Mégis, kinek a színháza? | Egy jeggyel több a Centrálba

Kinek a színháza? Mindenkié természe­te­sen. De még­sem juthat el oda mindenki, aki szeretne. Azok a fiatalok és idő­sebbek pél­dául, akik boldogan néznének előadá­so­kat, vennének bérleteket, kihasználnák a ked­vez­­mé­nye­ket, ha ez jelentene számukra bár­milyen meg­oldást. De nem jelent, szinte semmit. Pedig mennének, ha tehetnék.

Csakhogy nem tehetik. Hogy erre most mégis lehetőségük nyílik, a Centrál Színház köszönetet mond azoknak a támogatóknak, akik jegyet vettek harminc – másik – nézőnek, hogy ezentúl Centrál-barátok lehessenek.

A Karácsonytól függetlenül, szeptember óta har­madszor adódott lehetőség arra a Centrál Szín­ház­ban, hogy olyan fiatalok lehessenek színházi nézők, akik vágynak erre, szeretnék, de ezer akadályba ütközik eljutásuk a színházba. Vagy pénzük nincs rá, vagy ha lenne, inkább másra kéne. A szüleiktől nem kérhetnek rá – talán nincsenek is szüleik –, és csak álmodnak a színházról. Talán már nem is hiszik el, hogy ez megvalósulhatna.

Puskás Tamás igazgató és Szilágyi Zsófi marketingvezető kezdetképpen saját ismeretségi körükből toboroztak potenciális Jó embereket, hiszen ezzel a címmel tartotta a színház egyik legutóbbi, nagy sikerű bemutatóját. Úgy gondolták, hogy ne csak a színpadon legyenek jó emberek, hanem a nézőtéren is.

Olyanok például, akik befizetnek másokat a színházba.

Fiatalokat, akik nevelőotthonban élnek, vagy túlkorosként az általános iskola elvégzéséért küzdenek. Olyanokat, akiknek alapvető joguk lenne a művelődéshez és az ingergazdag környezethez – csak éppen nem jut nekik. Vagy másféle ingerek jutnak nekik, nem a kultúráé.

December 10-én a Mégis, kinek az élete előadáson harminc fiatal (és néhány kevésbé fiatal) ült a Centrál Színház nézőterén. A magyar valóság már csak olyan, hogy a rászorultak köre mindig egy kicsit túlnyúlik, és belekerül néhány hajléktalan is. Óhatatlanul. A harminc néző most a budapesti nevelőotthonokból, a Mándy Iván Szakiskolából, a Menedékház Alapítványtól érkezett.

Az első alkalommal még csak tízen voltak, most, a harmadik alkalommal már harmincan. Az egyik nevelő arról beszélt az előadás után, hogy ha színházba jutnak, többnyire vígjátékot látnak. És hogy mennyire nem bánják, hogy a Mégis, kinek az élete nem mulatság. A választás szabadságáról, az önrendelkezés jogáról szól, és most aztán napokig bőven lesz beszélgetnivaló róla.

A színház arra is jó, hogy legyen egy percnyi szünet, egy kis csönd. Legyen meleg és biztonság. Legyen szó valaki másnak az életéről, másnak a megoldhatatlan problémájáról, ne a sajátjáról, amire úgyis mindig kell gondolni.

Valiék arról meséltek, hogy a gyerekeik parancsba adták nekik, csak Rudolf Péterrel készült közös képpel mehetnek haza. Persze rosszabbnál rosszabb fotók készültek, de ezen mindenki jól szórakozott, mert nem a képek minősége volt fontos, hanem a tény. A bizonyíték, hogy együtt voltak, egy helyen, a Centrálban.

Az emeleti büfében összejött a teljes Mégis-társulat. A fiatalok mindent lefotóztak, minden autogramot begyűjtöttek, az idősebbek Papp Jánost és Kovács Istvánt keresték, mert ritka dolog együtt látni Pirx pilótát és Kárpáthy Zoltánt.

A Centrál Színház nemcsak nézőket vár, hanem barátokat is, akik segítenek. Abban, hogy azok is eljussanak színházba, akik jönnének – ha tehetnék.

Fotók: a harminc vendég valamelyike