Valérie Perrin: A vasárnap koldusai (részlet)

Öregnek lenni azt jelenti,
hogy régebb óta vagy fiatal,
mint mások.
Philippe Geluck

~~ 1 ~~

Vettem egy kék füzetet Prost bácsinál. Hélène regényé-t nem volt kedvem számítógépbe írni, mert szeretném a köpenyem zsebében hordani a történetét.

Hazajöttem. A fedélre ráírtam: „A tengerparti hölgy”. Az első oldalra pedig:

Hélène Hel kétszer született. 1917. április 20-án, a burgundiai Clermainben, és 1933 kora nyarán, azon a napon, amikor megismerkedett Lucien Perrinnel.

Majd becsúsztattam a kék füzetet a matrac és a sodronybetét közé, ahogy a fekete-fehér filmekben csinálják, amiket Tata néz vasárnap esténként az Éjféli mozi-ban.

Azután visszamentem dolgozni, mert ügyeletes voltam.

~~ 2 ~~

Justine Neige-nek hívnak. Huszonegy éves vagyok. A Hortenziák nevű idősotthonban dolgozom három éve. Segédápolónő vagyok. Az idősotthonokat általában fákról nevezik el: Hársfák vagy Gesztenyefák. De az enyém egy hortenziacsoportra épült. Ezért senki sem gondolt rá, hogy valamilyen fáról nevezzék el, bár a létesítmény egy erdő szélén áll.

Két dolgot szeretek az életben: a zenét és a hatvan év feletti embereket. Háromból legalább egy szombat estén táncolni megyek a Hortenziák-tól harminc kilométerre lévő Paradicsom klubba. Az én Paradicsomom egy mező közepén álló vasbeton kocka, rögtönzött parkolóval, ahol hajnali öt óra tájt néha alkoholízű csókokat váltok az ellenkező nem képviselőivel.

Természetesen az öcsémet, Jules-t is szeretem (valójában csak az unokatestvérem), és szeretem a nagyszüleimet, elhunyt édesapám szüleit. Jules az egyetlen fiatal, akivel gyerekkoromban odahaza találkoztam. Hatvanasok között nőttem fel. Egy generáció kimaradt.

Az életemet három részre osztom: nappal a gondozói munkámat végzem, éjjel az öregek lélegzését figyelem, szombat este pedig táncolni megyek, hogy visszanyerjem a gondtalanságomat, amit 1996-ban a negyvenesek hibájából elveszítettem.

A negyvenesek a szüleim és Jules szülei. Az a szörnyű ötletük támadt, hogy egy vasárnap reggel együtt halnak meg egy autóbalesetben. Láttam egy cikket, amit Mama vágott ki egy újságból. Azt hitte, jól elrejtette, de nem számolt a kutakodásommal. És ott láttam a kocsiról készült fényképet is.

Ezért Jules-lel minden vasárnap kimegyünk a falu temetőjébe, és virágot viszünk a sírjukra. Széles sír, amelyen két angyalka között ott látható az apám és a nagybátyám esküvői képe. A két menyasszony közül az egyik szőke, a másik barna. A barna az én anyám, a szőke Jules-é. A fényképet nézve úgy tűnik, mintha a szőke és a barna menyasszony vőlegénye ugyanaz az ember volna. Ugyanaz az öltöny, ugyanaz a nyakkendő, ugyanaz a mosoly. Az apám és a nagybátyám ikrek voltak. Hogy szerethet bele két, látszatra teljesen egyforma férfi két különböző nőbe? És hogy szerethet bele két nő ugyanabba a férfiba? Ezek azok az örök kérdések, amiket még mindig felteszek magamnak, amikor belépek a temető rácsos kapuján. És senki sincs, aki válaszolhatna. Talán épp azért vesztettem el a gondtalanságomat, mert Christian, Sandrine, Alain és Annette Neige nem tud válaszolni.

A régi halottak a temető végében nyugszanak, míg az újak feljebb, kis parcellákban, a régiektől némiképp elkülönülve. Mint a későn jövők. Az én családom a faluval egy magasságba került, ötszáz méterre a nagyszüleim házától.

A falum neve: Milly. Körülbelül négyszáz lakosa van. Csak nagyítóval lehet megtalálni a térképen. A kereskedők utcája Jean- Jaurès nevét viseli. A falu közepén áll egy román kori templom, előtte a templomtér. Ami a kereskedéseket illeti, Prost bácsi fűszerboltján kívül van egy fogadóiroda, egy autószerelő és egy fodrász, aki azonban tavaly bezárt, mert elege lett belőle, hogy nem csinálhat mást, csak festést és berakást. A ruha- és virágüzletek helyét bankok és egy orvosi laboratórium vette át. Egy-egy kirakatot belülről újságpapírral ragasztottak le, vagy ha beköltöztek az üzlethelyiségbe, a korábbi divatnadrágok helyére fehér függönyöket akasztottak.

Csaknem minden házon kint van az „Eladó” tábla. De mivel a legközelebbi autópálya több mint hetven, az első vasútállomás pedig ötven kilométerre van, senki sem vásárol.

Van még egy elemi iskola is. Oda jártunk, Jules és én.

Ha a szakközépiskolába, a gimnáziumba, az orvoshoz vagy a gyógyszertárba akarunk eljutni, esetleg cipőt akarunk vásárolni, buszra kell szállnunk.

Amióta a fodrász bezárt, én rakom be Mama haját. Vizes hajjal leül a konyhában, egymás után adogatja nekem a csavarókat, én meg föltekerem rájuk az ősz tincseit, majd műanyag csipeszekkel rögzítem őket. Ha végeztem, hálót húzok a fejére, és beültetem a búra alá, ahol úgy öt percig szunyókál, majd amikor a haja megszáradt, kiszedem a csavarókat, és a következő hétig rendben van a feje.

Nem emlékszem, hogy amióta a szüleim meghaltak, valaha is fáztam volna. Nálunk sosincs kevesebb negyven foknál. És a haláluk előtti időből semmire sem emlékszem. De erről majd később beszélek.

Az öcsém és én divatjamúlt, de kényelmes ruhákban jártunk, amiknek a mosásához Mama textilöblítőt is használt. Sosem fenekeltek el, pofont sem kaptunk soha. Volt egy kőkorszaki lemezjátszó és néhány bakelitlemez a pincében, azokkal csaptunk némi zajt, ha már elegünk volt a csöndből a lakásban, ahol puha talpú cipőkben csúszkáltunk hangtalanul a viaszos padlón.

Nagyon szerettem volna későn lefeküdni, szerettem volna, ha koszos lehet a körmöm, és elvadult tájakon járva felhorzsolhatom a térdemet, vagy csukott szemmel száguldhatok lefelé biciklin egy lejtőn. Nagyon szerettem volna beteg lenni, és bepisilni. De a nagyanyám mellett ez mind lehetetlen volt. Mindig ott volt a kezében egy üveg sebfertőtlenítő higanykróm.

Mama egész gyerekkorunkban fültisztító pálcikával tisztította a fülünket, naponta kétszer fürdőkesztyűvel lecsutakolt, és mindent megtiltott, ami veszélyes lehet, például hogy egyedül keljünk át az úton, miközben az ikrei halála óta szerintem egyfolytában azt a napot várta reszketve, amikor Jules és én hasonlóképpen végezzük, mint a szüleink. De ez sohasem történt meg. Jules arcra Annette-re hasonlít. Én nem hasonlítok senkire.

Bár Tatának és Mamának hívjuk őket, a nagyszüleim sokkal fiatalabbak, mint a Hortenziák lakóinak többsége. De nem tudom, mikortól számít valaki öregnek. Madame Le Camus, a főnöknőm azt mondja, hogy az öregség akkor kezdődik, amikor valaki már nem tudja egymaga rendben tartani a házát. Azzal kezdődik, hogy a garázsban kell hagynia a kocsiját, mert közveszélyt okoz, ha vezet, és azzal végződik, hogy combnyaktörést szenved. Én azt hiszem, hogy az öregség a magánnyal kezdődik. Akkor kezdődik, amikor valakinek elmegy a társa. Az égbe vagy másvalakihez.

A kolléganőm, Jo, azt mondja, hogy az öregség akkor kezdődik, amikor valaki fecsegni kezd, és hogy ez egy olyan betegség, amit már fiatalon is elkaphat az ember. Maria, egy másik kolléganőm szerint a süketséggel kezdődik, meg azzal, hogy valaki naponta tízszer a kulcsait keresi.

Én huszonegy éves vagyok, és naponta tízszer keresem a kulcsaimat.

Fordította: Kamocsay Ildikó

Valérie Perrin: A vasárnap koldusai 
Európa Kiadó, Budapest, 2023
384 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft