Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete (részlet)

| Előhang |

Csak a gyermekkorom nem volt az övé – és még az is az övé volt. Az iránta érzett kezdeti, gyermeki szeretetem a legdrágább emlékeim közé tartozik…
Szofja Tolsztaja: Életem

1906-ban, amikor Szofján sürgős műtétet kellett végrehajtani, hogy eltávolítsák méhéből a rostdaganatot, Tolsztoj az erdőben várta az operáció kimenetelét. Azt kérte, egy csengőszóval jelezzék, ha sikerült, és többel, ha nem. A lábadozás alatt ezt mondta Szofjának: „Ágyban vagy – nem hallom a lépteidet a házban, s így nehezemre esik az olvasás vagy írás.” 1867-ben, miközben a Háború és békéhez végzett kutatásokat Moszkvában, így írt neki: „Egyedül ülök a fenti szobámban, és éppen most olvastam a leveledet… Az isten szerelmére, ne hagyj fel azzal, hogy naponta írsz nekem… nélküled halott ember vagyok.”

Tolsztoj csodálta Szofja kimeríthetetlen energiáját, amit „életerőnek” nevezett. Felesége töltötte fel az íráshoz elengedhetetlen érzelmekkel. ő volt Tolsztoj múzsája, segítőtársa és első olvasója az író ragyogó szépirodalmi időszakában, amikor a Háború és békét és az Anna Kareninát alkotta.

Attól kezdve, hogy tizennyolc évesen hozzáment, Szofja minden vállalkozásában segítette Tolsztojt, még a gazdálkodásban és a jótékonysági munkában is. Mindeközben ott voltak saját feladatai: tizenhárom gyermekük ellátása és otthoni tanítása, a nagy háztartás vezetése és az összes üzleti ügy irányítása. Akárcsak férje, ő is szerette a munkát, annak „minden fajtáját – intellektuálisat, művészit és fizikait”. Tolsztoj a fényképeken a Szofja által varrt ingekben látható, a családtagok, látogatók az általa kötött takarók alatt aludtak.
Az író elvárta tőle, hogy mindent elintézzen és megoldjon, s ez oltott belé energiát és bátorságot. Terjedelmes regényeit, számtalan javításával együtt, ő tisztázta le azokban az időkben, amikor senki más nem tudta kiolvasni Tolsztoj macskakaparását, és elszigetelten éltek, titkárok nélkül. Az 1890-es évek nagy oroszországi éhínsége idején Tolsztojjal és idősebb gyerekeikkel együtt ő is részt vett a segélyakciókban. Adományszerzésbe fogott – szenvedélyes felhívást intézett a nemzethez, amelyet ország- és világszerte közöltek a lapok –, személyesen vette át és kezelte az adományokat, vásárolta a szükséges élelmiszereket, irányította az önkénteseket.

Szofja ugyanolyan sokoldalú volt, mint géniusz férje. Korának arisztokrata hölgyeitől eltérően, ő átlépett az osztályhatárokon: a cárnál járt kiadói ügyekben és parasztasszonyoknak segített a szülésnél. Vidéken éltek, körzeti orvos nélkül, így maga végezte a gyógyítást udvari orvos apjától tanult tudásával. Saját családját és személyzetét is kezelte, Tolsztojt pedig több életveszélyes betegségen átsegítette az ápolásával.

1886-ban ő lett Tolsztoj kiadója; a különálló kötetek mellett nyolc kiadásban jelentette meg férje összegyűjtött műveit, s maga kezelte a kiadási folyamat összes fázisát. Házasságkötésüktől kezdve tudatosan építette a Tolsztoj-archívumot: a Háború és béke felbecsülhetetlen értékű vázlatai és kéziratai nélküle nem maradtak volna fönn. Tudósok nemzedékei köszönhették neki, hogy feljegyezte az író kijelentéseit, amikor az beavatta őt a regényeivel kapcsolatos elképzeléseibe.

Szofja tehát egyértelműen jelentős szerepet játszott, amit azonban sokáig következetesen tagadtak. Megírták, hogy kiadta műveit, vezette a gazdaságot, irányította a személyzetet, és – Tolsztoj akarata ellenére is – szükség esetén orvost hívott hozzá. Ennek ellenére úgy állították be, mint aki nem támogatta férjét, hanem szembefordult vele. Tolsztojék házasságát ma is az irodalomtörténet egyik legboldogtalanabb házasságának tartják. Szofját még azzal is megvádolták, hogy ő „gyilkolta meg” férjét.

Ez utóbbi vádra azzal válaszolt, hogy elég sok ideig tartott, míg „meggyilkolta” őt. Tolsztoj nyolcvankét évet élt, s kilencven kötetre rúgó munkásságának csaknem teljes egészét házasságuk alatt írta. Alig valószínű, hogy a géniusz ennél többet alkothatott volna, mint ahogy az is, hogy bárki jobban védelmezhette volna Tolsztoj lelki nyugalmát, amelyre az alkotáshoz szüksége volt.

Tolsztoj vallási követői egy évszázaddal ezelőtt gonosznak bélyegezték Szofját. A beszámolóik Tolsztojt szentnek festik le, aki otthonában mártíromságot szenvedett. Ez a gondolat tanítványa, Vlagyimir Csertkov agyszüleménye volt, aki valóságos rágalomhadjáratot viselt Szofja ellen. Tolsztoj utolsó napjaiban a spanyol inkvizíció kínzásaihoz hasonlította azt, ahogyan férjével bánt. Tolsztoj mártírképéhez egy gonosz is kellett, ez volt Szofja. S bármilyen abszurdak voltak a vádak, Csertkov előítéletekkel terhelt könyvét és a hasonló szellemű korabeli életrajzokat nem cáfolták, ezért az asszony nevét nyilvánosan kell tisztázni.

A Szofjával kapcsolatos tévképzetek és félreértések a legtöbb életrajzba beszivárogtak, s ez formálta a Tolsztojról kapott ismereteinket. Ezeknek egy forrásuk van: Csertkov. Csertkov évtizedeken át letiltott minden kedvező információt Szofjáról, miközben a Tolsztoj életében játszott saját szerepét eltúlozta. A szovjet időkben Csertkov volt a főszerkesztője a Tolsztoj összegyűjtött írásaiból készült legátfogóbb kiadásnak, amelynek létrejöttében egy egész tudóscsoport sokéves munkája fekszik. Az ő munkálataikat irányító Csertkovnak megvolt a hatalma ahhoz, hogy átírja a történelmet. Sikerült olyan rossz színben feltüntetnie Szofját, hogy az asszony hozzájárulását Tolsztoj munkásságához figyelmen kívül hagyták. Moja zsizny (Életem) című memoárkötetét lényegtelennek minősítették, s így az kiadatlan maradt. Bárki írhatott életrajzot Tolsztojról, aki – bármilyen rövid időre – találkozott vele, a felesége visszaemlékezései azonban nyolc évtizeden át a Tolsztoj-archívumban raboskodtak. Szofja dokumentumait nem lehetett kutatni, ezek nélkül azonban nem lehetett elmondani az asszony igaz történetét. Én voltam olyan szerencsés, hogy hozzáférhettem ezekhez, elolvashattam kiadatlan memoárjait, írásait és leveleit.

Szofja emlékirataiban elbeszéli eseménydús életét, gyermekkorától kezdve, amikor megismerte Tolsztojt. Ez a terjedelmes kötet úgy festi le a férfit, ahogyan csak ő ismerhette, minden gyengéjével és ellentmondásával együtt. Lehetséges, hogy őszinte beszámolója rombolni fogja a Tolsztoj-képünket. Csakhogy írásának pontossága és logikája tagadhatatlan. Szofja életének és szerepének megértéséhez egy másik alapvető forrást, a házaspár levelezését is tanulmányozni kell. A levelezést ugyan itt-ott közzétették, ám az életrajzírók nem vettek tudomást erről a gazdag forrásról.

Szofjára nem csak egy zseniális íróval kötött házasság komplex feladata hárult. Tolsztoj az 1880-as évek elején, vallási fordulata után felhagyott a szépirodalommal. Eltökélte, hogy az evangélium szerint él, megtagadta addigi teljesítményeit és kiváltságos életmódját. Vallási és filozófiai műveiben átfogó módon utasította el a társadalom intézményeit, az államot és a hivatalos egyházat. Mindebből felmérhetetlen önellentmondások következtek: lemondott a tulajdonról, de az élete nem változott – ott maradt a családjánál, a birtokán. Ez egészen különleges problémákat okozott a család életében, s roppantul megnehezítette Szofja és Tolsztoj kapcsolatát.

Tolsztoj erősködött, hogy Szofja kövesse őt a lemondás útján, ám az asszony kijelentette, hogy nem képes erre. A spirituális keresés férje saját, őszinte útja, az ő, Szofja részéről gyatra utánzás volna, és káros a család számára. Memoárjaiban Szofja elmondja, hogy Tolsztoj eszméit kivihetetlennek látta, főképp mivel a család gyakorlati életével kapcsolatban nem adott útmutatást. Ám noha nihilizmusában nem osztozott és nem tudta őt követni, továbbra is ő tette lehetővé Tolsztoj számára, hogy úgy éljen és dolgozzon, ahogy akar, és ennek érdekében minden anyagi kötelezettségtől mentesítette.

Az 1880-as évektől kezdve a házaspár gyakorlatilag külön életet élt. Tolsztoj Jasznaja Poljanában dolgozott; ez volt az egyetlen hely a földön, amely ihletet adott neki. Szofja Moszkvában a gyerekek nevelésével foglalkozott, és a könyvkiadásból tartotta el a családot. Azért dolgozott, hogy Tolsztoj és népes családjuk szükségleteit kielégítse – így az élete „küszködés és sietség kusza szövevénye” lett.

Amikor Tolsztoj lemondott a tulajdonáról, Szofja vállára rakta az egészet: felhatalmazta, hogy vállalja a birtokkal kapcsolatos feladatokat és felelősséget. Szofja lett a nagy család egyetlen kenyérkeresője. Ám minél keményebben dolgozott mint anya, mint a birtok igazgatója és mint könyvkiadó, életük annál inkább ellentmondott Tolsztoj új eszméinek. Szofja bonyolult helyzetben találta magát: Tolsztoj maga adott felhatalmazást és engedélyt, hogy összegyűjtött munkáit kiadja, később azonban folyamatosan bírálta őt azért, hogy árusítja a könyveit. Tolsztoj a maga választotta életet élhette, míg Szofja életét a szükség irányította. Könyvkiadóként megharcolt a cenzorokkal, hogy vegyék le a tiltólistáról Tolsztoj elméleti írásait és a Kreutzer-szonátá-t. Ezt maga Tolsztoj nem értékelte, mert a sikere nem a kiadástól függött. Olyan hírneve volt, amelyet még az egyházi kiközösítés sem tudott aláásni – ellenkezőleg, az ortodox egyház vezetése sínylette meg az intézkedést. Szofja levele a Szent Szinódushoz, amelyben tiltakozik férje kiközösítése ellen, magából a férjből csak egy ironikus megjegyzést váltott ki. E lekicsinylés azonban nem csökkenti Szofja erőfeszítéseinek és eredményeinek jelentőségét.

A későbbi időszakban, amikor azt feltételezték, hogy a házastársak elsodródtak egymástól, Tolsztoj továbbra is Szofjára támaszkodott minden gyakorlati ügyben. Szofja segített adományokat gyűjteni, és intézte helyette az átutalásokat. Ellentétben azzal, amit sok helyen leírtak, Szofja rokonszenvezett a duhoborokkal, egy vallási szekta tagjaival, akiknek ügyét Tolsztoj felkarolta. Saját jótékonysági akciói is voltak – egy moszkvai árvaház igazgatósági tagjaként dolgozott. Csakhogy ezeket a tényeket, amelyek mind az érdemeit bizonyítják, sosem verték nagydobra.

Szofja maga fordította franciára Tolsztoj filozófiai értekezését, Az életrőlt, tehát értette az alapeszméjét: hogy a lelki élet kedvéért engedjük el az anyagi létet. Tolsztoj kérésére lefordította oroszra Paul Sabatier Assisi Szent Ferencről írt életrajzát is. A rendalapító középkori itáliai szerzetesről szóló könyv fontos volt Tolsztoj számára abban az időben, amikor ő maga is kialakította követőinek körét. A fordítás a fordító említése nélkül jelent meg.

Szofja nem szerette férje követőit, „vegyes népségként” jellemezte őket. Ezek az emberek lemondtak a karrierről, a pénzről, a szexről és a szórakozásról, és többnyire nem csináltak semmit. Életük fő tevékenysége Tolsztoj volt – ugyanakkor nem is ismerték irodalmi munkásságát. Legtöbbjük csak vallási és filozófiai írásaiban volt járatos.

Amikor ezek a követők tömegesen gyülekeztek Moszkvában és Jasznaja Poljanában, hogy Tolsztojt hallgassák, Szofjának kellett elszállásolni és ellátni őket. Ám az asszony képes volt fölülemelkedni bosszankodásán, és például kérvényeket írt a hatóságoknak az üldözött szolgálatmegtagadók érdekében. Csertkov száműzetése ellen is tiltakozott egy levélben, amelyet számos újság leközölt.

Szofja nem követte vakon Tolsztojt, de számos fontos értéket mindketten vallottak: „Mindketten hiszünk Istenben, a jóságban, és abban, hogy alá kell vetnünk magunkat Isten akaratának. Mindketten gyűlöljük a háborút és a halálbüntetést… Egyikünk sem szereti a fényűzést.” Miközben sokan feltételezték, hogy a család fényűzően él, ez sem egyéb, mint puszta mítosz. Tolsztojék Jasznaja Poljana-i birtoka és a moszkvai ház minden látogatót lenyűgöz egyszerűségével.

Ahogy Tolsztoj egyre híresebb lett, úgy árasztották el Jasznaja Poljanát az Oroszországból és külföldről érkező látogatók. Akik olvasták elméleti írásait, ilyenkor csalódtak, hogy az író maga nem gyakorolta az önmegtagadásról vallott elveit. Bár a tulajdonról lemondott, továbbra is a birtokán élt, amelyet felesége irányított. Szofja továbbra is sorra szülte a gyermekeket, még akkor is, amikor férje az írásaiban elutasította a testi szerelmet. Szofja azzal keresett pénzt családja fenntartására, hogy kiadta azokat a könyveket, amelyekben Tolsztoj leleplezte a tulajdon és a pénz ártalmait. A tudósítók és a látogatók kitartóan rámutattak ezekre az ellentmondásokra. Így aztán kényelmes volt mindezért Szofját hibáztatni. Sebezhető pozícióban volt, miközben ő viselte a teljes felelősséget a családért. Az őt érő folytonos bírálat késztette a következő naplóbejegyzés írására: „Elegem van abból, hogy örökösen a spanyolfalat játsszam, ami mögött a férjem elbújhat.” A legkárosabb és legtartósabb kritikát Tolsztoj naplói tartalmazzák, amelyeket az író Csertkov rendelkezésére bocsátott, s így az elolvashatta és lemásolhatta őket. S noha Tolsztoj később megsemmisítette a becsmérlő bejegyzések egy részét, elegendő fennmaradt belőlük, hogy a tanítványok zaklathassák Szofját.

Teljesítményeinek elismeréseképpen Tolsztoj 1897-ben ezt írta Szofjának: „Szeretettel és hálával gondolok közös életünk hosszú 35 évére… Megadtad nekem és a világnak, amit adni tudtál; sok anyai szeretetet és önfeláldozást adtál, s ezért a legnagyobb tisztelet illet téged.” Irodalmi munkásságában való közreműködését sem lehet tagadni: Tolsztoj nagy regényei közös családi életükből merítenek. Szofja másolói és szerkesztői munkája benne van a Háború és békében és az Anna Kareninában egyaránt. Megteremtette férje számára az íráshoz szükséges legjobb feltételeket, és támogatása elengedhetetlen volt Tolsztoj számára, aki folyamatosan depresszióval küszködött.

Tolsztoj 839 levelet írt Szofjának. A leveleket „kis találkáknak” nevezte, amelyekben spontán módon megosztotta vele érzéseit és gondolatait. Az asszony ugyanígy, érzésből, ösztönből válaszolt; szeretete beragyogja a leveleket, melyekben bátorítja őt a kétségbeesés időszakaiban. A későbbi években is, amikor Tolsztoj csak elvétve írt szépirodalmi műveket, ugyanolyan készséggel szolgálta, és ugyanúgy képes volt megérteni őt mint művészt.

Három együtt töltött évtized után Tolsztoj ezt írja: „Összeköt minket a múlt, a gyerekek, a hibáink tudata, az együttérzés és egy ellenállhatatlan vonzalom. Egyszóval, jól és igazán össze vagyunk csomagolva és átkötve. És én örülök ennek.”
Családi életük állandó ihletforrás volt Tolsztoj számára, amely ellátta gondolatokkal és témákkal. Tolsztoj látta Szofját azokban a fájdalmas pillanatokban, amikor a gyerekeik születtek. Az ő szenvedésén keresztül érezte meg „a szeretet isteni lényegét, amely a lelkünket alkotja”. Legkisebb fiuk, Vanyecska halála után feljegyzi: „De Szonya bámulatba ejt… szeretetének hihetetlen erejével.” Szofja Tolsztojnak s rajta és művein keresztül a világnak adta ezt a szeretetet. Ám míg Tolsztojt csodálta a világ, neki előítélet és bírálat jutott.

Személyes teljesítményét elhallgatták, ezért csak most kezdjük felfedezni. Voltak művészi adottságai, de csak élete derekán jutott rá ideje, hogy tehetségét kiaknázza. Családi életüket fotográfusként is dokumentálta, s még életében megjelent egy fényképalbuma. Hatvanas éveiben autodidaktaként kezdett festeni tanulni; ekkor már késő volt az intézményes tanuláshoz. Termékeny író is volt, több novellát, gyermekmeséket és terjedelmes naplókat írt. Legfőbb irodalmi művének az Életem című könyvét tartotta; ebből fejezeteket olvasott fel Tolsztojnak, aki jóváhagyta a szöveget. Végül azonban nem becsülték sokra az erőfeszítéseit, s életét egyszerűen a Tolsztojjal leélt utolsó és leggyötrőbb év alapján ítélték meg.

1910-re Jasznaja Poljana megtelt Tolsztoj tanítványaival és vendégeivel, akik minden egyes szavát feljegyezték. Emberfal állt Szofja és Tolsztoj közé, s ő saját házában fölöslegesnek érezte magát. De ez sem volt elég: Csertkov harcba szállt Tolsztoj irodalmi hagyatékának megszerzéséért, titkolózásával és cselszövéseivel a hisztériába kergetve Szofját.

A tanítvány rákényszerítette a legyengült Tolsztojt, hogy írjon alá egy titkos végrendeletet: ennek végső fogalmazványa őt, Csertkovot nevezi meg az írói hagyaték végrehajtójaként. A dokumentum aláírása olyan drámai eseménysort váltott ki, amely az író szökéséhez és halálához vezetett.

Tolsztoj szökését előre látták követői, akik azt akarták, hogy az író bizonyítsa tanai igazát. Amikor 1910. október 28-án, egy fagyos éjszakán Tolsztoj elhagyta ősi birtokát, Csertkov így gratulált neki: „Nem tudom szavakkal kifejezni az örömöt, amit annak hallatán érzek, hogy ön elment.” A tanítvány ennek ellenére nyilvánosan Szofját tette felelőssé Tolsztoj távozásáért. Szofja számára a Tolsztojtól való elválás tragédia volt: ötven évig voltak egymás létének meghatározó részei. Tolsztoj épp csak fölépült több szélütésből, szív- és tüdőproblémái voltak. Szofja tudta, hogy meghalni menekült el. Távozása után néhány nappal, Asztapovo vasútállomásán Tolsztoj tüdőgyulladásban meghalt; az eseményről a földkerekség minden részéből érkező újságírók tudósították az egész világot. Szofjáról fénykép készült, ahogyan az állomásfőnök házának egyik kitört üvegű ablakán próbál benézni a szobába, ahol férje haldoklik. Csertkov és más tanítványok, akik ezeken az utolsó napokon körülvették Tolsztojt, nem engedték, hogy elbúcsúzzon férjétől. Csak akkor engedték oda hozzá, amikor már öntudatlan volt. Szofját egész további életében gyötörte a kínzó gondolat, hogy nem volt jelen Tolsztoj halálánál, s nem tudta, hallotta-e még a szeretetteljes szavakat, amelyeket végül elsuttogott mellette.

Az özvegy a továbbiakban Jasznaja Poljanában élt, s abban az állapotban őrizte meg a házat, ahogyan férje elhagyta. Katalógusba vette Tolsztoj könyvtárát, segítette az életrajzírókat, látogatócsoportokat vezetett a házban. S még mindig másolta Tolsztoj irodalmi műveit, hogy felfogja, újraélje őket, örömét lelje bennük, és a síron túl is kommunikáljon férjével.

Fordító: Rácz Judit

Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete
Európa Könyvkiadó, 2012

• Recenziónk: Tolsztaja romkocsma