egyebet nem.

A külvilág lassan felfeslik, a fejemben pattogó szikrák elcsitulnak, végre magam vagyok. Csak most eszmélek igazán, hiszen ezek lányságom utolsó percei. Tizenkilenc esztendővel a hátam mögött búcsút veszek a szülői háztól, s vele mindattól, mit ismertem és szerettem, és összekötöm életem egy rövid beszédű, lószagot árasztó és folytonosan izzadó vénemberrel, ki most az ajtó mögött vár rám a templomi sokaságtól körülvéve. Az eskető pap, kihez hét nap előtt gyónásra kellett jöjjek, látva szomorúságomat, megintett, hogy szívemet hálával és alázattal töltsem meg, mint valamennyi házasuló lány, de hiába fohászkodtam Krisztus urunkhoz, se a hála, se az alázat angyalát nem küldte le hozzám. Helyükbe undor és düh költözött, ezek szorongatják a torkomat, szívesen ordítanék, ha nem béklyózna a tudat, hogy az Úr házában ez nem volna illendő cselekedet.

Megfordulok, és hátamat erőből az ajtónak vetve körbeforgok a szűk helyiségben, hátha kiutat találok szorult helyzetemből. A szemközti falon feszület, alatta imazsámoly, tőle bal kézről egy ütött-kopott szekrényben papi reverendák lógnak egykedvűen, azután kézmosó tál, majd egy polcon vaskos imakönyvek és edények állnak glédában, végül egy öltözőasztalka zárja a sort, rajta áldozógyertyák. A kívülről gondosan berácsozott lőrésnyi ablak alig enged a májusi fénynek. Az ajtó az egyetlen kijárat, hiába, börtön ez, a lélek börtöne. Semmi olyat nem találok, mi cinkosom lehetne az utolsó percekben, pedig rég megfogadtam, hogy útját állom e házasságnak. Nem is tudom, miben bíztam eddig, miért vártam türelemmel, talán hogy a gondviselés intézkedjék helyettem? Tudtam jól, Apám hajlíthatatlan, hiszen láttam őket Sirolával áldomást inni a leendő frigyre, és olyan világ még nem volt, melyben Apám adott szavát megszegte volna. Mindenes cselédünk, kit kisanyámnak tudok az Édes halála óta, megleste a házassági szerződést, mert mint mondani szokta, nincs olyan vasalt ajtó, amin ne látna keresztül, és nincs olyan kulcsos szekreter, melynek zárját feltörni ne tudná. Az iratból világossá vált, hogy megállapodtak hozományban és hitbérben, és kisanyám, Ella fültanúja volt egy beszélgetésüknek, melyből az is kiderült, hogy mihelyst a lókupec felesége leszek, Apámnak tetemes kölcsönt biztosít csekély és hosszú lejáratú kamatra, amire égető szüksége van, mióta befektetései sorra vesztőre fordultak.

Mindehhez én keveset értek, sem nevelőnőm, sem a kisasszonyok, kik nyelvekre, zongorára vagy festeni okítottak, nem műveltek ki abból, mit a férfiak komoly üzletmenetnek mondanak, s mi Apám szája szegletére két keserű és mély árkot ásott, mióta a szerencse elpártolt tőle. De jól emlékszem arra az estére, mikor a bakasztaltól hazajövet felhangoltan és feltűnően mosolygós tekintettel nézett rám, majd arcomat két ujja közé csípve megjegyezte, no, bukfenc, mostantól minden jobb lesz, meglásd! Mint később tudomásomra jutott, ekkor ült le kártyaasztalukhoz a gazdag lótenyésztő, ki megunta magányos özvegységét, és öreg napjaira ismét házasulni vágyott, mihez alkalmas fehérszemélyt keresett. Apám pedig kapva az alkalmon, beajánlott neki, hiszen a bálozókorból lassan kinőttem, és kérőim is elmaradoztak házunktól. Így esett, hogy a vénember nem sokra rá levizitált nálunk, és miután bemutattak neki, élveteg tekintettel annyit motyogott tömött bajsza alatt, hogy szép, szép kis izabella kanca – értve ezalatt szalmasárga hajamat és felemás színű csókaszememet.

Ezután vagy kétnaponta eljött, s minthogy a szóbeli széptevéshez cseppet sem értett, hát szalagos csokrétákat és Kugler-bonbont hozott, Apámnak pedig egy diófagyökérből készült szivardobozt, ezüst zárópajzzsal. Ezen alkalmakkor mindkét pártfogóm ki volt tiltva a vizitszobából, sem szerelmes öcsém, de még Ella kisanyám sem jöhetett be, csak míg a sokadik kávét és kuglófot felszolgálta. Engem rendre az Édes falon függő portréja alá ültettek, mi valamicskével öcsém születése után készült róla, és melyen oly elárvultan néz, s mégis oly sugárzóan szép, amilyen én soha nem tudnék lenni. Apám átengedte kedvenc karosfotelét Sirolának, ki nagyurasan elterpeszkedett, sűrűn nyitogatta a burnótos szelencét, miközben vizenyős szemével csippantgatott irányomban, ki tudja, mi járhatott a fejében. Én lesütött szemmel ültem és igyekeztem elnyomni ásíthatnékomat, sem Apámra, sem Sirolára nemigen mertem nézni, hiszen jó ideig nem is tudtam, miben sántikál, Apám üzlettársának hittem, semmi több. Ők folyvást politikáról és közügyekről beszéltek, no meg hamiskártyásokról és versenylovakról, s én nem tudtam a sok névből kihámozni, hogy ki való közülük az Országházba, s ki lehet házaló. Ella mesélte, ki minden pesti pletykák ismerője, hogy nem csupán kapzsi és falánk, de kikapós is a vénember, cselédeit úgy váltogatja, mint más a fehérneműt, ilyenformán a cselédszerző zubringernék egymásnak adják nála a kilincset, minthogy senki nem elég jó neki. Nem győzik teljesíteni kívánságait, decernyázik velük, ölébe ülteti őket és malacságokat sugdos a fülükbe, mint holmi francia fércregényekben.

Mi tagadás, nem kaptam kedvet hozzá, mit tetézett egy alkalom, mikor Apám vidékre utazott, és Sirola mintegy véletlenül az ő távollétében toppant be hozzánk, mondván, hogy az Operaházból adnak zenét, hallgathatnánk együtt. Mindketten feltettük a telefonhírmondó fülhallgatóját. Eleinte türelmetlenül ütögette pecsétgyűrűs ujjával a székkarfát, a zene felettébb untatta, majd egyre közelebb húzódott hozzám, végül arra kért, ülnék az ölébe. Én ellenkeztem, mire felháborodott, hogy hiszen ő már mióta jár hozzánk, és én semmi hajlandóságot nem mutatok iránta, pedig költséget nem kímélve töri magát, s igyekszik a kedvemben járni. Persze a nyelvemre akkor sem kötöttem féket, megmondtam, hogy tőlem aztán bárhová viheti a kedvességét, de végleg elüldözni mégsem volt szívem, tudtam, hogy Apám kedveli, meg hát egészen vörös lett az ábrázata a vértolulástól, féltem, hogy nálunk üti meg a guta. Noha egy porcikám sem kívánta, a közelébe húzódtam székemmel, mire rákezdett, hogy ő csak egy szerencsétlen özvegyember, erősen beteges is, ki támaszt keres öreg napjaira, lehetnék én az ő vigasza, ha jól viselem magam, és viszem a háztartását. Meg hogy azt beszélik, tanulom az orvoslást, és ha asszonyként már nem is fejezhetem be tanulmányaimat mellette, ő azért jó alanyom volna a gyógyítást gyakorolni. Szemeit sokatmondón forgatta, csak úgy áradt belőle az édeskés, ázott szalmaszag, és úgy gyöngyözött az arca, hogy még az inggallérja is egészen kipuhult tőle. Már épp megesett rajta a szívem, mikor megéreztem matató kezeit a csípőm alatt, mire felpattantam és kiviharzottam a szobából. Erre ő felpaprikázva odébbállt, csak később tudtam meg Apám szavaiból, micsoda ribilliót rendezett, miként leckéztette Apámat, hogy mit képzel magáról ez a betöretlen csikó, nem csitri már, hogy kényeskedjen, nincs is kérője a háznál, tán vénkisasszony akar maradni, mert akkor le is út, fel is út. Csillapíthatatlan éhség dolgozott benne, a lelke közepén lyuk tátongott, azt nem győzte sehogyan sem betömni. Ezért hát evett és ostromolt, nem viselte jól az orrára zárt ajtók, a begombolt női ruhák és az asztalon hagyott maradék sütemények látványát.

Másnap Apám elővette híres vasszigorát, percekig szidalmazott, de akkor először megtört és kétségbeesett alaknak tűnt, kit rémületes volt látnom. Mintha a tölgyfa ember, kit egykor a dac kötőanyaga keményített, egyszeriben ellágyult volna, úgy rogyott íróasztala mögött álló székébe, majd két tenyerébe temette arcát. Közelebb léptem, és óvatoskodva vállára tettem a kezem, nem bízva benne, hogy akár a kezem súlyát képes elbírni e pillanatban. Velejéig megrázkódott, és rám emelte barna tekintetét. Nem bírom el ezt a hiányt. Oly régóta… magamra maradtam. Miért hagytál egyedül? Tudtam, ez egyszer nem hozzám beszél, Klárához intézi szavait, az Édest siratja. Akkor karjaimba fogtam fejét, mire hosszú évek óta nem volt példa, és hagytam, hogy szívéből szóljon. Elmondta, amit már sejtettem, hogy vagyona megcsappant, hitelezői szorítják, s az Erőss Szilárd név már nem cseng oly jól a bankoknál, mint egykor. Milán még csak tízesztendős, taníttatni kell, Ella az utolsó mindenes cseléd, kit még tartani bír, de segítség híján csak magunkra számíthatunk, s ha ez a kérő, ki látszatra belém van bolondulva, nem ad sürgősen hitelt, kénytelen lesz elárverezni a maradék zalai birtokot, és el kell hagynunk belvárosi otthonunkat. Megszorítottam kezét, és miközben könnyeimet nyeltem, ígéretet tettem neki, hogy ezentúl kedves leszek Sirolával, amennyire tőlem telik, mert ez gyermeki kötelességem, mire hálás szemmel kezet csókolt nekem. Meglásd, a többi majd megjön idővel, megszokjátok egymást, tán még meg is szereted, nem rossz ember az – biztatott. A házasság így is, úgy is magas falú vár, senki nem láthat át rajta kívülről, hogy menny vagy pokol lakik-e odabent.

S így is lett, ahogy ígértem. Ezután mindig friss kalács és almaszag terjengett nálunk, kitartó munkával visszaédesgettem Sirolát, és oly nyájas voltam hozzá, mint a Princesas szivarka dobozán bájolgó nő. Apám is lassan elmaradozott kérőm látogatásainak idejére, hogy helyt adjon köztünk az intimus beszédnek, de minden alkalom után gondosan beszámoltatott ügyünk állásáról. No, persze, nem akartam fájdítani szívét a teljes igazsággal. Hallotta, amint Tubinak becézzük egymást Félix kérésére, de arról már nem tudott, hogy a lókupec rendszeresen végigmatatott rajtam, vastag ujjait úgy járatva ruhám fodrai alatt, mintha gépesítve lenne, miközben éhesen a nyakamba szuszogott. Ilyenkor rendre összeszorítottam a szemem, és hogy ne a kényelmetlen és szokatlanul fájdalmas testi érzések uraljanak, ábrándjaim közé merültem, gondosan őrizkedve, hogy akár egyetlen árulkodó hangot is kiadjak magamból. Pedig minden érintés új volt, soha azelőtt férfikéz nem ért hozzám, kiváltképp nem testem rejtett zugain. Mindezt még azzal tetézte, hogy kezemet türelmetlenül az övcsatja alá vezette, hol nadrágja erősen dudorodott, és minthogy én tetszhalott maradtam, hát helyettem mozgatta fel-alá, erősen gyúrva meredező férfiúságát. Sirola pár perc matatás után, látva, hogy lázas igyekezete nem talál viszonzásra, feladta, és mérgesen lelökött magáról. És ez így ment az udvarlás hosszú hetei alatt, ő szuszogott és matatott, én megkövülten tűrtem, míg kiábrándulva el nem taszított.

Aztán egy napon kihirdették az esküvőt. Apám örvendett, hogy kérőm az eljegyzésre komplett toilette-et rendelt számomra Holzer Simontól, de azt gondosan kihagytam mesémből, hogy méretvételezésre menve Ellával véletlen megláttuk, amint számozatlan fiákerén kocsikázni visz egy hírhedt kokottot az operettisták közül. Ahogy azt sem vallottam be, hányszor ábrándoztam arról, hogy rosszkor lép le a gyalogjáróról, és egy konflis maga alá gyűri, vagy vértolulása viszi a sírba egy viharos éjjelen, esetleg kiszeret belőlem, és hevesen visszakéri jegyajándékait. Kasszírnők és egyéb gyors hajlandóságú hölgyek álma lett volna ez a frigy, de a lókupec mégis engem akart, egy jó hírű nagypolgári családból való ártatlan lányt. Így hiába vártam, és reménykedtem a fordulatban, minden ment a maga elrendelt útján.

Kopognak, hátam még mindig az ajtónak vetve, mintha valaki a szívembe kérne bebocsátást azon keresztül. Vállamon megigazítom gyűrött menyasszonyi ruhámat, s míg megduzzadt szememet törölgetem, az ajtón keresztül kiszólok a türelmetlenkedőnek.

– Máris készen vagyok, csak még egy percet.

– Ada, miféle viselkedés ez? – kérdi Apám számonkérőn, noha a vastag fa rekedtesre tompítja hangját. – A tisztelendő úr sürget, pontban egy órakor temetésen kell lennie a Kerepesin.

– Akkor a kézfogóról rögvest átkísérhet a síromig, egy füst alatt meglennénk azzal is – mondom az ajtónak, de Apám szerencsére nem hallja meg motyogásomat.

– Azonnal fejezd ezt be, Félix is türelmetlen… – harapja el a mondat végét, mire felcsattanok.

– Ezt a percet még igazán nekem adhatja, vagy gondolja meg magát, ha úgy tetszik.

– Engedj be – szól immár aggódva.

– Nem szükséges. Csak a reszketegség jött rám megint. Ráncba szedem magam, és jövök.

Ezzel a lavórhoz lépek, hogy némileg felfrissítsem magam, de útközben óvatlanul felrúgom az asztallábnál felejtett ministránscsengőt. Szorosra vagyok fűzve, de nagy nehezen így is lehajolok érte, hogy helyére tegyem, mikor észreveszem, hogy uszályom szegélye merő korom, feketébb a holló tollánál. Hol szedhette magára e felesleget az anyag, megmondani nem tudom, de ahogy a kézmosónál igyekszem kisuvickolni belőle, a kistükörben megpillantom, miként keretezi szénaboglyaként meredező hajam sápadt képemet. Nem éppen egy a boldogság kapujában álló menyasszonyos ábrázat néz vissza rám. Bár a felemás színű szemed az egerszegi nagyanyádtól kaptad, a dacos tekintetedből anyád néz rám – mondogatta mindig Apám, ha éppen nem bírt feleselgető lányával, s ahogy ez eszembe ötlik, szinte azonnal tudom, mit kell tennem, hogy megacélozzam lelkemet az elkövetkezőkre. Körmöm végével annyi kormot vakarok le az áttetsző tüll aljáról, amennyiből kijön, mit magamra akarok írni. Homlokom jobb szélén kezdem, elnagyolt, iskolás írással, máshogy nem is menne, de a kistükör épp jól fordítja fonákjára a betűimet. Egy rövid szó csupán, három szúrós betű, melyek fekete vasvillaként meredeznek sápadt homlokomon. Gyerekként ez volt első szavam, mit tisztán és érthetően kimondtam, és azóta is sokszor keserítettem vele szüleim életét.

Öblösen kong a templom harangja, a tisztelendő atya ilyenformán próbál kicsalogatni rejtekhelyemről. Magamhoz térek, s tisztesség szerint lefüggönyözöm arcom a hófehér fátyollal, óvatosan, hogy a kormot azért el ne mázoljam. Mosolyt erőltetek magamra, és még egy utolsó pillantást vetek a tükörbe, minden rendben, előbbi lázadásomnak nyoma sem látszik.

Sebtében térdet hajtok a feszület felé, majd feltépem az ajtót, és kilépek. Megborzongat a vastag falakból áradó hideg, amit az idei különösen enyhe tavasz sem tudott kiebrudalni a templomból. Több tucat szempár szegeződik rám néma kíváncsisággal, részint a meghívottak, leendő frigyünk tanúi, részint a számonkérő ábrázatú szentek a falakról. Én egyikük tekintetét sem keresem, hanem nyílegyenesen előre nézek, hol az oltár előtt jegyesem és jövőm vár. Apám nyújtja karját, én főhajtással elfogadom, majd lassú és ünnepélyes ütemben lépkedünk a padsorok között kijelölt utunkon, mire az orgona is rákezd. Ahogy apránként hátunk mögött hagyjuk a rokonok és ismerősök hadát, elmaradoznak Apám üzletfelei és a kíváncsiskodók, gondolataimban élőképek soraként pereg le addigi életem. Az oltárhoz érve Apám is elenged, már csak leendő férjem áll mellettem, kit sem fiatalabbá, sem vonzóbbá nem tesz a díszes ünneplő, mibe beleerőltette magát. Látom a szemében elbizakodottságát, karikagyűrű helyett zablát is szorongathatna vaskos ujjai közt, és hallom, ahogy fülemhez hajolva szinte csak leheli: felettébb kedvemre valóan fest, Tubikám.

Az atya hosszú tirádába kezd a házasság kötelezettségeiről és szépségeiről, de mintha zavaros víz alól beszélne, noha a szája mozog, hangját alig hallom. Mire felém fordulva felteszi a sorsdöntő kérdést, nekem újfent szikrák pattognak a fejemben, a kezem reszket, levegő után kapkodok, a lábam merő rongy. Hiába próbáltam erősnek maradni, futhatnékom van, de épp csak annyi erőm marad, hogy a fátylat felemeljem arcomról, láthatóvá téve korommal írott homlokomat, mit előbb a pap, majd Sirola felé fordítok. NEM. Vőlegényem megdöbbenve betűzi, amit lát, s ez marad utolsó képem róla, mielőtt összecsuklom a hideg kövezeten. Sirola Félix lilás ajkai tátogva formázzák a szót, mit önzésében Erőss Ada válaszul szánt neki.

*

Tizedik napja már, hogy Apám egy szó nem sok, annyit sem szól hozzám, s úgy kerengünk egymás körül otthonunkban, miként a felajzott spanyol bika és az aréna bajnoka. Noha egymást bűvölik, mindkettő tudja, hogy találkájuk halálos lesz egyikük számára. Mikor a vizitszobába lépek valami apró-cseprő ügyben, Apám dühösen fújtatva vonul át dolgozóasztalához, ha a tálalónál terel minket össze a sors, ő elfordítva tekintetét vonul a szűk előszobába, noha ott semmi keresnivalója nem akad. Az elmaradt kézfogó óta nem szívesen hagyja el a házat, hivatalos ügyeit hanyagolja, vendéget sem fogad, tart a rossz nyelvektől, úgy hiszem. Kiváltképp feszélyezett csend borul ránk az ebédlőben, hol megszokás szerint naponta kétszer, délidőben és vacsorakor ülünk az asztal végein, s ha a drága Milánka nem fecsegne folytonosan köztünk forogva, bizony még nagyobb kínban töltenénk ki az evésre szolgáló időt. Mennyasszonyi csokraim, miket jobb híján utánam küldettek a hoppon maradt vendégek, a kredencen sorakoznak, de még Ellát sem vitte rá a lélek, hogy szemétre dobja a hervadó gazt.

Ez a frigy valóban úgy ért véget, hogy még el sem kezdődött, és én ismét lány voltam, olyan, mint ki világgá indult, de már a küszöbről sarkon fordult. Sirola Félixnek hírét sem hallottam azóta, de Ella beszámolt róla, miként becsmérli családunkat a kártyások körében és mindenfelé, Apámat povalacsnak mondva, aki nem tartja rövid pórázon lányát, s hogy a lókupec rettenetes bosszút esküdött, mivel folt esett becsületén. Ami igaz, az igaz. Van, hogy szégyenkezve jut eszembe, és megesik a szívem a beteg emberen, de nem sokra rá ismét ujjong a lelkem, hogy kiharcoltam szabadságomat, még ha nem is éppen a legtisztességesebben. Legalább lesz mivel elszámolnom az Úr színe előtt. Az itthoni csend azonban sokszor fojtogat, rám tör a reszketegség, olyankor a szobák egyre zsugorodnak, a ház néma falai úgy tapadnak rám, mint a zivatarban megázott ruha.

Immár bizonyos, Apám fogadalmat tett magának, hogy hallgatásával büntet, ami fájdalmasabb, mint mikor sok szóval leckéztet, és penitenciát ró rám. Annak jól ismerem módját, van neki eleje és vége, s ha a büntetés ideje lejárt, édes a megbocsájtás. De ez a mostani néma dac olyan förtelmesen mély, sötét és enyves, hogy végképp elnyelni látszik mindazt, ami jó még maradt bennünk. Én továbbra is tenném a dolgom, de Apám megtiltotta, hogy elhagyjam otthonunkat. Néha nekiülök zongorálni, van, mikor az Édes kedves nippjeit nézegetem, vagy festek, de semmi hasznom nincs, s legtöbbször módfelett unatkozom. Ellával sem komissiózhatok, magára maradt a háztartás gondjával, s alig győzi már a sok befőzést, takarítást és nagymosást. Milánkát sem kísérhetem a vasárnapi misére, barátnéimmal sem korzózhatunk, nagyokat nevetve a dámák szekérkeréknyi kalapkölteményein, vagy a portól folytonosan köpködő városligeti kocsisok illetlen szavajárásán. De mi leginkább velőmbe mar, hogy orvosi tanulmányaimat nem fejezhettem be, és még Réti Vilmos doktort sem látogathatom, ki mellett orvostanulóként segédkezhettem az utóbbi hónapokban. Pedig érzem, ez életem hivatása, nincs szebb és hasznosabb az orvosi pályánál, a rászorulók segítésénél. A jó doktor nemrég üzent, hogy szívesen venné, ha mennék, elkélne a segítségem, de még választ sem küldhettem neki, olyan nagyon meg van kötve a kezem. Már június havát írjuk, a nyár szinte a semmiből tört ránk tomboló erővel, és nálunk mégis tél végi jégzajlás járja át a lelkeket.

Egy nap arra ébredek, hogy odakint Ella pöröl valakivel. Búgó altja fölött két oktávval folytonosan csiripel egy idegesítő női hang. Éneklő, túljátszott dallamáról azonnal felismerem Olympia nénémet, kit vagy három esztendeje, a temetés óta nem láttam. Noha az Édes húga, mintha szöges ellentéte volna, kinézetben éppúgy, mint sorsa alakulásában. Míg Cziberer Klára vékony, finom arcú, selyemtekintetű, mélyen érző tanítónő volt, addig Cziberer Olympia alkatra tömzsi és modorra darabos, kit kellemben bőven lefőz színésznő példaképe a Szőke Csoda, de aki izmos combját több nadrágszerepben is mutogatta a műkedvelő férfinép örömére. Hiányosságai ellenére dús hajkoronája és sűrűn rebegtetett pillái jól mutattak a rivaldán, és bár a slusszát nem lehetett két kézzel átfogni, így is a vidéki színházi tagozat jeles előadójaként futott. Hívő Apám azonban nem tűrhette közöttünk a félvilági nőszemélyt – ahogy otthon emlegette, igaz, ő sem kereste társaságunkat. Őszintén szólva, mi sem bántuk, hogy lakhelye messze esett a miénktől, és hogy csak a vidéki színházak tartottak számot Olympia néném tehetségére.

Kilépek szobám ajtaján, mire szokatlan kép tárul szemem elé. Legújabb divat szerint kiöltözött néném harisnyában pipiskedik a kereveten, miközben fehér kesztyűs kezével a sifonér tetejét törölgeti.

– Ez magának takarítás, fiam? Ezt nevezi tisztaságnak, hiszen itt áll a por. Tudja maga, hogy a bacilusok milyen könnyen megtelepszenek a zugokban, és kész a betegség? Ha Klárám élne… no de hagyjuk – szól, és arcát végtelen mosoly önti el, amint megpillant az ajtóban.

– Drága Adikám – tárja ki karját felém, miután Ella vállára támaszkodva lekászálódik a magasból, és felhúzza cipőjét. Senki nem szólít így, kizárólag Olympia néni, ki mélyzöld árnyalatú lüszterruhájában egészen úgy fest, akár a fényes hátú rózsabogár.

– Én mondtam a nagysádnak, hogy az esküvő miatt nem volt időm mindenre… – szabadkozik sértetten Ella, kinek fésületlen hajzuhataga alól kandikál ki madonnás arca.

– Ad egy, nem nagysága, hanem művésznő, ad kettő, ne legyen itt láb alatt, hozzon teát és valami reggelinek valót, míg az urat várjuk az én Adikámmal. Na, mutasd magad – lapogatja meg a hátam –, egészen soványka vagy, csak nem koplalsz, mint az az amerikai nőszemély, az a hogy is hívják, Jákob Sára?

– Eszembe sincs, nénikém – felelem. – De minek köszönhetjük a látogatásodat, nem is sürgönyöztél, és hol van Apám? – kérdem, miközben a két megtömött koffert bámulom, melyek a bejárat mellett várakoznak.

– Szilárd nemsokára itt lesz, úgy hallom, már hajnalban kikocsizott a kérődhöz a móringodért. Ide hallgass! – felel, miközben két kezemet kezébe fogja, és mélyen a szemembe néz. – Nem hívtatok meg az esküvőre, hát szabad ezt? De ne félj, nem sértődöm meg, nem olyan fából faragtak. Hanem mindent tudok, és azért zötykölődtem ide vasúton, hogy segítsek az én kis félárváimnak.

– Köszönjük, drága néni. Miből gondolod, hogy bármiben is hiányt szenvednénk? – próbálom kedélyesen elütni az újdonsült komolyságot.

– Lárifári, azt hiszed, nem olvasom a szennylapokat, kicsikém? – ezzel felkap egy halom gyűröttre hajtogatott újságot, mit láthatólag legyezőként használt a hosszú út alatt.

– Kormos képű leány ad kosarat a gazdag lókupecnek, írja a Hírlap. A lócsiszár kiesett a nyeregből, így az Est, tessék, a Pesti Napló is lehozta; Hogy nem kelt el az Erőssék makrancos lánya?, Sirola Félix rossz lóra tett, folytassam? Még ma is ezzel fogják ki vevőiket a rikkancsok a körúton. Ezt jól kifőztétek Apáddal, no de minden csoda három napig tart, gyermekem.

Huszti Gergely: Villa Abbázia
Úrilányok az Adrián-sorozat
Open Books, Budapest 2023
356 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft