Bitó László: Boldogabb élet – jó halál (részlet)

Élet és halál

Mikor kezdődik és mikor ér véget egy ember élete? Milyen ismérvek alapján állapítjuk meg az emberlét kezdetét és a biológiai halált? A test halálát? Az agyhalált? A szellemi halált? Élt-e akár egy pillanatig is emberi életet a megtermékenyített petesejt, a zigóta, amelyet nem fogadott be az anyai test méhfala, és még magzattá sem fejlődhetett?

Halott volt-e az, akinek a leállt szívét újraindították? Vannak-e élet és halál közötti, vagyis köztes állapotok? Élettani, lélektani vagy túlvilági eredetű-e a halálközeli élmény? Mindannyiunk része lehet ez a halálfélelmet csökkentő, a halált megkönnyítő, megnyugvást nyújtó eufória?

Ezek csak kiragadott példák azon kérdések sokaságából, amelyekre minden olvasónak meg kellene találnia a maga válaszát, de legalábbis a számára – a saját kulturális, vallási környezetében – elfogadható választ, mielőtt rátérünk az eutélia és az eutanázia kérdéseire.

Célom nem az, hogy az olvasóval gondolkodás nélkül elfogadtassam a hosszú évek során bennem kialakult nézeteket. Sokkal inkább arra törekszem, hogy kétségbe vonva azokat a nézeteket, amelyeket – katolikus neveltetésem, zsidó-keresztény kultúránk, nyugati civilizációnk részeként – elfogadtam–elfogadtattak velem, rávegyem olvasóimat, hogy felülvizsgálva talán hasonlóképpen elfogadott nézeteiket, megnyílhassanak új ideák befogadására. Ez különösen fontosnak tűnik, ha olyan, évszázadok óta tabuként kezelt vagy képmutatóan elhallgatott, de előbb-utóbb mindnyájunkat érintő témakörrel szándékozunk foglalkozni, mint a haldoklás és a halál, és az ahhoz nyújtott, nyújtandó segítség vállalása vagy megtagadása.

Az emberélet kezdete

Az idők folyamán az emberlét kezdetének ismérve – akárcsak viszonyunk a halálhoz – többször is változott. Valószínűleg ezután is módosul. Mint az is, hogy milyen kritérium szerint határozzuk meg a halál beálltát. Vagyis: mit tekintünk az emberélet megszűntének.

Minthogy kettős – az állatokhoz hasonlóan biológiai és őket messze meghaladóan szellemi – lények vagyunk, ember voltunk vége, megszűnése nem feltétlenül esik egybe biológiai halálunkkal. Még akkor sem, ha az agyhalált a biológiai halál kritériumai közé soroljuk.

Mit értünk agyhalálon? Azt, amikor agyunk elektromos aktivitása bizonyos szint alá esik. Az biztos, hogy az agyhalottnak nincs érdemleges szellemi tevékenysége – ez azonban nem jelenti azt, hogy az, akit nem nyilvánítanak agyhalottnak ilyen műszeresen mért kritérium szerint, szellemileg emberként, emberhez méltó szinten „működik”. Ha viszont az agyfunkciók teljesen leállnak, a test – mesterséges beavatkozás, például lélegeztetés nélkül – halálra van ítélve. Épp így halálra van ítélve az agy, ha a lélegzés vagy szív leáll; hacsak az orvostudomány és technológia be nem avatkozik.

Ezek a mesterséges beavatkozások már a múlt században olyan rutinszerűek voltak, hogy ma nem tartjuk csodának, ha életre keltjük azt, akit valaha halottnak nyilvánítottak volna. A szervátültetésekkel – beleértve a szív- és most már az arcátültetéseket is – pedig az elhalálozott személy egy vagy több szerve egy másik testben évekkel az után is életben maradhat, hogy rég kikísértük a temetőbe, vagy hamvait szétszórtuk imádott kertjében. Az egyre fejlődő transzplantációs technológiákkal a biológiai én fogalmát is újra kell gondolnunk, hiszen mind több embertársunkat különböző génállományok vezérelte szervek tartanak életben.

Nem mondhatom többé, hogy addig élek, amíg dobog a szívem, mert lehet, hogy évtizedekkel túlélem azt, ami addig éltetett. Vagy a szívem él túl engem, valaki másnak a testében. Azt sem mondhatom, hogy addig élek, amíg látom az arcomat reggelente a tükörben, mert most már az arcomat is túlélhetem, vagy a felismerhetetlenségig átkozmetikáztathatom, „megfiatalíthatom”. Manapság egy Cyrano de Bergeracnak – aki csak egy csúf orrnak látta magát – nem kell barátja, a normális orrú Christian de Neuvillette-en keresztül udvarolnia Roxane-nak: ő maga válhat pár órás operációval jóképű Neuvillette-é. A molekuláris genetika, az orvostudomány és a biotechnológia egyre gyorsuló fejlődésével, gyakoribb és drasztikusabb alkalmazásával az ideiglenes halál, a lét és nemlét közötti állapotok lehetősége szükségessé teszi a személyi lét biológiai fogalmának sokkal mélyebb megértését. Az emberélet kezdetének és végének olyan kritériumait kell megfogalmaznunk, amelyek az orvostudományban várható fejleményeket is tekintetbe veszik. Ha ugyanis abból indulunk ki – márpedig másként nem tehetünk –, hogy minket a szellemi mivoltunk, pszichénk emel az állatok fölé, akkor messze túl a biológiai fogalmakon és az ezekre épülő, szinte naponta szaporodó ismérveken, végig kell gondolnunk, hogy emberlétünk mennyiben ér véget biológiai, és mennyiben szellemi halálunkkal.

Létünk és nemlétünk szellemi aspektusaival a következő részben foglalkozunk, miután betekintettünk az élet és halál – valamint a köztes állapotok – bonyolult élettani összetettségébe.

Az élet kezdetének és végének kritériumai
az ókortól napjainkig

Meghatározó, tudományos ismeretek híján (mint a fehérjék antigén-specifikussága, a DNS nukleotid szekvenciája) őseink az emberi fajhoz tartozásukat, vagyis fajtársaikat, csak külső jellemzőkről – testformáról, arcról, hangról, még ősibb időkben talán elsősorban a szagról – ismerhették fel. Az élet megszűntét még nehezebben, hiszen a forma nem változik meg nyomban a halál beálltakor: az élet meghatározó, észlelhető ismérve tehát a mozgás volt. Beleértve az érzékelhető légzést, szívverést is.

A hangsúly az érzékelhetőn van! Hiszen megfelelő műszerek nélkül az észlelhetetlenül sekély légzésű, gyenge szívverésű, kómába esett embert a ránk hagyott történetek szerint olykor élve temették el. Még a 19. században is voltak, akik kezükhöz kötött madzagot vezettettek koporsójuktól a fejfához erősített kis haranghoz, amellyel jelezni remélték, ha fölélednének.

Lehet, hogy csak legenda a megbénult, de tudatánál lévő ember története, aki képtelen volt életjelet adni magáról, s végül tehetetlen gyötrelmében fakadt könnycseppje mentette meg az élve eltemetéstől. Lehet, hogy soha meg nem történt eset ez, folklór vagy legenda, de akkor még inkább jellemző arra, hogy valaha mennyire szinte csakis a mozgáson–mozdulatlanságon múlott, hogy élőnek vagy holtnak tekintették-e az embert: szinte minden más életjelet csodával határosnak tartottak, és legendaként hagytak ránk.

Az életjelet adni képtelen, teljes bénulás valóban létező, előidézhető, félelmetes állapot. Erről ékes szavakkal tanúskodtak azok, akiken kísérleteket végeztek curaréval, az amazóniai indiánok növényi eredetű nyílhegymérgével, amely teljesen megbénítja a harántcsíkolt izomzatot. Az ilyen – bizonyos sebészeti beavatkozásokhoz normális esetben csak altatással együtt használt – szerek a tudatuknál levő kísérleti alanyokban a teljes tehetetlenségérzés miatt szinte elviselhetetlen halálfélelmet idéztek elő. Olyannyira, hogy későbbi kísérletekben módot kellett adni rá, hogy valamelyest kapcsolatban maradhassanak azokkal, akik a kezükben tartják az életüket: amikor curarét vagy más hasonló szert fecskendeztek egyik karjuk vénájába, a másik karjukra szorítókötést tettek, hogy elzárják a vérkeringést, és ne jusson méreg az ujjaikat mozgató izmokhoz. Így előre megbeszélt jeleket adhattak ujjukkal, ha már végképp nem tudták elviselni teljes, halálszerű tehetetlenségüket.

Akármilyen ritka volt is az ideiglenesen mozgásképtelen emberek visszatérése a tetszhalálból, az átélt és leírt gyötrelem sok nemzedékbe beleplántálta a rettegést az élve eltemettetéstől. (Ez szöges ellentéte annak a megnyugtató, fényjelenséges, valósággal halálba csábító halálközeli élménynek, amelyről később szólunk.) Sőt, nagyon is elképzelhető, hogy az ilyen, „tetszhalálból” visszatértekről szóló rémtörténetek is beépültek a köztudatba úgy, mintha az a borzalmas tehetetlenség elkerülhetetlen része lenne a haldoklásnak. Ez is hozzájárulhatott a ránk örökített, mindnyájunkban élő halálfélelemhez.

Mivel évezredeken át az észlelhető mozgás megszűntét tekintették az élet végének, érthető, hogy a modern orvostudomány létrejöttéig az élet kezdetét a magzat első megmozdulásához – az úgynevezett quickeninghez – kötötték. Arisztotelészt követve a katolikus egyház is élettelennek (foetus inanimatus) tekintette a magzatot első észlelhető megmozdulásáig, élőnek (foetus animatus) pedig csak első megmoccanása után. Érdekes, az „élővé válást”, a megelevenedést fiú magzatoknál Arisztotelész 40 nappal a fogantatáshoz vezető aktus utánra, míg leánymagzatoknál 90 napra teszi.

Jó lenne, ha mi is elfogadnánk az életre kelés és az életből kilépés szimmetrikus voltát, mert ez segíthet a halálhoz való, hajdani, természetesebb viszonyunk helyreállításában, ami fontos szerepet játszhat a jó életvég, az eutélia elérhetőségében.

Tekinthetjük-e a fogamzás – a fogantatás – pillanatát
az emberélet kezdetének?

A katolikus és némely más keresztény egyház az emberlét kezdetének manapság a „fogamzás pillanatát” tekinti. E hitüket nem isteni kinyilatkoztatásból vezetik le, hanem új ismeretek sajátos értelmezéséből. Leginkább a modern biológiára hivatkoznak. Ez különösen furcsán hangzik olyan egyházatyáktól, akik a lelket tartják ember voltunk, emberi lényünk lényegének, amely bennünket az állatok fölé emel, és ezt a nehezen meghatározható entitást nem tekintik a test biológiai értelemben vett részének. Mi több: azt tanítják, hogy a lélek túléli a testet, majd ki- vagy elköltözik a halottból. Egységes egyházi tanítás azonban nincsen arról, hogy a lélek mikor költözik a testbe, és mikor hagyja el. A katolikus egyház, miközben az emberi jogok érvényesítését kiterjesztené (mintegy visszamenőleg) a fogamzás pillanatáig, maga sem határozza meg, hogy az embrionális, a magzati fejlődés vagy a megszületés mely stádiumában történik meg a „lélek testbe árasztása”.

Élettanilag nem beszélhetünk a fogamzás pillanatáról, hiszen – mint minden biológiai jelenség – a fogamzás is időben lejátszódó folyamat. Sőt, a fogamzás két élő entitás – egy petesejt és egy ondósejt – egyesülésének a folyamata, nem pedig egy élő sejt létrehozása élettelen anyagból, vagyis nem tekinthetjük a fogamzást életkeletkezésnek, életre kelésnek.

Pasteur előtt általánosan elfogadott volt a neogenezis fogalma, amely szerint megfelelő feltételek esetén rendszeresen és bármikor élet keletkezhet élettelen anyagokból. Ez a – bizonyosságnak vélt – tétel olyan megfigyeléseken alapult, mint például az, hogy egy tetemből vagy húsdarabból pár nap alatt férgek százai kelnek ki. A kint felejtett kenyérszeleten pedig penész virágzik.

Csak a mikroszkóp felfedezésével döbbentek rá a tudósok, hogy a szabad szemmel nem látható élő formák vagy az élet folyamatosságának élettelennek tetsző közvetítői (a spórák) szinte mindenütt jelen vannak környezetünkben, és megfelelő körülmények között képesek szaporodni, növekedni vagy életciklusuk más – észrevehetőbb, elevenebb – stádiumába lépni. Így a szinte mindenütt (a tehén tőgyén is) jelen lévő laktobacilus elszaporodásától savanyodik meg a tej. Ez – akárcsak a beteg tehenektől elkapható tuberkulózisfertőzés – a tej felforralásával megakadályozható. A nyers húsból sem kelnek ki férgek, ha megvédik a legyektől, amelyek szabad szemmel nem látható, apró petéiket lerakják benne.

Kísérletek ezrei követték ezeket a megfigyeléseket, és az eredményekre támaszkodó érvek alapján a biológia általánosan elfogadott alaptétele lett, hogy az élet, amely ezen a kis bolygón évmilliókkal ezelőtt létrejött, legsajátosabb tulajdonsága révén azóta másolja önmagát. Néha „hibásan”, új, mutáns formákat hozva létre, melyek némelyike jobban alkalmazkodik a változó környezethez, mint elődei. Így terjedt, változott, fejlődött, differenciálódott az élővilág az évmilliók során.

A mikroszkóp felfedezése nemcsak eloszlatott tévhiteket, hanem újakhoz is vezetett. Amikor az ondófolyadékban felfedezték a spermiumok millióinak nyüzsgését, minden egyes ondósejt önálló mozgékonyságát (akkor azt hitték, hogy ostorszerű „farkával” csapkod, mint a halak – ma már tudjuk, hogy pörög, mint a hajócsavar!), belátták: külön-külön minden ondósejt „élő forma”. Sőt, a megfigyelők átestek a ló túlsó oldalára, és nemcsak élőnek fogadták el a spermiumot, hanem minden egyes ondósejtbe bele is képzeltek egy apró, mikroszkóppal sem kivehető emberkét, a homunkuluszt, amely csak méreteiben növekszik az anyaméhben.

Az a nézet, hogy a nő szerepe a szaporodásban egyszerűen a férfiú magvában rejlő élet befogadása és táplálása – mint ahogy a föld befogadja és táplálja a növények magvait –, már az ókorban is elterjedt volt, a mozgó, tehát élő ondósejtek felfedezése az ondófolyadékban pedig kétségtelenül megerősítette és népszerűsítette ezt az elképzelést. Ezt a preformációs elméletet meg is döntötte a gyorsan fejlődő mikroszkopikus embriológia, amely kimutatta, hogy az állatcsoportok, például a gerincesek korai embriói, magzatkezdeményei morfológiailag csak nagyon nagy szakértelemmel különböztethetők meg egymástól.

Nem egy csírájában is felismerhető forma – esetünkben piciny emberke, a homunkulusz – növekedéséről van tehát szó, hanem egy élő sejtbe, a petesejtbe programozott folyamatról. A megtermékenyített petesejt osztódni kezd, amelyből semmiféle, a fajra vagy nemre jellemző formával nem rendelkező, mikroszkopikus méretű gömbölyded sejtcsoport, úgynevezett szedercsíra (morula) alakul ki. Csak ezután, a harmadik napon kezd részt venni a folyamatban az apai DNS. De az sem igaz, hogy egyenlő az apai és anyai hozzájárulás a magzat DNS- állományához. Az anyai jelentősen nagyobb: a mitokondriumainkat, sejtjeink energiatermelőit és azok DNS-ét mind az anyai petesejtből örököljük, és ezek önmaguk is szaporodnak minden sejtosztódással már a morula létrejöttéig is, majd a morfogenezis, a szervek, testrészek fokozatos kialakulása során is.

Ennek a csodálatos folyamatnak ma már ismerjük szinte minden meghatározó mozzanatát. Tudjuk például, hogy az embrió nemcsak újabb és újabb sejtekkel növekszik-fejlődik, hanem a folyamatban a csak időleges szerepű szövetrészek fel is szívódnak. Olyan ez, mint az épülő boltív alátámasztása: amikor elkészül és megszilárdul, a támasztékot elbontják. A további fejlődéshez felesleges sejtek az apoptózisnak nevezett, különös történésben „megölik” és felbomlasztják magukat – mondhatnánk: feláldozzák magukat a közjóért –, és a környező sejtek tápanyagává válnak.

Mint látni fogjuk, a jó életvég bearanyozója lehet az ilyen „apoptózis”, az élet folyamatosságának helyet teremtő, szeretettel vállalt önfeladás.

Bitó László: Boldogabb élet – jó halál. Eutelia – eutanázia
Második, bővített kiadás
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014