Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta (részlet)

~~ 1 ~~

Kora tavasszal történt. Második napja utaztunk már. A vasúti kocsiba rövid távolságra utazók jöttek be s mentek ki, hárman azonban, úgy, mint én is, a vonat végállomásától jöttek: egy nem szép s már nem fiatal, elkínzott arcú, dohányozgató hölgy, akin férfias kabát és sapka volt: a hölgy ismerőse, egy negyven év körüli, beszédes ember, akin minden holmi új volt és akkurátus, meg egy félrehúzódó, alacsony termetű, ideges mozgású úr, aki nem volt még öreg, de göndör haja nyilván idő előtt megőszült, s szokatlanul csillogó szeme gyorsan járt tárgyról tárgyra. Régi, de drága szabónál készült bárányprém kihajtós kabát volt rajta s magas báránybőr kucsma. A kabátja alatt, amikor kigombolkozott, ujjas és hímzett orosz ing volt látható. Ennek az úrnak különös tulajdonsága volt még az is, hogy időnként furcsa hangot hallatott, mely köhécseléshez vagy elkezdett s félbeszakított nevetéshez volt hasonló.

Ez az úr az út egész tartama alatt gondosan kerülte az érintkezést és ismeretséget az utasokkal. A szomszédok megszólítására kurtán és élesen felelt, s vagy olvasott, vagy az ablakon kinézve dohányzott, vagy élelmiszert vett ki öreg útizsákjából s teázott, falatozott.

Nekem úgy tűnt föl, hogy terhes neki az egyedüllét, néhányszor beszédbe akartam ereszkedni vele, de valahányszor a szemünk találkozott, ami gyakran megtörtént, minthogy rézsút átellenben ültünk, elfordult s vagy a könyvért nyúlt, vagy kitekintett az ablakon.

Második nap estefelé, amikor egy nagy állomáson megálltunk, ez az idegen úr leszállt forró vízért, és teát főzött magának. Az akkurátus, új holmijú úr, mint később megtudtam: egy ügyvéd, szomszédnőjével, a férfias kabátú, dohányzó hölggyel elment teázni az állomásra.

Mialatt az úr és a hölgy lent volt, a kocsiba néhány új utas szállt be, köztük egy magas, borotvált, ráncos képű ember, nyilván kereskedő, görénybundában s hatalmas ellenzőjű posztósapkában. A kereskedő az ügyvéddel utazó hölgy helyével szemben ült le, s rögtön beszédbe ereszkedett egy fiatalemberrel, aki külseje szerint kereskedősegéd volt, s ugyanezen az állomáson szállt be a kocsiba.

Én rézsút ültem, és minthogy a vonat állt, azokban a percekben, amikor senki sem haladt arra, el-elkaptam egy foszlányt a beszélgetésükből. A kereskedő először azt közölte, hogy a birtokára megy, amely csak egy állomásra van innét; majd mint mindig, előbb az árakról, kereskedésről kezdtek beszélni; mint mindig, arról volt szó, hogy Moszkvában milyen most az üzleti élet, később a nyizsegorodi vásárról beszélgettek. A segéd valami mindkettőjük által ismert dúsgazdag kereskedőről mesélt, hogy az milyen dorbézolást vitt végbe a vásáron, az öreg azonban nem hagyta végigmondani, s ő kezdett a hajdani kunavinói tivornyákról beszélni, amelyekben maga is részt vett. Nyilván büszke volt a részvételére, s szemmel látható örömmel mondta el, hogy egyszer részegen ugyanezzel az ismerősével Kunavinóban olyan csínyt követtek el, hogy suttogva kellett elmondania, s a segéd akkorát kacagott rajta, hogy az egész kocsi visszhangzott bele, sőt az öreg is elmosolyodott, két sárga fogát kivillantva.

Minthogy semmi érdekeset nem vártam a beszélgetéstől, fölkeltem, hogy a vonat indulásáig a peronon járkáljak. Az ajtóban az ügyvéddel és a hölggyel találkoztam, akik arra menőben nagy élénken tárgyaltak valamit.

– Nincs már rá idő – szólt oda nekem a közlékeny ügyvéd –, mindjárt másodszor csöngetnek.

És valóban, még a kocsisor végéig sem értem, fölhangzott a csöngetés. Hogy visszajöttem, a hölgy és az ügyvéd közt folytatódott az eleven beszélgetés. Az öreg kereskedő némán ült szemben velük, szigorúan nézett maga elé, s időnként rosszallóan szítta a fogát.

– Erre egyenesen kijelentette a férjének – mondta mosolyogva az ügyvéd, azalatt, hogy elmentem mellette –, hogy ő nem tud és nem is óhajt vele élni, minthogy…

És tovább mesélt valamit, amit már nem hallhattam. A nyomomban új utasok jöttek arra, jött az ellenőr, egy hordár szaladt be, s elég soká tartott a zaj, amelytől nem lehetett a beszélgetést hallani. Amikor minden elcsöndesedett, s én ismét meghallottam az ügyvéd hangját, a beszélgetés a konkrét esetről már általános kérdésekre tért át.

Az ügyvéd arról beszélt, hogy Európában a válás kérdése mennyire foglalkoztatja most a közvéleményt, s hogy nálunk is egyre gyakrabban vannak ilyen esetek. Észrevéve, hogy csak az ő hangját lehet hallani, az ügyvéd félbeszakította a beszédjét, s az öreg felé fordult.

– A régi világban nem fordult elő ilyesmi, ugye? – mondta kellemesen mosolyogva.

Az öreg felelni akart valamit, de a vonat épp megindult, s az öreg sapkáját levéve, keresztet vetett és suttogva imát mondott. Az ügyvéd szemét elfordítva, tiszteletteljesen várakozott. Az öreg, miután az imájával és a háromszori keresztvetéssel végzett, fölrakta, egyenest s jó mélyre húzva, a sapkáját, kicsit fészkelődött a helyén s beszélni kezdett:

– Előfordult, uram, azelőtt is, csak ritkábban – mondta. – A mai világban nem is lehet, hogy elő ne forduljon ilyesmi. Nagyon műveltek lettek már.

A vonat egyre gyorsabban és gyorsabban ment, eresztékeiben zakatolva, s nekem bajos volt hallanom őket, pedig érdekelt, így hát közelebb ültem. Szomszédomat, a villogó szemű, ideges urat szemmel láthatólag szintén érdekelte; a helyéről nem kelt föl, de ő is hallgatózott.

– De hát mért rossz a műveltség? – mondta a hölgy, alig észrevehetően elmosolyodva. – Csakugyan jobb úgy egybekelni, mint a régi világban, amikor vőlegény és menyasszony nem is ismerték egymást? – folytatta, sok hölgy szokása szerint nem beszélőtársa szavaira válaszolva, hanem arra, amit úgy gondolta, hogy mondott. – Nem tudták, szeretik-e, képesek-e szeretni egymást, csak hozzámentek, egész életükre, aki épp jutott nekik és kínlódtak; maga szerint az jobb volt? – mondta, láthatólag hozzám és az ügyvédhez intézve a szót, legkevésbé az öreghez, akivel beszélt.

– Igen műveltek lettek már – ismételte meg a kereskedő, megvetően pillantva a hölgyre, s kérdését válasz nélkül hagyta.

– Érdekes lenne tudni, ön hogy magyarázza meg, mi az összefüggés a műveltség és a házastársak egyenetlenkedése közt – mondta az ügyvéd, alig észrevehetően elmosolyodva.

A kereskedő akart valamit mondani, de a hölgy félbeszakította.

– Nem, annak az időnek már vége. – De az ügyvéd megállította.

– Nem, engedje meg, hogy kifejtse a véleményét.

– Az ostobáskodás a műveltségtől van – mondta az öreg határozottan.

– Olyanokat házasítanak össze, akik nem szeretik egymást, azután csodálkoznak, hogy nem élnek egyetértésben – sietett tovább beszélni a hölgy az ügyvédre s rám pillantva, sőt még a segédre is, aki helyéről fölemelkedett, és az ülés hátára könyökölve fülelt a beszélgetésre. – Hiszen így csak állatokat lehet párosítani, ahogy a gazda akarja. Az embernek megvan a hajlama, vonzalma – mondta a hölgy, aki szemmelláthatólag meg akarta bántani a kereskedőt.

– Hiába beszél így az úrnő – mondta az öreg. – Az állat az barom, az embernek azonban törvény adatott.

– De hát hogy éljen valaki egy emberrel, amikor nincs köztük szerelem? – sietett a hölgy kimondani véleményét, amelyet nyilván nagyon újnak tartott.

Fordította: Németh László

Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta
Atheneum Kiadó, Budapest, 2023
Érzelmes Klasszikusok sorozat
192 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft