A gyerekek barátságáról | Rose Lagercrantz, Eva Erikkson: Az én boldog életem

M. Dalnoki Fanni |

Ha az ember elbízza magát, és hagyja, hogy elkényeztesse a sok irodalom, könnyen kicsorbul az ítélőképessége. Az én boldog életem első néhány oldala után úgy éreztem, hogy ez nem túl jó könyv, kicsit méla, elég szájbarágós, meg ilyenek. Tovább olvasva – mert nem illik egy könyvet pár oldal után rögtön elásni (bár némelyik tényleg megérdemli) – be kellett látnom, hogy tévedtem.

Annyira hozzászoktam azokhoz a mese- és gyerekkönyvekhez, amelyekben a felnőttek is megtalálják a maguk szórakozását, hogy már el is felejtettem, milyen lehet egy olyan mű, ami csak gyerekeknek szól. Nem áll ezer rétegből, nincs mély jelentéstartalma, nincsenek szintjei.

Egy kislány, Tina, aki az apukájával és a cicájával él – édesanyja már meghalt – iskolába megy, és azonnal barátságot köt Fridával. Ez a fajta barátság a legtöbb embert megtalálja. Sosem törik meg, sosem bomlik fel, tarkíthatják veszekedések, de ezek sem bizonyulnak elegendőnek ahhoz, hogy szakadást okozzanak a gyerekek között. Legtöbbször aztán persze mégis szétsodródnak a kisgyerekkori barátok, de hat-hét-nyolc évesen ennek lehetősége még csak fel sem merül. Tina és Frida sem gondolják, hogy barátságuknak bármi is útjába állhatna, de ekkor jön a csapás: Fridáék elköltöznek.

Tina ettől szomorú és zárkózott lesz, rosszalkodni kezd – és egyszer csak megváltozik Rose Lagercrantz sablongyanús történetének hangvétele. A felnőtteket effajta helyzetben az a kérdés foglalkoztatja: vajon miképp viselkedik a gyerek, ha elveszít egy ilyen kapcsolatot? Megpróbálja pótolni? Ki tudja tölteni valaki más a legjobb barát hiányát? A gyerekek viszont nem érnek rá töprengeni a kérdéseken, mert meg- és átélik a helyzetet, amiért sajnálják magukat, és haragszanak a világra.

Innentől Az én boldog életem kezdetben oktató stílusú hangja felszívódik. Őszinte lesz. Gyerekeknek szól, tehát tekintsük tanmesének. Nem kell mást várni tőle, többlet tartalmat keresni benne. Kedves, meglepően valóságos életmesét kapunk „barátságról és elválásról, boldogságról és szomorúságról”, hogy a hátszöveget idézzük.

Eva Erikkson rajzai kedvesek, egyszerűek és sajátos karakterűek, kellemesen kísérik a történetet. Érdemes belelapozni a szülőknek is, csak úgy, az ismerkedés végett, és ha a kezdő olvasónak, a gyereknek kedve van hozzá, nézegetheti, betűzgetheti ő is. Valójában a könyvnek épp az a legnagyobb előnye, hogy kérdéseket vet fel, amelyeket a gyerekek feltehetnek a szüleiknek, elbeszélgethetnek róluk. Ez pedig talán a legnagyobb eredmény, amit gyerekkönyv elérhet.

Utóirat: »Tina és Frida története hamarosan folytatódik – írja hátszöveg –, előkészületben: A szívem ugrál és kacag.« Helyes!

Rose Lagercrantz, Eva Erikkson: Az én boldog életem
Svéd nyelvből fordította: Maria Larsson
Cerkabella Könyvkiadó, Szentendre, 2014
136 oldal, teljes bolti ár 2500 Ft
ISBN 978 963 982 0487

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Történet Tináról és Fridáról, két kislányról, akik az első osztályban barátkoznak össze és lesznek szinte az első pillanattól fogva elválaszthatatlanok.
A kislányok boldogok, egész addig a napig, amíg kiderül, hogy egyikük egy másik városba költözik a szüleivel. Mi történik, ha az elválaszthatatlan barátoknak el kell válniuk? Hogy lehet a másik kínzó hiányát elviselni? És a barátságot életben tartani?
Mese barátságról és elválásról, boldogságról és szomorúságról.