Alex Stone: Szedjük rá Houdinit! (részlet)

Első fejezet | A bűvész-világbajnokság

A stockholmi belvárosi hotel előcsarnokában egy sötétbarna szemű, hosszú, gesztenyebarna hajú, huszonkét éves belga bombázó kisebb tömeget vonzott maga köré. Mindkét kezében egy-egy ászt tartott, és ahogy meglendítette a levegőben a karját, a lapok királlyá változtak. A közönség korábban is látott már effélét – az a fajta társaság volt, amelyik nem esik hasra egy egyszerű lapcserétől. Ám a lány könnyed mozdulattal ismét csavarintott egyet a csuklójával, és a két király dámává változott. A helyiségben vibrálni kezdett a levegő, ahogy a karja, mint egy flamencotáncosé, kígyózott a térben – egyszer, kétszer –, és a dámák egyszerre alacsonyabb rendű bubivá, majd tízessé transzformálódtak. A körülötte állók éljenezni kezdtek. Még egy suhintás, és a tízesekből jokerek lettek. A lány a világ azon nagyon kevés bűvésze közé tartozott, akik képesek öt transzformációt közvetlenül egymás után végrehajtani, és a közönség majd megőrült érte.

Az előcsarnok hátsó végében egy fekete, pork pie kalapot viselő, pirospozsgás férfi az itt a piros, hol a piros – az ősrégi cigány szemfényvesztés – egyik változatát mutatta be, ezúttal azonban három üres dióhéjjal és egy golyóval. A bejárat melletti sarokban egy csapat lármás kamasz vette birtokba a vörös klubfotelokat, ahol lenyűgöző, akrobatikus kungfu-mozdulatokkal zsonglőrködtek a kártyákkal – az emelések, keverések és terítések kavargó forgataga töltötte be körülöttük a teret. A kölykök kezében a kártyalapok piramisokká és hópelyhekké váltak, spirálvonalban tekergőző puhatestű lényekké, körkörösen mozgó angyalmandalákká. A kis csapat vezetője, egy fekete kötött sapkát viselő, kövérkés alfahím pöffeszkedve megvillantott egy mozdulatsort, amelynek következtében a kártyapakli lapjai egymásba fonódó geometriai mintákat produkáltak – a látvány leginkább egy Escher-műalkotásra emlékeztetett. Aztán ott voltak a mentalisták: a gondolatolvasók, a kanálhajlítók, a múltba és a jövőbe látók. A többségében feketébe öltözött csapat kisajátított magának két kerek asztalt az előcsarnok közepén, én pedig a fél vesémet odaadtam volna azért, hogy akár csak egy apró légy lehessek valamelyikük söröspoharán. Akármerre néztem, a folyosókon, a bárban, az étteremben, a liftek mellett, de még a mosdókban is férfiak és nők osztották meg egymással titkaikat, csereberélték mozdulatsoraikat. Megszorítottam markomban a viharvert, kék Bicycle kártyapaklit, és szívtam magamba a látványt.

Már majdnem tíz órára járt azon a szokatlanul enyhe, kora augusztusi estén, ám a stockholmi égbolt még nem volt teljesen sötét. Fátyolszerű félhomály szivárgott át a tetőablakon, árnyékok labirintusát vetve az előcsarnok szőnyegeire. Svédországban a nyári hónapok idején szinte soha nem nyugszik le a nap, és a végtelen nappalok okozta álmatlanság könnyen delíriumot okozhat. Nem mintha aludni akartam volna. Azért jöttem, hogy egy levegőt szívjak a világ legnagyobb bűvészeivel, akik közül sokra hősként tekintettem.

Mindnyájan a 2006-os bűvész-világbajnokságra (The Magic Olympics) – bennfentes nevén a bűvészolimpiára – érkeztünk a svéd fővárosba. A föld legkiválóbb bűvészei háromévente összegyűlnek, és a legféltettebben őrzött titkaikkal felfegyverkezve megszállják a kiválasztott várost, hogy megmérkőzzenek egymással, trükk a trükk ellen, és eldöntsék, melyikük a leghatalmasabb.

A Stockholmban megrendezett 23. világbajnokság, 66 ország közel 3000 résztvevőjével, minden idők legnagyobb viadala volt, amelyen 146 versenyző mérkőzött meg 8 versenyszámban a helyezésekért. Ebben az évben én is az indulók között voltam.

Tekintettel arra, hogy ez a legnehezebb bűvészverseny az egész világon, pusztán az is kisebb csodaszámba ment, hogy egyáltalán bekerültem a mezőnybe. A kvalifikációhoz a jelentkezőnek tagsággal kell rendelkeznie a Bűvészszervezetek Nemzetközi Szövetsége (Fédération Internationale des Sociétés Magiques, FISM), a világ legnagyobb és legtekintélyesebb bűvészszövetsége által elismert 87 klub valamelyikében. Az Egyesült Államokban három FISM-jóváhagyással rendelkező bűvészklub létezik: a hollywoodi Magic Castle-ben székelő Bűvészakadémia (Academy of Magical Arts, AMA), a Nemzetközi Bűvészszövetség (International Brother  hood of Magicians, IBM) és az Amerikai Bűvészek Társasága (Society of American Magicians, SAM) – jelmondata: „Varázslat, Egység, Hatalom!” (Magic, Unity, Might!) –, amelynek én is tagja vagyok.

A jelentkezőnek ezenkívül a saját bűvészklubja elnökének írásos engedélyével kell rendelkeznie, és korábban még nem vehetett részt nemzetközi bajnokságon – vagy bármilyen más bajnokságon, ami azt illeti. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Richard M. Dooley, az SAM központi szervezetének elnöke kerek perec elutasítja a kérésem, éppen ezért, nagyon meglepődtem, amikor a jelentkezésem után egy héttel megérkezett a válasza, amelyben sok szerencsét kívánt.

Szükségem is volt rá.

ÖTÉVES VOLTAM, amikor az apám – egy megrögzötten szkeptikus genetikus, aki saját maga készíti a kölnijét, és a kocsiban mos fogat – egy New York-i tudományos konferenciára tett kiruccanásáról egy FAO Schwarz bűvészdobozt hozott nekem. Kezdőknek való felszerelés volt, varázspálcával, kézikönyvvel és vagy egy tucat egyszerű trükkel. Volt benne egy apró, zöld műanyag pohár – miniatűr serleg –, amiben eltűnt a hozzá tartozó golyó, egy piciny, vörös habszivacs nyuszicsalád, amelynek tagjai megsokszorozódtak a bűvész kezében, és egy kicsi fadoboz, ami az egypennyseket ötcentessé változtatta. Soha nem felejtem el az arcára kiülő elképedést, amikor bemutattam neki az első bűvésztrükkömet.

Az első fellépésemre a hatodik születésnapi partimon került sor, és máig megvannak még valahol a fényképek, ahogy cilinderben és az egyik szomszédunk által varrt vörös és fekete pelerinben bizonytalan mozdulatokkal hadonászom a barátaim előtt. Szánalmasan kezdetleges voltam, és a kis közönségem könnyesre cikizett. De, leginkább apám bátorításának köszönhetően, nem adtam fel. Nem volt vallásos ember. Nem érdekelték a sportok, de még a természetjárás sem. Nem jártunk meccsre, sem sátorozni. A Chopin-etűdök, amelyeket többéves gyakorlás és több ezer dollárra rúgó zongoraleckék eredményeként kiizzadtam magamból a nappalinkban, alig préseltek ki belőle egy-egy szórakozott biccentésnél többet. Azonban a legegyszerűbb bűvészmutatvány is felvillanyozta. Olyan nyelv volt ez, amit mindketten megértettünk. A szombati kiruccanások a szülővárosomban, San Antonióban lévő bűvészboltba, a játék pénzérmék, tűztálak és műhányások csalóka jelenéseit életre keltő JRC Magicbe a szertartásunkká váltak; a bűvészelőadások pedig a sporteseményeinkké.

Az apámtól valaha kapott egyik legemlékezetesebb ajándék két jegy volt David Copperfield előadására, az előkelő, belvárosi, csillárokkal ékesített Majestic Színházba. A műsort elnézve hamar világossá vált előttem, hogy Copperfield nem halandó lény. Falakon sétált át, a levegőbe emelkedett, kámforrá vált dübörgő Harley-jának a nyergében ülve, csak hogy néhány másodperccel később büszkén felbukkanjon tökéletesen testre simuló bőrnadrágjában, a színházterem legvégében. A legizgalmasabb azonban mégis az volt, amikor az előadás után személyesen is találkozhattam vele. Heteken keresztül gyakoroltam, hogy mit mondok majd neki. Vagy fél órán keresztül ácsorogtam a sorban, jegyzeteimet szorongatva, a színház szőnyeggel borított előcsarnokában, mielőtt szemtől szemben találtam magam a földöntúli lénnyel, a lépcsős frizurájú, lenge kalózinges fazonnal, aki egy hatalmas trónszerűségen magasodott fölém. Amikor végre elérkezett az én tíz másodpercem, a hangszálaim megmakacsolták magukat, és csupán egyetlen kérdést sikerült kinyögnöm:

– Megérinthetem?

Középiskolás koromra már elég ügyes lettem ahhoz, hogy pénzért szerepeljek – születésnapi rendezvényeken, esküvőkön, bármicvókon. Többnyire azért vállaltam el ezeket a fellépéseket, hogy a befolyt összegből új kellékeket szerezhessek be; többé-kevésbé úgy, ahogyan a drogos finanszírozza a szenvedélyét.

Úgy véltem, hogy a bűvészet lenyűgöző társasági eszköz is egyben, egyfajta univerzális nyelv, amely átível a kor, a nem és a kultúra képezte különbségeken. Azt hittem, hogy ez lesz majd az én kiutam a kockalétből, hogy a bűvészet enyhíthet a kockaságomon. Vagy legrosszabb esetben lehetővé teszi, hogy egy másféle, érdekesebb kocka legyek. Azt gondoltam, a bűvészet segítségével átnavigálhatok majd a kínos társasági szituációkon, áthidalhatóvá válnak a kultúra és az osztálykülönbségek szakadékai, az élet minden területéről megismerhetek embereket, és gyönyörű nőket csábíthatok el. A valóságban a szabadidőm túlnyomó részét tésztaképű szűz fickók társaságában töltöttem.

A bűvészet iránti érdeklődésem azonban csak nőtt gyerekkorom óta. Amikor elkezdtem dolgozni – eleinte adatellenőrzőként, majd a Discover szerkesztőjeként –, a bűvészetbe menekültem a fluoreszkáló életidegensége és az ingázás elől. Később, amikor fél szemmel a doktori képzés felé kacsingatva a Columbia Egyetemen emelt szintű fizikát kezdtem el tanulni, a bűvészet üdítő pihenőt kínált a logika és az empirizmus által gúzsba kötött világban, és némi távolságot apám metafizikájától. Van valami mélyen felszabadító abban, ha elengedjük a gyeplőt az ok és az okozat, az X és az Y tengely között. Még egy masszív kvantummechanikai probléma két vállra fektetése sem tudott olyan élményt szerezni, mint egy új fogás elsajátítása, és szinte perverz örömöt leltem abban, ha sikerült elképesztenem a Columbia illusztris tantestületét.

Mindezek mellett lassanként kezdtem felfedezni a bűvészet és a tudományok közötti összefüggéseket – különösképp a pszichológia, az agykutatás, a matematika és a fizika vonatkozásában. A bűvészet legmélyebb lényegében az észlelés határaival való játszadozásról szól. Bármely kutató megerősítheti, hogy rengeteget megtudhatunk az agy működéséről, ha górcső alá vesszük azokat a bizarr pillanatokat, amikor agyunk megadja magát az illúziónak. A bűvészet a legjobb esetben is egyfajta pszichológiai ketrecharc. A jó bűvész arról ismerszik meg, hogy képes elterelni közönsége figyelmét, és manipulálni az elvárásaikat. A profi illuzionisták ösztönösen ráéreznek arra, hogy az emberek miként látják a dolgokat, és egy mesterlövész pontosságával célozzák be a másik érzékelését.

A gyakorló bűvész nemcsak mások észlelésének a határait tapogatja ki, hanem a sajátjáét is, aminek eredményeképpen könnyebben elhatárolja a valóságot az illúziótól, ügyesebben felismeri az elhajlásokat és dekódolja az apró betűs szövegrészeket. Ösztönösen megérzi az emberek várható reakcióját. Még azt is megtanulja, hogy miként befolyásolhatja a viselkedésüket. Ezáltal ellenállóbbá válik a csalás minden formájával szemben. A tudatosság eme felfokozott állapota, ez a hatodik érzék az, ami fogva tartotta az érdeklődésemet még jóval azután is, hogy beléptem az állítólagos felnőttkorba.

Ahhoz, hogy igazán megértsük a bűvészet művészetét és annak időtlen vonzerejét, nem elég az elme működésével – és néha működésképtelenségével – kapcsolatos kérdéseket feszegetnünk, hanem meg kell vizsgálnunk az emberi természet legalapvetőbb jellegére vonatkozókat is. Miért okoz az embernek örömöt, ha becsaphat másokat? Miként észleli az agy a világot és elemzi ki a mindennapi tapasztalatokat? Melyek a titkolózás pszichológiai következményei? Mi a valóság, és annak mekkora részét fogadjuk be tudatosan? Mennyire bízhatunk a memóriánkban? Miért van az emberiség úgy programozva, hogy higgyünk a természetfelettiben? Ezek azok a kérdések, amelyeken a filozófusok és a tudósok már évszázadok óta rágódnak. Ami azt is jelenti, hogy bármilyen bizarrul is hangozzék, a bűvészetben történő elmélyedés előbb-utóbb elvezet az élet legmélyebb rejtélyei feletti elmélkedéshez. Talán ezért – mint ahogy azt később felismertem – oly sok a tudós az illúzió világában, és ezért hemzsegnek a bűvészek a tudományos életben. Mindkét terület ugyanazt az intellektuális borzongásra vágyó típust vonzza, akiket John Nevil Maskelyne, a viktoriánus színpadi illuzionista úgy jellemzett, hogy „akik érdeklődnek a rejtély iránt”.

Végső soron a bűvészet misztériuma iránt érzett elragadtatásom és az új anyagok megszerzéséért folytatott nemes hadjáratom hatására egyre mélyebben elmerültem a találkozók, előadások és műhelymunkák világában – a hasonszőrűen gondolkozó megszállottak titkos közösségében, akik számára a bűvészet nem egyszerű hobbi, hanem életmód. New Yorkban, ahol akkoriban éltem, minden héten tucatnyi zártkörű összejövetelt rendeztek – éttermek hátsó zugaiban, háborús veteránok intézetének rejtett termeiben, kórházak és egyetemek üresen álló helyiségeiben és számos más titkos helyszínen. Hamar rájöttem, hogy a legzaftosabb titkokat ritkán adják közre nyomtatásban vagy csomagolják be a bűvészdobozokba. A legértékesebb tudás – a tényleges munka – titkos gyűléseken és hátsó helyiségekben megtartott konklávékon jár körbe. Felismertem, hogy a megtévesztés a kevés fennmaradt, szájhagyomány útján terjedő tudományok közé tartozik.

2005 novemberében úgy döntöttem, hogy az Amerikai Bűvészek Társaságában, a világ legrégebbi bűvészklub-szövetségének szakértői körében próbálom meg továbbfejleszteni a készségeimet. A felvételhez legalább három tag támogatását kell elnyerni, sikeres vizsgát és titoktartási fogadalmat kell tenni – mindhármat sikerült teljesítenem. A száz évvel ezelőtt, New Yorkban alapított SAM, amelynek Harry Houdini 1917-től egészen a haláláig, 1926-ig volt az elnöke, 30 ezer taggal (vagy „illusztris partnerrel”) büszkélkedhet az ország egészét lefedő 250 klubjában, továbbá havi folyóirattal, titkos kézfogással, országos versenyekkel és kongresszussal, több millióra rúgó tőkével, saját gépjármű-felelősségbiztosítással, amit maga bocsát ki a tagjai számára, saját hitelkártyával, és még egy Okkult Nyomozói Bizottsággal (Occult Investigation Committee) is, ami Mulder és Scully módjára jár a paranormális bejelentések végére. 2009-ben az SAM a nemzetközi űrállomáson gyűlésezett. Így persze könnyű a levitáció!

Nem sokkal a csatlakozásom után a társaság kéthetente megrendezett klubgyűlései már nagy szeletet hasítottak ki a társasági életemből – feltéve, hogy ezt annak lehetett nevezni –, és az átlagos péntek este nagyobb valószínűséggel talált a Lexingtonon, az SAM 37. utca melletti céhközpontjában, a rossz levegőjű Katonák, Tengerészek, Haditengerészek, Parti Őrök és Repülősök Klubjában (Soldiers’, Sailors’, Marines’, Coast Guard and Airmen’s Club), ahol új mozdulatsorokat csereberéltem vénemberekkel meg suta kamaszokkal, mint a legújabb dögös szórakozóhelyeken. Soha nem indultam el otthonról a hátsó zsebemben meglapuló kártyapakli és a Kennedy-féle féldolláros trió nélkül. A szombatokat a Tannen’sben töltöttem, New York legrégebbi bűvészboltjában, amit 1925-ben alapított egy Louis Tannen nevű házsártos, vörös hajú brooklyni bűvész, aki a II. világháborúban a USO [United Service Organizations – nonprofit szervezet, amely az Egyesült Államok hadseregének és a katonák családjának nyújt különféle szolgáltatásokat, pl. szórakoztató műsorokat szervez. (A szerk.)] és a Vöröskereszt kötelékében járta a világot.

Van egy szívszorító jelenet a „Rudolf, a rénszarvasban” (Rudolph, the Red-Nosed Reindeer), ebben a régi, karácsonyi mesefilmben, ami mindig mélyen megérintett. Rudolf, miután sikerül megegyezésre jutnia a Böhöm Hószörnnyel, a társaival együtt az Elveszett Játékok szigetén keres menedéket, azon a helyen, amelyet feltételezhetően egy pszichoaktív szereket használó manó épített silány, deformált és senkinek nem kellő játékok számára. Van ott négyszögletes kerekű gőzmozdony, dzsemet lövellő vízipisztoly, struccon lovagló cowboy, rózsaszín pettyes fehér elefánt, no meg a szerencsétlen nevű Dobozos Charlie. „Hé, mi is selejtesek vagyunk!” – kiáltja Rudolf újdonsült barátainak, akik erre mindnyájan dalra fakadnak. Mindig kicsordul a könnyem ennél a résznél.

Életem túlnyomó részében én is kissé úgy éreztem, hogy négyszögletes kerekű vasúti kocsi vagyok. Idős szülők egyetlen gyermekeként, ha elmentem valahova apámmal, nemegyszer dicsértek meg idegenek, hogy „milyen kedves tőled, hogy eljöttél a nagypapával sétálni”. Általános iskolában kockafejű és antiszociális voltam, félszeg lúzer, aki biológiáról akart beszélgetni, és a kémiai felszerelésével játszani, amíg a többiek tengóztak. Az általános iskola felső tagozatán bandában lógó stréber voltam. Középiskolában állandóan vitatkozó, magának való különc. Ekkoriban többnyire felnőttekkel lógtam. Számomra a bűvészet világának a felfedezése olyan volt, mintha megtaláltam volna a saját félresikerült barátaim szigetét, azt a helyet, ahol mindenki különleges a maga tökéletlen módján. Mert nézzünk szembe a ténnyel: a bűvészet a félresikerültek, a beilleszkedésre képtelenek időtöltése, egyfajta megnyilvánulási lehetőség az alacsony önértékelésű számkivetettek számára. Strukturált társadalmi közeget kínál, amelyben anélkül élhetünk társasági életet, hogy személyes szinten ténylegesen foglalkoznunk kellene az emberekkel, lehetőséget kínál arra, hogy a megtévesztés révén bosszút álljunk a társadalom alfáin, egy titkos képességet, amivel a szociálisan felettünk állókon uralkodhatunk. A trükkök segítségével extrovertáltnak és társaságkedvelőnek tűnhetünk, de egyúttal biztonságos távolságot tarthatunk a társadalomtól. A bűvészek a reflektorfényben bújnak el, nagyjából úgy, ahogyan a fotósok sokszor a lencse mögül közvetítik a tapaszta­lásaikat, és ahogyan a komikusok elrejtőznek a vicceik mögött. A fizikához hasonlóan a bűvészet is arról szól, hogy a kockák istent játszanak az univerzummal.

Amikor belépünk ebbe a világba, azt tapasztaljuk, hogy mindenütt hozzánk hasonlóak vannak. Lassanként előmerészkednek a rejtekükből. Fokozatosan kiépülnek az ismeretségek, „a bűvészet köt bennünket össze”. Egy barcelonai étterem-tulajdonos levisz a borospincéjébe, hogy bemutassa a kártyafestést, és mellé egy lágy dublírt. Cserébe megismerteted vele a faro-keverést. A vacsora természetesen ingyenes. Az egyik neves egyetemen dolgozó agykutató küld egy e-mailt az általa felfedezett gondolatolvasó technikáról. Gyorsan kialakul a barátság. Arról álmodik, hogy nyugdíjaztatja magát, mert akkor a bűvészetre összpontosíthat. Találkozol egy ügynökkel, aki azzal hitelesíti a bűvészszakmát, hogy több millióval gyarapítja a bankszámláját. Fura városokba sodor az élet, ahol azonnal bensőséges kapcsolatba kerülsz vadidegenekkel. Körbeutazod a világot, de nem akarsz sehol sem letelepedni.

Minél mélyebbre merülünk alá ebben a miliőben, annál inkább úgy tűnik, hogy csupán ez számít. Ezzel szemben a pontos idő, a barna papírtáskák, a nyugdíj-előtakarékosság és a rendezett, irodába illő hajviselet rabságában élők valós világa halálosan unalmasnak tűnik. Egyikük sem képes arra, amire mi. Egyre inkább két osztályra szakad a világ. Csupán kettőre. Bűvészek vannak és laikusok. Aki nem tartozik közénk, az kívülálló.

Így viselkednek a bűvészek.

Így gondolkodnak a bűvészek.

Mindenki más laikus. A NASA nagyokos tudósai, a vezérigazgató, a divatmodell, a híresség – lehet, hogy ők okosabbak, gazdagabbak, szebbek és ismertebbek, de mindnyájukat lóvá tettük.

Szóval, akkor ki a félresikerült?

Ám amíg a legtöbb hobbibűvész megelégszik azzal, hogy laikusokat ver át, az élvonalbeli bűvészek azért élnek, hogy más bűvészeket csapjanak be. Ezek azok a fickók, akik bajnokságról bajnokságra járnak, akiknek az elismerés többet ér a pénznél vagy a hírnévnél, és akik számára az a végső jutalom, ha egy ragyogóan megkomponált trükkel vagy műsorral porrá zúzhatják az ellenfelüket. Eme gyorsan növekvő szubkultúra társadalmi ranglétrája többé-kevésbé azon alapszik, hogy ki ver át kit. A hierarchia csúcsán az excentrikus zsenik kicsiny csoportja üldögél, akik ismeretlenek ugyan a külvilág számára, ám akiket királyoknak kijáró hódolat övez a saját szektájukon belül.

A győzelem borzongató izgalma. A küzdelem a címért. Ez vitt Stockholmba. Én is mágusgyőző akartam lenni, a félresikerültek királyainak egyike.

Fordította: Morvay Krisztina

Alex Stone: Szedjük rá Houdinit! Bűvészek, illuzionisták, és az elme rejtett hatalma
HVG Könyvek, 2013

• Recenziónk: Ügyes kéz + kutató elme = hatalom