Rupert Isaacson: Lóháton (részlet)

1. fejezet | A hétéves gyermek

2004 áprilisában a fiamnál, Rowannél, autizmust diagnosztizáltak. Olyan érzés volt, akárha arcon csaptak volna egy base­ballütővel. Bánat, szégyen – olyan különös, irracionális szé­gyenérzet, mintha valamiképpen, a hibás génjeim átadásával megátkoztam volna ezt a gyermeket, mintha arra ítéltem vol­na, hogy egy életen át idegenként éljen. Elszörnyedve néz­tem, ahogy egy ismeretlen hely felé sodródik, mintha vastag üvegfal, vagy az álom áttetsző selyme választana el tőle. Meg kellett találnom az utat az ő világába, az elméjébe. Végül cso­dás módon egy ló, Betsy segítségével leltem rá. De kezdjük az elején.

2001. december 27. Olyan év, amikor a világ még mindig nem tért magához a New York-i ikertornyok tragédiája után. Magas, sötét szemű, sötét hajú feleségemmel, Kristinnel egy barátunknál vacsoráztunk éppen, amikor, akár a filmekben, Kristin hirtelen elsápadt és felállt.

– Ó, Istenem! – sóhajtott, és lepillantott jókora hasára. A parkettán áttetsző tócsa terjengett.

– Jézusom! – kiáltottam fel, és a telefon után nyúltam. Az esős autópályán bemutatott gyorsasági verseny után (miközben az ingázók az őrült sávváltásaimra dudálással és villogtatással válaszoltak) a kórházi betegfelvételről egyenesen a műtőbe kerültünk, soron kívüli császármetszésre. Kristin hangosan kiabált, amikor az egymást érő fájások egyetlen hosszú, végtelen, kínzó szenvedéssé váltak, amely hátborzongató, vijjogásra emlékeztető sikolyokat csalt ki szenvedő testének legmélyéből. Nem tágult megfelelően, Rowan pedig fejjel felfelé helyezkedett el. Úgy volt, hogy azon a héten megpróbálják elérni, hogy beforduljon.

– Erre most nincs idő! – döntötte el az orvos, és Kristint áttolták a műtőbe. Azután hozzám fordult. – Akarja nézni?

Egyszeriben semmivé foszlottak a természetes szüléssel kapcsolatos elképzeléseink. Ennél nem is lehetett volna kevésbé természetes. Én pedig, aki általában rosszul vagyok a vér látványától, hirtelen arra eszméltem, hogy feszülten figyelek, miközben az orvosok felnyitják Kristint, félrehúzzák a belső szerveit, és kivesznek egy kékes színű, meglepően nagy emberi lényt. Az egyetlen gondolatom az volt: Kérlek, Uram, add, hogy egy darabban legyen. Kis idő elteltével Kristint felébresztették az altatásból, mi pedig magunkra maradtunk a másik helyiségben Rowannel (aki több mint 3 kilót nyomott annak ellenére, hogy egy teljes hónappal korábban született), és csak néztem, ahogy törülközőbe csavarva fekszik a hátán, valamilyen műanyag tálcán. Félig nyitott kék szeme egyenesen az enyémbe nézett; apró jobb keze körbefogta a mutatóujjam. A falióra szerint pár perccel múlt éjfél. Ami azt jelentette, döbbentem rá hirtelen, hogy Rowan napra pontosan hét évvel az után akart világra jönni, hogy Kristin és én megismerkedtünk, és – az időeltolódást is figyelembe véve – szinte órára pontosan akkor, amikor először beszéltünk egymással.

Már az is különös volt, hogy beszéltünk egymással, hiszen Kristin eleinte szóba sem akart állni velem.

Ó, Istenem, már megint egy hippi! – gondolta, amikor meglátott, és nyomban hátat is fordított nekem. Ez India déli részén Májszúr városában történt. Engem azzal bíztak meg hogy útikönyvet írjak erről a vidékről, ő pedig a pszichológia má­soddiplomájához gyűjtött anyagot. Én, a hátam közepéig érő hajammal, a Nyugati-Ghátok esőerdeit jártam, és a hegyi tör­zseknél szálltam meg. Ő a már kitűzött házasságkötésük előtt álló indiai lányokat kérdezte arról, mennyire képesek a józan eszüket félretéve elfogadni egy olyan rendszert, amelyben a feleségeknek a férjük minden szeszélye előtt fejet kell haj­taniuk. Még nem ismertük egymást, de ennél jobban nem is különbözhettünk volna: Kristin tehetős kaliforniai családból származott, én pedig brit voltam dél-afrikai szülőkkel, aki rész­ben London belvárosában, részben egy elhagyatott farmon, lovak között nőtt fel.

Ám abban a pillanatban, hogy megpillantottam, ahogy a Southern Star Hotel medencéje mellett egy nyugágyban pihent, napbarnítottan, hosszú lábait kényelmesen elnyújtva, akár egy modell a cannes-i tengerparton, s közben sötét szemében titokzatos fény táncolt, a fejemben tisztán megszólalt egy hang a rekeszizmomban érzett, szinte fizikai nyomás kíséretében: Ez itt a feleséged. Nem – gondoltam – az nem lehet, és beugrottam a vízbe. Amikor felbukkantam, a hang még mindig ott duruzsolt a fülemben. Ez itt a feleséged. Menj, és beszélj vele. Most.

Valójában huszonnégy óra is eltelt, mire hajlandó volt szóba állni velem. Addigra mindössze egy napom maradt abban a varosban. Másnap indulnom kellett, hogy folytathassam az úti beszámolóm kitűzött feladatait. Így hát bevetettem minden bájam és eltökéltségem, míg végül elértem, hogy velem töltsön egy estét. Nem tudtam megállni, hogy el ne meséljem neki, mit mondott a hang a fejemben, noha biztosra vettem hogy elintézi majd egy „Te megőrültél!” sóhajjal.

Így is történt, azután mégis sikerült meglepnie.

– Én magam is őrült vagyok. Én bizony saját magam közelébe sem mennék – vallotta be.

Igen különös volt a története: előző évben elhagyta a fér­jét valaki másért, és akkoriban épp arra várt, hogy ez a valaki más elhagyja a feleségét. Csakhogy az illetőnek nem nagyon akaródzott.

– Zűrös vagyok – mondta –, bevallom. De nem vagyok szabad.

Ez viszont nekem olyan volt, mint bikának a vörös posztó. Mindent bevetettem, és sikerült rávennem, hogy (néhány ba­rátjával együtt) jöjjön el a szomszédos kisvárosba, mondván: az ingyen kapott menő hotelszobámban akár mindannyian együtt is megszállhatunk. Noha kezdetben vonakodott, abban a pil­lanatban mégis elkezdődött a hétéves közös nagy kalandozá­sunk: India eldugott tájain, azután Londonban, ahol hozzám költözött, és egy évig munka helyett a másoddiplomájára ké­szült, majd Dél-Afrikában egy újabb útikönyvre szóló megbízás miatt, és végül – amikor vissza kellett térnie az Egyesült Álla­mokba, hogy lediplomázzon – Berkeley-ben, Kaliforniában.

Összeházasodtunk, és én, aki az utazásaimról írtam, és így akárhol élhettem, ideális férj lettem a tudós mellett: előbb Coloradóba mentem vele, ahol a doktori cím megszerzé­se után állást kapott, végül Austinba, a University of Texasra. Vagyis inkább a közeli forró, kabócáktól hangos, tölgyesekkel és mezőkkel tarkított vidékre, ahol gyermekkorom óta először adhattam át magam a lótartással kapcsolatos álmaimnak, miután fiatal éveimet leginkább a nyeregben töltöttem. Valójában már kora gyermekkoromban, amikor a szüleim rendszerint a nagynéném lovas tanyájának legelőjén találtak rám, ahol vidáman beszélgettem a lovakkal, félig-meddig hiva­tásosan lovagoltam, betörtem és idomítottam lovakat. Az iga­zat megvallva, szinte fanatikus voltam.

Mindeközben az Egyesült Államok és Afrika között in­gáztam, kutattam a családom különös, házasság általi kötődé­sét Afrika déli részének utolsó gyűjtögető, vadászó népéhez, a Kalahári vidékén élő busmanokhoz, és arról írtam, miként vették el tőlük az utolsó vadászterületeiket, hogy nemzeti parkokat és gyémántbányákat hozzanak létre. Amikor a könyvem megjelent, Kristin bejelentette, hogy babát vár. Elhatároztuk, hogy a Rowan [vörösberkenye-fa] nevet adjuk neki, mert ez volt a régi brit népmesékben a fehér mágia fája. Úgy tartják, ha valaki vörös berkenyét tart a zsebében, a gonosz tün­dérek mesterkedései nem hatnak rá. Második névként a Besa nevet választottuk egy busman gyógyító után, aki igen kö­zel állt hozzám. Így történt hát, hogy két nappal 2001 kará­csonyát követően nem sokkal éjfél után ott találtam magam zöld műtősruhában és zöld fürdősapkában, és lenyűgözve csodáltam, milyen fizikai eredménye lett annak a szerelemnek, amely hét évvel korábban lobbant fel a lány iránt, akit Indiá­ban, egy medence mellett pillantottam meg.

Napra pontosan hét évvel később – súgtam. – Isten hozott a világban, gyönyörű kék szemű Rowan Besa Isaacson. Mi­lyen kalandot tartogatsz számunkra?

*

Hideg, zúzmarás napon vittük őt haza, ami Texasban igen rit­ka, és kénytelenek voltunk a kórházban dolgozó, okoskodó, de gondos ápolónők segítsége nélkül szembenézni a szülői feladatokkal – mivel a legtöbb újdonsült szülőhöz hasonlóan az égvilágon semmit sem tudtunk az újszülöttek gondozásáról. Majd elolvadtunk a gyönyörűségtől, milyen csodálatos ajándék a mi kicsi fiunk. Folyton aggódtunk, nehogy összenyomjuk őt az ágyban, ha mellettünk aludt el, tízpercenként ellenőriztük, lélegzik-e, és attól féltünk, túl keveset eszik. Ez kevéssé volt valószínű: még álmában sem engedte el az anyja mellét.

A legtöbb újszülötthöz hasonlóan Rowan is alvással töltötte a nap felét, amikor pedig ébren volt, édesen gügyögött. Elal­vás előtt az édesanyja keblét dögönyözte, akár egy aprócska szumó birkózó. Nem sokat sírt. Elámultunk, milyen könnyű szülőnek lenni. Miért panaszkodnak olyan sokat mások?

Még az sem okozott nagy nehézséget, amikor Kristinnek újra munkába kellett állnia a rövid szülési szabadság után. Elő­vettem egy-két üveg anyatejet a hűtőből, betettem Rowant a babahordozóba, és átmentem a szomszéd csűrébe, ahol egy fiatal lovat képeztem ki. Körbe-körbe vezettem tanítvá­nyomat, miközben Rowan nyáladzott, gügyögött, és néha egy kis tejet bukott a mellkasomra. Elhatároztam, hogy nem eről­tetem majd rá a lovaglást, de nem sokáig tudtam áltatni ma­gam, hiszen máris elképzeltem, hogyan tanítom meg lovagolni, és milyen közös kalandjaink lesznek majd lóháton. Kristin, aki régóta buddhista volt, a maga részéről abba élte bele ma­gát, hogy egy nap hosszú spirituális és filozofikus beszélgetései lesznek majd az ő okos, szellemileg és intellektuálisan is érett fiával. Mint minden újdonsült szülő, mi is a gyermekünk­re vetítettük ki saját álmainkat és vágyainkat – nem is akármennyire.

Rowan korán megtanult járni, és már egyéves kora előtt kimondta az első szavakat. Boldogok voltunk, megnyugvással töltött el minket a gyors fejlődése, és büszkén figyeltük benne azt, amit a saját magas szintű intelligenciánk tükröződésének hittünk. Csak kicsit vettük tőle rossz néven, amikor az első szavai nem „anya” és „apa” voltak, hanem a Thomas, a gőzmozdony szereplői.

– Hen-rííí! – szólt, és valami különös szenvedéllyel for­dult felém, kezében a kis zöld játék vonattal, amelyet valóban Henrynek hívtak. – Hen-rííí!

Gyönyörű alakzatokba rendezte a vonatokat és a játék álla­tokat, hosszú órákat töltött azzal, hogy a nappali padlóján katonás sorokba állítsa őket a méretük vagy éppen a színük sze­rint. Megtapsoltuk az esztétikai érzékét, ezt a korai, és látszólag ösztönös formaérzékét, és arról álmodoztunk, hogy művész lesz, mint az édesanyám, vagy talán építész, mint az apám. Amikor már nemcsak hogy az anyatej megszállottja volt, de a szopást is furcsa, jógaszerű pozíciókban végezte (néha egé­szen kitekeredett, és a mellbimbót szorítva úgy pottyant a földre, hogy közben szinte letépte szegény Kristin mellét), bölcsen bólogattunk, mert azt gondoltuk, hogy a fiunkban nyilvánvalóan egy író vagy egy felfedező szenvedélye dolgozik. Amikor elkezdte a Thomas, a gőzmozdony-videók párbeszédeit gagyogni, mosolyogtunk, mert azt gondoltuk, hamarosan már folyékonyan fog beszélni.

Amikor Rowan másfél éves lett, Kristin, aki pszichológus­ként otthon volt a gyermekek fejlődésének tudományában, kissé aggódni kezdett. Rowan nem mutatott rá dolgokra. Nem adott újabb szavakat a meglévő szókincséhez, csak a gyerekmesék párbeszédeiből ismételgetett részeket (ezt az autizmus szakértői echoláliának nevezik). Nem mutatta meg a játékait másoknak, ahogy ezt más gyermekek teszik. Ami­kor valaki a nevén szólította, nem kapta fel a fejét. Aggód­tunk, hogy megkésett a beszédfejlődése, ezért felkerestük a helyi nevelési tanácsadó intézményt, és megszerveztük – felelős szülőkként, kérem — a heti találkozót a logopédussal. Rowan nem törődött a szakemberrel, ellenben egy-két hónap elteltével ki tudta mondani, hogy Ez Woody, amikor felmu­tattuk a Toy Story figurát. Ki tudta mondani, hogy Toy Story, amikor meg akarta nézni azt a fránya filmet (körülbelül napi nyolcszázszor). Ki tudta mondani, hogy Ez elefánt, amikor egy játék elefántot látott, vagy akár egy élőt a tévéképernyőn. De nem mondta ki, hogy anya, apa, szia, éhes vagyok, kérek, igen, de még a totyogók legfontosabb szavát sem, azt, hogy: nem.

Ha valamit akart, megragadta a kezünket, és odavezetett: a hűtőhöz, ha ételt akart (kizárólag ropogós ételeket, mint sza­lonna vagy alma), és a videolejátszóhoz, ha a Toy Storyt akarta, netán állatos dokumentumfilmeket (ha rosszat tettünk be, ad­dig visított, amíg el nem találtuk a kívánságát).

Kristin szülei és az enyémek is több ezer kilométer messzeségben éltek.

– Túl engedékenyek vagytok vele – korholtak minket rit­ka látogatásaik alkalmával Rowan nagymamái, amikor látták, hogy Rowan figyelemre sem méltat bennünket, hiába akartuk bevonni valamilyen tevékenységbe. – Bármit megtehet. Nem tudnátok szigorúbbak lenni?

– Nem tudom – felelte aggodalmasan Kristin. – Nem tu­dom.

Azután elkezdődtek a hisztik. Nem az a szokásos dühös vagyok, mert nem értem / nem kapom meg, amit akarok típusú hisztik, amelyek minden gyermekre jellemzők. Azokat már ismertük. Most valami új kezdődött: egy démoni, szinte meg­szállott indulat, amely a semmiből bukkant elő hirtelen. Egyik percben még boldogan rendezgette a játékait, a locsolócsővel játszott (mániákusan szerette a vizet is), vagy épp aludt, a má­sik percben félig dühösen, félig fájdalmasan kiabált. Néha órá­kig. Miért?

Valami nem stimmelt, de soha nem fordult meg a fejünk­ben, hogy autizmusról lehet szó. Úgy értem, olyan szorosan kötődött hozzánk érzelmileg. Egyenesen a szemünkbe nézett. Kitárt karokkal jött hozzánk ölelésért. A barátok igyekeztek megnyugtatni, és javasolták, hogy próbáljuk ki a beszédterá­piát. De azon már túl voltunk, és semmiféle eredményt nem hozott. Megpróbáltuk a játékkal való fejlesztést, de Rowan az ottani terapeutákat is figyelmen kívül hagyta. Dühös lett és sírt, amikor leültettük velük, és inkább visszament rendezgetni az állatait, a mozdonyait, közben pedig fel-felkiáltott: Toy Story! vagy Ez elefánt!, de ennél többre nem volt hajlandó. Később ezek az elfoglaltságok is egyre ritkábbak lettek. Inkább a sem­mibe meredt. Hosszan csendbe burkolózott, azután egy furcsa, démoni dühroham felélesztette, és fülsiketítő, érzelmileg fel­kavaró pokolba taszította őt is, és minket is. A kisfiunk, a gyö­nyörű kisfiunk elsodródott tőlünk, és nem tehettünk semmit.

Aztán egy este, amikor Rowan körülbelül két és fél éves lehetett, Kristin felment az emeletre, bekapcsolta a számítógé­pet, és begépelte: autizmus, korai tünetek. Az egyik híres egye­tem honlapján talált egy linket, amelyre nyomban rá is kattin­tott: Jelek, amelyek valószínűsítik, hogy a gyermek autista. Ott állt fehéren-feketén:

•   nem mutatja meg a játékait a szüleinek vagy más felnőttek­nek
•   nem gesztikulál (rámutatás, odanyúlás, integetés, mutatás)
•   nem mutat érdeklődést, és nem örül mások társaságának
•   ismétlődő mozdulatokat tesz a tárgyakkal
•   hiányzik a megfelelő szemkontaktus
•   nem reagál, ha a nevét hallja
•   szokatlan a nyelvhasználata (ritmus és intonáció)
•   ismétlődő mozdulatok és különös testtartás jellemzi
•   leépül a szókincse és más képességei
•   beszéd helyett gügyög
•   huszonnégy hónapos korára nem mond értelmes kétszavas mondatokat

Rowannek jó volt a szemkontaktusa, ezt leszámítva azonban minden egyes tünet jellemző volt rá.

Fordította: Novák Petra

Rupert Isaacson: Lóháton
Partvonal Kiadó, Budapest, 2015