Lauren Weisberger: Az ördög Pradát visel (részlet)

Posted on 2014. május 28. szerda Szerző:

0


Weisberger_Az ördög-Pradát-bor1801. fejezet

Még át sem váltott a lámpa zöldre a Tizenhetedik utca és a Broadway kereszteződésében, amikor egy egész sereg öntelt sárga taxi húzott el az apró, de halálos veszélyt rejtő gépezet mellett, amelyet megpróbáltam elkormányozni a belváros utcáin. Kuplung, gáz, sebváltó (először üresbe? vagy először kettesbe?), kuplung ki, ismételgettem újra meg újra magamban, ám e mantra kevés vigaszt és még kevesebb útmutatást jelentett a város őrületes forgalmában. A kis autó ugrott kettőt, majd zötyögve nekilódult a kereszteződésnek. A szívem vadul kalapált a bordáim között, de a zötyögés egyszer csak alábbhagyott, és a kocsi szépen gyorsulni kezdett. De még hogy! Lepillantottam, hogy vizuálisan is meggyőződjek róla, tényleg csak kettesben vagyok, de egy taxi hátsó része olyan terebélyessé nőtt közvetlenül a szélvédőm előtt, hogy muszáj volt akkora erővel beletaposnom a fékbe, hogy letört a cipőm sarka. Basszus! Egy újabb pár hétszáz dolláros cipő esett áldozatául annak, hogy feszült helyzetben tökéletesen és végzetesen hiányzik belőlem mindennemű kecsesség és báj. Ebben a hónapban immár a harmadik töréskárt szenvedtem el, ezt kénytelen voltam végérvényesen leszögezni. Már-már megkönnyebbülés volt, amikor a kocsi lefulladt (nyilván elfelejtettem kinyomni a kuplungot, amikor azt az életmentő fékezést végrehajtottam). Mindössze pár másodpercem volt – csendes, nyugodt másodpercek, amennyiben valaki túl tudja tenni magát a dühös tülköléseken és a minden irányból feléje röpködő csúnya szavakon – arra, hogy lekapjam a lábamról mindkét cipőmet (Manolos márkájú!), és az utasülésre hajítsam őket. Izzadt kezemet jobb híján beletöröltem antilopbőr Gucci gatyámba, amely úgy rátapadt a combomra és a csípőmre, hogy másodpercekkel az utolsó gomb begombolása után itt is, ott is égő viszketés fogott el benne. Ujjaim nedves csíkokat rajzoltak a már teljesen elzsibbadt combomra feszülő elasztikus anyagra. Annyira igénybe vett, hogy ebédidőben átvergődjek a megannyi akadállyal telizsúfolt belvárosi utcákon ezzel a 84 ezer dollárt érő botváltós kisautóval, hogy úgy éreztem, muszáj rágyújtanom.

– Mozduljon már, hölgyem! – üvöltött rám egy napbarnított képű sofőr, akinek dús mellszőrzete átütött az atlétáján. – Mit képzel, hol van? Valami kurva autósiskolában? Húzzon már el innen!

Felemeltem remegő kezemet, hogy feltartsam neki az ujjamat, aztán nekikészültem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, nikotint juttassak a vérembe. A gyors egymásutánban leejtett gyufaszálak jelezték, hogy a kezem megint nedves az izzadságtól, s persze, hogy épp akkor sikerült a lángot a cigarettám végéhez emelnem, amikor a lámpa zöldre váltott. Így aztán cigivel a számban kellett megbirkóznom a bonyolult problémával, úgymint: kuplung, gáz, sebváltó (először üresbe? vagy először kettesbe?), kuplung ki, miközben a füst minden lélegzetvételnél ki-be áramlott a számon. A kocsi csak három sarokkal arrébb kezdett normálisan gurulni, amikor is végre kivehettem a számból a cigit. De addigra már késő volt: a túl hosszúra nőtt hamu egyenesen a nadrágomon éktelenkedő izzadságfolton landolt. Döbbenetes. De mielőtt végiggondolhattam volna, hogy röpke három perc alatt sikerült a Manolos cipővel együtt 3100 dollárt érő holmimat tönkre vágnom, a mobilom torkaszakadtából mekegni kezdett. És mintha ennyi szívás még nem volna elég, a hívó épp az volt, akire e pillanatban a legkevésbé vágytam: Ő. Miranda Priestly. A főnököm.

– Ahn-dre-ah! Ahn-dre-ah! Hallasz engem, Ahn-dre-ah? – trillázta, mihelyt felcsaptam a Motorola tetejét. Mellesleg ez sem volt kis teljesítmény, tekintve, hogy mindkét (mezít)lábam és kezem mindenféle mással volt elfoglalva. A telefont a fülem és a vállam közé szorítva kihajítottam a cigarettát az ablakon, kis híján eltalálva vele egy biciklis futárt. Beüvöltött néhány nagyon kevéssé eredeti bazmeget az ablakon, majd vadul elém vágott.

– Igen, Miranda. Szia, tökéletesen hallak.

– Ahn-dre-ah, hol az autóm? Letetted már a garázsba?

A következő lámpa szerencsésen pirosra váltott, és úgy tűnt, egy darabig úgy is marad. Sikerült nagy hirtelen úgy lecövekelnem a kocsival, hogy nem mentem neki senkinek és semminek, és ettől megkönnyebbülten fellélegeztem.

– A kocsiban ülök, Miranda, pár perc múlva bent leszek a garázsban. Már biztosan aggódik, hogy minden rendben van-e, gondoltam, és megnyugtattam, hogy nem volt semmi gond, mindketten épen és sértetlenül ott leszünk hamarosan.

– Akárhol is vagy – szakított félbe –, az a helyzet, hogy mielőtt visszajönnél az irodába, el kell menned Madelaine-ért, és el kell vinned őt a lakásba. – És letette. Én meg hallgattam a süket telefont. Aztán pár pillanatig dermedten néztem a készüléket, mígnem rájöttem, hogy azért tette le, mert minden információt elmondott, amit ez ügyben várhattam tőle. Madelaine. Ki az ördög az a Madelaine? És hol van e pillanatban? Tudja, hogy nekem kell érte mennem? Miért kell elmennie Miranda lakására? És az isten szerelmére, amikor Mirandának van sofőrje, házvezetőnője és nénikéje, miért nekem kell ezt lebonyolítanom?

Eszembe jutott, hogy New Yorkban vezetés közben nem szabad mobiltelefont használni, és e pillanatban más se hiányzott volna, mint hogy összerúgjam a port a New York-i rendőrséggel. Lehúzódtam hát a buszsávba, és bekapcsoltam a vészvillogót. Belégzés, kilégzés, vezényeltem magamnak, és még arra is odafigyeltem, hogy behúzzam a kéziféket, mielőtt leveszem a lábam a fékpedálról. Évek óta nem vezettem botváltós autót – pontosabban öt éve, amikor is egy középiskolás osztálytársam felajánlotta, hogy kölcsönadja a kocsiját pár órás tanulásra, ami után persze megbuktam –, de ezt Miranda nem vette tekintetbe, amikor másfél órával ezelőtt behívott az irodájába.

– Ahn-dre-ah, el kell hozni a kocsimat arról a helyről, és be kell vinni a garázsba. Intézd el most rögtön, mert este ezzel kell kimennünk Hamptonba. Ez minden. – Én meg csak álltam a behemót íróasztala előtt, a szőnyegpadlóba gyökerezett lábbal, de ő már úgy tett, mintha ott se lennék. Legalábbis így éreztem. – Ez minden, Ahn-dre-ah. Láss hozzá – tette hozzá, fel se pillantva.

Ó, hogyne, Miranda, mondtam magamban kifelé menet, és megpróbáltam kitalálni, mi legyen az első lépésem a megbízás teljesítése útján, melyen nyilvánvalóan ezernyi csapda leselkedik rám. Először is azt kell megtudnom, mi az a „hely”, ahol a kocsi jelenleg található. A legvalószínűbb, hogy szerelőnél van, de persze az öt kerület milliónyi autószerelő műhelye közül bármelyikben lehet. Vagy talán kölcsönadta valamelyik barátjának, és a kocsi azóta egy méregdrága, teljes körű szolgáltatást nyújtó garázsban dekkol valahol a Park Avenue-n? És még az is lehet, hogy egy vadiúj, tök ismeretlen autóról beszél, amit a napokban vásárolt, és most kell hazahozni a ki tudja, melyik autókereskedésből. Egyszóval volt dolgom elég. Először Miranda bébicsőszét kezdtem hívogatni, de a mobilja egyből a hangpostára kapcsolt. Következett a házvezetőnő, aki ezúttal nagy segítségemre volt. Annyit elmondott, hogy a kocsi egyáltalán nem vadiúj, hanem egy „lenyitható tetejű fűzöld sportkocsi”, és rendszerint Mirandáék háztömbjének egyik garázsában parkol. Arról viszont fogalma sem volt, hogy a márkája micsoda, vagy hogy jelenleg hol lehet. A listámon szereplő következő személy Miranda férjének alkalmazottja volt, aki közölte, hogy tudomása szerint a házaspárnak van egy csúcsszuper fekete Lincoln Navigatora meg egy kisebbfajta zöld Porschéja. Ez az! Megvolt az első láncszem. Egy gyors telefon a Tizenegyedik sugárúton lévő Porsche-kereskedésbe, ahol azt a felvilágosítást kaptam, hogy igen, most frissítették fel egy zöld Carrera 4 Cabriolet festését bizonyos Ms. Miranda Priestly számára, és egyben egy új CD-lejátszót is építettek bele. Hurrá! Rendeltem egy taxit, amely elvitt a szervizbe, ahol átadtam Miranda meghatalmazását (az általam hamisított aláírásával), hogy adják oda nekem az autót. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha aggasztaná őket, hogy szemmel láthatóan semmi közöm sincs Mirandához, hogy beállít ide egy vadidegen, és elviszi valaki másnak a Porschéját. Odalökték a kulcsokat, és a képembe nevettek, amikor kértem, hogy hozzák ki nekem a garázsból, mert nem vagyok benne biztos, hogy boldogulok-e hátramenetben egy botváltóval. Fél órába telt, míg eljutottam vele tíz háztömbnyire, és még akkor sem jöttem rá, hol és hogyan tudok megfordulni, hogy eljussak vele a városon kívülre, oda, ahol a házvezetőnő szerint Mirandáék laknak, és a kocsi is parkolni szokott. Esélyem sem volt rá, hogy úgy érjek el a Hetvenhatodik és az Ötödik sarkára, hogy végzetes kár ne essen bennem, a kocsiban, egy biciklistában, egy gyalogosban vagy egy másik autóban, úgyhogy ez az újabb telefonhívás a legkevésbé sem tett jót az idegeimnek. Megint megpróbáltam körbetelefonálni, és ezúttal Miranda bébicsősze a második csengetésre felvette.

– Szia, Cara, én vagyok.

– Szia, mi van? Az utcáról beszélsz? Rettentő nagy a zaj.

– Na igen, így is lehet mondani. El kellett hoznom Miranda Porschéját a szervizből. Csak éppen nem tudok botváltós kocsit vezetni. Most meg felhívott, hogy vegyek fel valakit, akit Madelaine-nek hívnak, és tegyem le a lakásnál. Ki a fene az a Madelaine, és hol van? Cara csak nevetett, úgy éreztem, legalább tíz percig, mielőtt válaszolni tudott volna.

– Madelaine-nek hívják a francia buldog kölyökkutyájukat, és az állatorvosnál van. Most miskárolták ki. Nekem kellett volna elhoznom, de Miranda az előbb telefonált, hogy menjek el korábban az ikrekért az iskolába, hogy mindnyájan időben elindulhassanak Hamptonba.

– Viccelsz. Egy nyavalyás kutyát kell elhoznom ezzel a Porschéval? Anélkül, hogy megúsznám karambol nélkül? Ez nem fog menni.

– A Keleti-parti állatkórházban van, az Ötvenkettediken, az Első és a Második közé eső szakaszon. Bocs, Andy, de most indulnom kell a lányokért. Hívj, ha bármiben segíthetek, oké? Összpontosító képességem utolsó cseppjeit felemésztve sikerült kimanővereznem a zöld bestiát a városból kivezető útra, és mire elértem a Második sugárutat, a stressz egyetlen alaktalan masszává olvasztotta a testemet. Ennél már nem lehet rosszabb, gondoltam, amikor egy újabb taxi állt meg fél centiméterre a hátsó lökhárítómtól. Ha egyetlen karcolás esik a karosszérián, tuti, hogy elveszítem az állásomat – ez magától értetődik –, de akár az életembe is kerülhet. Mivel fényes nappal, munkaidőben láthatóan nem volt parkolóhely, se engedélyezett, se más, a kocsiból felhívtam az állatorvosi rendelőt, és megkértem őket, hogy hozzák ki nekem Madelaine-t. Pár perc múlva (ezalatt újabb telefont kaptam Mirandától, hogy miért nem vagyok még bent az irodában) ki is jött egy kedves asszony egy nyüszítő, szortyogva szuszogó kiskutyával. A nő megmutatta nekem Madelaine összevarrt hasát azzal, hogy vezessek nagyon-nagyon óvatosan, mert a kutyának „van egy kis kellemetlensége”. Úgy lesz, asszonyom. Nagyon-nagyon óvatosan fogok vezetni, már csak azért is, hogy megmaradjon az állásom, és lehetőség szerint az életem is. Ha ettől a kutyának is jobb lesz, az már csak a ráadás.

Miközben Madelaine összegömbölyödött az utasülésen, rágyújtottam egy újabb cigarettára, és megdörzsöltem átfagyott, csupasz lábamat, hogy a lábujjaim továbbra is rá tudjanak tapadni a kuplungra és a fékpedálra. Kuplung, gáz, váltó, kuplung ki, mondtam fel a leckét, miközben megpróbáltam elengedni a fülem mellett a kiskutya keserves vonítását, valahányszor magasabb sebességbe kapcsoltam. Váltakozva vagy sírt, vagy nyüszített, vagy prüszkölt. Mire elérkeztünk Mirandáék házához, már közel állt ahhoz, hogy hisztériás rohamot kapjon. Próbáltam nyugtatgatni, de megérezhette a belső bizonytalanságomat – és egyébként sem volt szabad kezem, hogy megpaskoljam a hátát, vagy megcirógassam az orrát. Szóval ezért kellett négy éven keresztül regényeket, színdarabokat, elbeszéléseket és verseket ábrázolnom és elemeznem grai kusan, hogy alkalmasint megvigasztalhassak egy pöttöm, fehér, denevérszerű buldogot, de úgy, hogy közben ne rohanjak bele valaki másnak a nagyon-nagyon drága autójába. De szép az élet! Mindig ilyesmiről álmodoztam.

Baj nélkül sikerült leraknom a kocsit a garázsba, a kutyát meg Mirandáék portásának a kezébe nyomnom, de a kezem még akkor is remegett, amikor beültem az egész városon át mögöttem haladó taxiba. A sofőr részvéttel nézett rám, és együtt érző szavakat ejtett a botsebváltós kocsikkal kapcsolatos nehézségekről – nekem azonban nem sok kedvem volt csevegni.

– Menjen vissza egyenesen az Elias-Clark irodaházhoz – mondtam egy nagy sóhajjal, miközben a sofőr megkerülte a tömböt, és a Park Avenue-n elindult dél felé. Mivel naponta megtettem ezt az utat – néha kétszer is –, tudtam, hogy pontosan nyolc percem van arra, hogy fellélegezzek, összeszedjem magam, és talán még azt is kitaláljam, hogyan tüntethetném el a hamu- és izzadságfoltokat a Gucci nadrágomról. A cipőm – hát, az reménytelen esetnek látszott, legalábbis, amíg meg nem javítja a cipészek hada, akiket a Runway ilyen sürgős esetekre tart készenlétben. Az út hat és fél percig tartott, ami után mit volt mit tennem, kénytelen voltam egyetlen megmaradt tűsarkamon felbillegni, mint valami egyensúlyát vesztett zsiráf. Egy pillanatra beugrottam az épületben lévő kis butikba, ahol találtam egy vadiúj, térdig érő, gesztenyebarna színű Jimmy Choos csizmát, ami fantasztikusan jól ment ahhoz a bőrszoknyához, amire szintén ott bukkantam rá. A nadrágomat bedobtam a „tisztítandó ruhák” kupacba (a száraz vegytisztítás darabonkénti ára 75 dollárnál kezdődött). Már csak a sminkszobában kellett lebonyolítanom egy gyors látogatást, ahol az egyik lány csak ránézett az izzadságtól elmázolódott sminkemre, és már hozta is a szépítőszerekkel teli ládát.

Nem rossz, gondoltam, szemügyre véve magam az elmaradhatatlan, földig érő tükrök egyikében. Ki gondolná, hogy percekkel ezelőtt még vészesen közel álltam ahhoz, hogy kinyírjam magam és körülöttem mindenki mást? Magabiztosan ballagtam be a Miranda szobája előtti titkárságra, ahol szép nyugodtan leültem a helyemre, már előre örvendve annak a pár szabad percnek, amit kiélvezhetek, mielőtt visszajönne az ebédből.

– And-re-ah – kiáltott ki ekkor hideg-rideg berendezésű irodájából. – Hol van a kocsi meg a kiskutya?

Leugrottam a székemről, és amilyen gyorsan csak tizenkét centis sarkú csizmában plüss-szőnyegen lehet, rohantam be hozzá, egyenesen az íróasztala elé.

– A kocsit a garázsban hagytam, Madelaine-t pedig a portásotoknál, Miranda – jelentettem büszkén, hogy íme, teljesítettem mindkét feladatot, anélkül hogy hazavágtam volna akár a kocsit, akár a kutyát, akár magamat.

– Miért, ha szabad kérdeznem? – horkant fel, és most először, amióta beléptem, feltekintett a Women’s Wear Daily előtte fekvő példányából. – Kifejezetten arra kértelek, hogy hozd mindkettőt ide, az irodához, miután a lányok minden pillanatban itt lehetnek, és indulnunk kell.

– Ó. Hát, én úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna, hogy…

– Elég. Az ügyetlenségedet magyarázó részletek a legkevésbé sem érdekelnek. Indulj máris, és hozd ide a kocsit meg a kutyust. Úgy számolom, hogy negyedóra múlva indulunk. Megértetted?

Negyedóra? Ez a nő el van tévedve. Egy-két perc, mire leérek, kocsiba szállok, újabb hat vagy nyolc, mire eljutok a lakásához, aztán nagyjából három óra, mire a tizennyolc szobás kégliben megtalálom a dögöt, kihozom a folyton lefulladó botváltóst a garázsból, és megteszem a húszsaroknyi utat vissza, az irodáig.

Lauren Weisberger (Fotó: Stuart Conway)

Lauren Weisberger (Fotó: Stuart Conway)

– Értem, Miranda. Negyedóra. Mihelyt kirohantam a szobájából, újra rám jött a remegés, és már csak arra voltam kíváncsi, vajon most mondja-e fel a szívem a szolgálatot. Végtére is a huszonhárom év már egy szép, érett kor… Az első cigaretta, amire rágyújtottam, egyenesen a vadiúj csizmám orrán landolt, és ahelyett hogy lebucskázott volna a cementpadlóra, épp annyi ideig parázslott rajta, míg egy szép, kerek lyukat nem égetett rá. Hát ez jó, motyogtam. Kurva jó. Mindent összevéve a mai napom eddig négy lepedőmbe van – egyéni csúcs. Hátha meghal, mire visszaérek, gondoltam, mert úgy döntöttem, itt az ideje, hogy elővegyem az optimizmusomat. Hátha most az egyszer ledönti a lábáról valami ritka és egzotikus nyavalya, és mi mind megszabadulunk tőle, nyomorúságunk minden forrásától. Még egy utolsót slukkoltam, aztán elnyomtam a cigit. Közben arra intettem magam, hogy gondolkozzak józanul. Nem kívánhatod a halálát, győzködtem magam, miközben elnyúltam az autó hátsó ülésén. Mert ha meg találna halni, minden reményedet elveszted, hogy te öld meg őt a puszta kezeddel. És az nagy szégyen lenne.

Fordította: F. Nagy Piroska

Lauren Weisberger: Az ördög Pradát visel
Gabo Könyvkiadó, 2014