Barbara Kingsolver: Demon Copperhead (részlet)

~~ 1 ~~

Először is fogtam magam és megszülettem. Tisztességes méretű tömeg volt jelen, hogy végignézze, és mindig is ennyit jutott: a legrosszabb részt én csináltam, anyám, mondjuk úgy: kimaradt belőle.

Bármelyik más napon kint lett volna a lakókocsija előtt, a jó szomszédok felfigyeltek volna rá, és piszkálgatták volna, ahogy szokták. A késő nyár és az ősz kutyaszagú levegőjében vetett egy pillantást a hegyre, és ott állt volna a kis fehérszőke, aki Pall Mall-t szív, és úgy lóg a korláton, mintha ő lenne kapitánya a hajójának, amelyik most látta alkalmasnak az időt, hogy elsüllyedjen. Egy tizennyolc éves lányról beszélünk, aki teljesen egyedül van, és annyira terhes, amennyire csak lehet. Aznap, amikor nem bukkant fel, Nance Peggotra hárult a feladat, hogy dörömböljön az ajtaján. Berontott, és a fürdőszobapadlón találta őt ájultan, szanaszét heverő cuccokkal, én pedig már kijöttem. Egy csúszós, halszínű túsz, ami magára szedte a mocskot a vinilcsempéről, tekereg és rugdalózik, mert még mindig abban a zsákban van, amiben a babák lebegnek, a valóságos élet előtt.

Nance Peggot férje kint állt, a teherautója üresjáratban, épp indult volna az esti műszakba, és az járhatott a fejében, hogy élete nagy részében nőkre várt. A felesége talán azt mondta neki, hogy a jézusmáriázás még várhat egy percet, előbb meg kell néznie, hogy az kis terhes lány megint tajtrészegre itta-e magát. Mert Mrs. Peggot olyan nő volt, aki köntörfalazik, és ha kell, még az Úrjézusnak is megmondja, hogy maradjon a seggén és ne pofázzon. Visszajött és kiabált a férjének, hogy hívja a 911-et, mert egy szerencsétlen gyerek a fürdőszobában próbálja magát kiverekedni egy zsákból.

Mint egy kis kék ketrecharcos. Ezeket a szavakat használta később, egyáltalán nem lévén szégyenlős, amikor anyám életének legrosszabb napjáról beszélt. És ha így hatottam az első emberekre, akik megpillantottak, akkor ezt elfogadom. Számomra ez azt jelenti, hogy volt esélyem. Nagy esély, igen, tudom. Ha egy anya a saját húgyában és a szétszórt pirulái között fekszik, miközben pofozgatják a gyereket, akit világra pottyantott, és győzködik, hogy maradjon életben: mintha a kis mocsadék el lenne átkozva. A drogos gyereke drogos lesz. Ha majd felnő, belőle mindaz lesz, amiről nem akarsz tudni: szétrohadt fogak, semmibe néző szemek, a kínos szokás, hogy a garázsban el kell zárni a szerszámokat, nehogy elkóboroljanak, a festői autópályától jóval távolabb guggoló, hétről hétre bérelhető motel. Ennek a kölyöknek, ha esélyt akart a jobb dolgokra, valami gazdag vagy okos vagy keresztény, nem-drogos anyához kellett volna kerülnie. Bárki megmondja, hogy a világra születettek már a kezdetektől fogva meg vannak jelölve: nyertesek vagy vesztesek.

Én viszont született balek voltam ahhoz, hogy szuperhősök mentsek meg. Létezett egyáltalán ilyen meló a mi lakókocsis univerzumunkban? Mind elhagyták Smallville-t, és nagyobb dobást kerestek? Megmenteni vagy megmentődni, ezek közül lehetett választani. Az ember szeretné azt hinni, hogy a történetnek az utolsó oldalig nincs vége.

Szerda volt, amikor mindez történt, ami állítólag rossz. Tele bánattal stb. Tegyük hozzá, azt, amikor kipottyansz, még mindig a magzatburokban. De. Peggot asszony szerint van valami szerencse, ami a burokban születéssel jár: ez Isten ígérete, hogy soha nem fogsz megfulladni. Konkrétan. Még mindig túladagolhatod magad, vagy a kormányhoz szegeződhetsz és megsülhetsz a vezetőülésben, vagy éppenséggel szétlőheted az agyad, de az egyetlen hely, ahol nem érhet az utolsó lélegzetvétel: a víz alatt. Köszönöm, Jézus.

Nem tudom, hogy ez kapcsolódik-e ehhez, de mindig is odavoltam az óceánért. Általában a gyerekek mániákusan megtanulnak minden dinoszaurusz-márkát és modellt, vagy mi a fene. Nekem a bálnák és a cápák voltak. Valószínűleg még most is az átlagosnál többet gondolok a vízre, a benne való lebegésre, magára a kék színre, és arra, hogy a halak számára ez a kékség az egész világ. A levegő, a zaj, az emberek és a mi fontos, rohanó hülyeségeink csak egy kisebb zavaró tényező, ha egyáltalán az.

Nem láttam az igazit, csak képeket, és ezt a hipnotizáló képernyővédőt, amin hullámok emelkednek és süllyednek a könyvtári számítógépen. Mit tudok tehát az óceánról, ha még mindig nem álltam homokos szakállán, és nem néztem szembe vele? Még mindig azt várom, hogy találkozzam azzal az egyetlen nagy dologgal, amiről tudom, hogy nem fog élve elnyelni.

Lee megye szívében, a ruelynni szénmező és az emberek által Right Poornak nevezett település között, két meredek hegy között húzódó úton állt a mi lakókocsink. Több órát csesztem el azokban az erdőkben, mint amennyit meg tudnál számolni, egy Maggot nevű fiúval, a patakban gázolva, nagy köveket megforgatva, és mi voltunk a janik. Sok minden voltam, de mindenképpen egy Marvel-hőst választottam a DC-vel szemben, Rozsomák volt a kedvencem. Maggot inkább Stormot választotta, aki viszont. (Kiváló képességű, meg mutáns, de akkor is.) Maggot a Matt Peggot rövidítése volt, nyilván a születési partimon üvöltöző hölggyel állt rokonságban, aki a nagymamája volt. Ő volt az oka annak, hogy Maggot meg én egy ideig a két szomszéd balhés srác lehettünk, persze előbb meg kellett születnie, egy kicsit megelőzve engem, plusz zálogba kellett adják, amíg az anyja hosszabb vakáción volt a Goochland Női Börtönben. Van itt elég történet, akár több fiatalságra való is, de ez egy projekt.

Arról híres a hely, ahol laktunk, hogy tele volt rézfejű kígyókkal. Az emberek azt hiszik, hogy sok mindent tudnak. Itt az van, amit én tudok. Az évek alatt, amiket azzal töltöttem, hogy sziklák között mászkáltam minden olyan helyen, ahol a kígyók szeretnek lapulni, egyetlen rézfejűt sem láttunk. Kígyókat igen, folyton. De a kígyóknak több fajtája van. Például egy gyakori, pöttyös fajta, a vízisátán, az könnyen megharagszik, és gyorsan lecsap, ha fel találod bosszantani, de ritkán mar meg annyira, mint egy kutya vagy egy méh. Amikor egy ilyen elkap, elkiabálod az összes káromkodást, amit a kis koponyaszekrényedben elraktároztál. Aztán letörlöd a vért, felveszed a botodat, és folytatod Adaptoidként a gonoszság mohás tuskóján prüszkölve. Ugyanakkor, ha egy rézfejű elkap, akkor vége annak, amit aznapra terveztél, és talán annak is, amit a kezed vagy a lábad azon részével, pont. Szóval nem mindegy, hogy mit kerül eléd.

Ha érdekel, akkor megtanulod megkülönböztetni a dolgokat. Bárki meg tudja különböztetni a juhászkutyát a beagle-től, vagy a Whopper-t a Big Mac-től. Vagyis a kutya számít, a hamburger számít, de a kígyó az egy rohadt kígyó. A mi völgyünk tele volt rézfejűekkel, mondták a pénztárosok az élelmiszerboltban, amikor meglátták a címünket anya élelmiszerjegyes borítékján. Mondta az iskolabuszsofőr, nap mint nap, úgy csapta be mögöttem az ajtót, mintha a hegyes kígyófejükre csapná. Az emberek szeretnek hinni a veszélyben, amíg te vagy veszélyben, és ők annyit mondanak, szegényke.

Évek teltek el, mire rájöttem miért szegénykéznek, és ez nem csak a kígyókról szólt. Anya egyik rossz döntése, amit az elvonón tanult meg így hívni, és higgyétek el, sok volt belőlük, egy Copperhead nevű fickó volt. Állítólag olyan sötét bőre és világoszöld szeme volt, mint egy melungeonnak, és olyan vörös haja, hogy kétszer is megnézte az ember. Hosszú volt és fényes, mint egy penny, mondta anyám, aki nyilvánvalóan beleesett. Kígyótetoválás tekergőzött a jobb karja körül, ahol kétszer is megharapták: először a templomban, amikor gyerekként a családja kígyászai között próbált férfivá válni. Másodszor, később, az isten háta mögött. Anya azt mondta, hogy nem kellett neki a tetoválás emlékeztetőnek, az a kar a végsőkig kínozta. A születésem előtti nyáron halt meg. Születésem elcseszett napja elég embert lepett meg ahhoz, hogy kihívják a mentőket, majd a gyermekvédelmisek monster-truckos sárral rallyját. De kétlem, hogy bárkit is meglepett volna, hogy ilyen szemekkel, ilyen hajjal nőttem fel. Akár a bőrszínét is örökölhettem volna.

Anyának megvolt a saját verziója a születésem napjáról, amit sosem hittem el, tekintve, hogy az eseményre ki volt ütve. Nem mintha én szavahihető tanú lennék, hiszen újszülött voltam, ráadásul egy zsákban. De ismertem Mrs. Peggot történetét. És ha akár csak egy napot is eltöltöttél volna az ő és anyám társaságában, tudtad volna, hogy a két lottószelvény közül melyik fog nyerni.

Anyué ez volt. Aznap, amikor megszülettem, váratlanul megjelent a gyerek apjának anyja. Ha valakivel, hát vele anyám nem találkozott, és nem is akart találkozni, tekintve, amit arról a családról hallott. Az, hogy kígyóbűvölő baptista még csak a kezdet. Azt mondták róluk, még a szart is kiverik egymásból, a férjek a feleségeket szíjjal verték, az anyák meg a gyerekeket bármilyen kézre eső tárggyal, akár magával a Szent Bibliával. Én elhittem anyának, mert hallani ilyenekről, olyan emberekről, akik bátran adják egymás kezébe a mérgeskígyókat és a monoklikat is. Ha ez neked újdonság, talán te is azt hiszed, hogy a száraz megye az a hely, ahol nem lehet szeszes italt kapni. Délnyugat-Virginiában egyik átkozott dolog a másikból következik.

Feltehetően mire ez a hölgy felbukkant, anyu már eléggé el volt szállva a fájdalomtól. Ettől a vajúdás dologtól, ami a semmiből jött rá. Gondolta, hogy tompítja a legrosszabbat, és még dél előtt lecsapott a Seagram’s-ra, csak pár ujjnyit, hogy ébren maradjon a további iváshoz, és némi Vicodint, miután az egész már túl sok volt. Felnéz, és egy idegen arcát látja, aki olyan erősen a fürdőszoba ablakának nyomva, hogy a szája olyan, mint egy segg. (Anya szavai, talán megvan a látvány.) A hölgy bemasírozik a bejárati ajtón, és a kénköves poklot zúdítja anyára. Mit művel ezzel az ártatlan báránnyal, akit a Mindenható Isten az ő méhébe helyezett? Azért jött, hogy a halott fia egyetlen gyermekét kivegye ebből a bűnbarlangból, és tisztességesen felnevelje.

Anya mindig esküdözött, hogy ez volt az a vonat, amit épphogy lekéstem: hogy elvisznek valami szentfazék vadbaromhoz a Tennessee állambeli Open Assben (Kitárt Segg). A hely neve ez, a többit én találtam ki hozzá. Anya egyáltalán nem volt hajlandó beszélni apám családjáról, vagy akár arról, hogy mi végzett vele. Csak azt, hogy egy súlyos baleset volt egy olyan helyen, ahová soha nem mehettem volna el, a neve Devil’s Bathtub (Ördögfürdő). A dolgok elhallgatása a fiatal fülek elől csak elülteti a kíváncsiság magjait, és ezek az én aprócska fejemben sokkal borzalmasabb halálesetekké nőttek annál, mint amilyeneket abban a korban a tévében illett volna látnom. Olyannyira, hogy rettegni kezdtem a fürdőkádaktól, ami szerencsére nekünk nem volt. Peggotéknak volt, és én nagy ívben elkerültem. De anya kitartott a véleménye mellett. Copperhead nagyiról mindig csak annyit mondott, hogy egy ősz hajú vén banya, név szerint Betsy. Csalódott voltam, legalább egy Fekete Özvegyre vágytam dögös vörös hajkoronával. Mivel ez volt apám egyetlen rokona, erre volt esély. Ha a szülőd előbb megy el, mint hogy te megérkezel, túl sok időt tölthetsz azzal, hogy abba a fekete lyukba bámulsz.

De anya eleget látott. Félelemben élt, hogy elveszíti a felügyeleti jogot, és mindent beleadott a rehabon. Én kijöttem, anya bement, és teljes erővel belevetette magát. Az évek során újra és újra, és ahogy mondani szokták, szakértője lett az elvonónak. Miután annyiszor csinálta már.

Láthatod, hogy anya története csak felkavarta az iszapot. Valami hölgy megjelenik (vagy nem), jobb otthont ajánl nekem (vagy nem), aztán elmegy, miután olyan szaftos szitokszavak sorát hallotta (anyát ismerve), amitől a hölgynek még a füle is csengett volna. Vajon anya azért találta ki a saját verzióját, hogy engem átverjen? Igaz volt, az ő zavaros agyában? Akárhogyan is, a hölgyről, aki egy kislányt jött megmenteni, világosan beszélt. Nem engem. Ha ezt anya csak kitalálta: Miért egy kislányt? Tényleg ezt akarta, valami rózsaszín csomagot, ami majd ráveszi, hogy összeszedje magát? Mintha én nem lennék betörhető?

A másik része, egy apróság, hogy ebben a történetben anya soha nem mondta ki apám nevét. A nő „a Woodall boszorkány”, ez az apám vezetékneve, és nem említi a férfit, aki miatt belekerült a babakalandba. Máskor bőven talált róla mondanivalót, valahányszor a szerelem és minden ilyesmi az utolsó stáció volt a második hatos csomag sör után. A férfi és a nő kalandjai. De ebben a mesében, ami a létezésemet illeti, ez a pasi csak a rossz választás.

Láthatod, hogy anya története csak felkavarta az iszapot. Valami hölgy megjelenik (vagy nem), jobb otthont ajánl (vagy nem), aztán elmegy, miután olyan szaftos szitkozódásokat hallott (anyát ismerve), amitől az illető hölgynek kettéáll a füle. Vajon anya azért találta ki a saját verzióját, hogy engem átverjen? Igaznak hitte a saját zavaros agyában? Akárhogyan is, a hölgyről, aki egy kislányt jött megmenteni, világosan beszélt. Vagyis nem engem jött megmenteni. De miért egy kislányt? Tényleg ezt akarta, valami rózsaszín csomagot, ami majd rábírja, hogy összeszedje magát?

DeepL fordítás, némiképp átfésülve (A szerk.)

Barbara Kingsolver: Demon Copperhead
Faber and Faber, London, 2023
560 oldal, teljes ár a libristo.hu-n 5070 Ft (+szállítási költség),