Felemás lázadás | Barta András: Magyarország = anyád

Írta: Cserhalmi Imre

Miután ezt a művét Barta András – a műben – többször is regénynek nevezi, az „elbeszélés fonalát” is gyakorta emlegeti, megkockáztatom, hogy könyvének lényege a lázadás. Annak is a szinte punkosan provokatív változata. A „mi ellen?” kérdésére is egyértelműnek tűnik a válaszom: a jelen ellen. Amelyben, persze, a múlt hazugságai éppúgy élnek s hatnak, mint a jövő – nem ritkán tudatosan gerjesztett – köde. És lázadás ezen belül az avítt, kiüresedni látszó irodalmi formák ellen is. Ez az alapállás a könyv és szerzője – számomra! – legrokonszenvesebb törekvése.

Ha ezt tudomásul vesszük, akkor nem akadhatunk fenn azon, hogy nem hagyományos a regényforma sem. Van ugyan a könyvben sok történetmesélés (például meleg férfiak szeretkezésének már-már pornó stílusú leírása), sok dialógus, de sok interjú, tévériportrészlet, politikai pamflet, ételrecept, részletes növénytermesztési költségvetés, publicisztika, Arany János balladája teljes terjedelemben magyarul és észtül is, no és a két úgynevezett fő cselekményszál, amely a szerkezetben hol találkozik egymással, hol nem. Szóval, ez nem a lineáris történet-görgetés világa, ebben az értelemben (is) nehéz olvasmány.

Meg aztán alaposan átver az író, amikor már a regény kezdete előtti, igencsak különleges tartalomjegyzéket megelőzve figyelmeztet: „Minden év, szereplő, helyszín és esemény a szerző képzeletének terméke vagy annak tekintendő. Bármilyen hasonlóság élő vagy holt személyekkel, eseményekkel vagy helyekkel teljességgel a véletlen műve.” Ehhez képest Medgyesy Pétertől Orbán Viktorig, Antall Józseftől Horn Gyuláig, Kádártól Horthyig, Gyurcsánytól Zuschlagig elég sok ismerőssel találkozunk. Kupa Mihály, Hankiss Elemér vagy a filmrendező David Lynch nemcsak a szövegben, hanem a róla készült rajzos portréval is megjelenik, Franz Kafka, az író pedig fotót kap. És akkor Nagytétényről, Albertfalváról, az Andrássy útról vagy a 18-as villamosról még nem is beszéltem. Igaz, persze, hogy megszüli a szerző a többi közt Libafröccsentő Jánost, Cickópocokfalvi Cickós Tocokot, Cickomfüttyelvezető Richárdot, dr. Hibbantlibafalvy Reluxát is.

Az esztétikai mérlegelést készséggel átengednénk az irodalomkritikusoknak, ám ha nem tévedünk nagyon az írói attitűd megjelölésével, akkor a kérdés csak az: hogyan működik ez a lázadás az író tollán. Azt hiszem, hogy felemásan. Mert remek a humorérzék, olykor húsba vág (ahogyan kell!) a szatíra, számtalan az üdén játékos nyelvi lelemény, a meghökkentésnek sok színvonalas trükkje kelt hatást, és mi sem természetesebb, minthogy a könyv szinte minden rétegében virul a sok féle és fajta provokáció. Mert azért enyhén szólva „történelmietlenül”, de nagyon mulatságosan ír a mohácsi vészről, vagy arról, hogy Apponyi Albert gróf konyakszeretete erősen hozzájárult a trianoni „eredményhez”, vagy hogy Sissi (a képe szintén kinyomtatva) Ferenc Józseffel egy fűrészpadláson találkozott először, ahol „elcsámcsogott Sissike pruszlikján”, a híres hölgybe egyébként Arany János is „belezúgott” (sőt!), továbbá a cigányzenekarok rádióadót követeltek Kossuthtól, Paskay László esztergomi érsek bíboros cigányprímás volt, Kádár pedig a téesz-melléküzemág és a maszekolás megteremtője és így tovább…

De bántóan sok az olcsó poénkodás, az erőltetett jópofizás és szimbólum is Az író asszociációs képessége – és tartománya – fantasztikus méretű. Mégis nehéz szabadulni a kétségtől, hogy kellő kontroll, szelekció nélkül mindent az engedelmes lapokra igyekszik gyömöszölni, ami az eszébe jut. Ötletmilliomos, nagyon helyesen, de az asszociáció spontaneitását (látszatát!) megteremteni, ehhez kell csak igazán racionális szakmai munka. Természetesen a művészetben az egészséges exhibicionizmus, a magamutogató szándék nélküli lázadás még nincs föltalálva. Barta Andrásnál ez valami furcsa arisztokratizmusba fordul. Könyve telis-tele van a világ- és a magyar irodalom, a zeneművészet, a tudomány nagyjainak a nevével, és olykor érthetetlen mennyiségű konkrét utalással rájuk és műveikre. Manapság, sajnos, feltételezhető, hogy kevesen fogják érteni (és díjazni) a szövegébe illesztett írói szövegeket, mint „az én vezérem bensőmből vezérel”, „sírni, sírni, sírni”, „vérszagra gyűl az éji vad”, „az emberélet útjának felén”. Még kevesebben fogják érteni, hogy Németh László: Uszony című művének (így, U-val) említésében – a konkrét kontextustól függetlenül is – mi a pláne.

A lázadás felemásságának egyik oka, azt hiszem, hogy a nyelvében nem elég erőteljes. Pedig erre sok tiszteletreméltó szándék érzékelhető. Vannak szokatlan szóösszetételek, de olykor kicsit erőltetettek, vannak szójátékok, de olykor gyermekdedek, vannak képzavarhalmozások, de nem mindig lehetünk biztosak benne, hogy szándékosak. A nyelvi lázadásnak hagyományos terepe a megbotránkoztató szó- és fogalomhasználat. Távol álljon tőlem (és áll is) mindenféle prüdéria, de amit ez a regény egészen közönséges (mert funkció nélküli) ordenáréságban lapjainak nem csekély részén összehord, az rosszabb a provokációnál: az unalmas. Sajnos. És az unalom megbocsáthatatlan.

A könyv alapötletét tartalmazza a címe: az írónak Magyarország az anyja, megszemélyesíti tehát a hazáját. Kemény és fájdalommal terhes társadalomkritikáról van szó, és ebben nem lehet eléggé méltányolni az író tisztes felelősségvállalását. Világos beszéd ez a mondata is: „…nyelvünk játsztér (ó betű nélkül, persze! – A szerk.) is egyben, ahol felléphetünk az egyes játékszerekkel szembeni korlátozások ellen.”

A még mindig fiatal szerző alkotó jövőjére vonatkozó erős reményünket ugyancsak a tőle vett idézettel fejezzük ki: „Az irodalom mindent túlél, és minden lehetséges, ami nyelvileg elgondolható.”

Barta András: Magyarország = Anyád
Libri Könyvkiadó, 2013

»Barta András: Magyarország = Anyád – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg