Írta: Cserhalmi Imre
Azt gondolhatnánk, kell ahhoz némi írói és kiadói merészség, hogy 728 oldalas regényt kínáljanak a befogadó készség, a reakcióidő, a koncentrációs időtartam 21. századi állapotában. De nem jól gondolnánk, hiszen ez a könyv néhány hét után bestsellerré vált, szinte azonnal lefordították 14 nyelvre, köztük – dicséretes gyorsasággal – magyarra is.
Persze a bestseller szó itt nem műfajt, hanem közérdeklődési méretet jelez. Az alig 60 esztendős, Budapesten született, de már gyerekkorától Svédországban, majd – máig – Norvégiában élő író (a nőies keresztnév senkit se tévesszen meg) a skandináviai irodalmi élet és újságírás több vezető tisztséget is betöltött, ismert alakja.
Ez a monumentális családregény a 12-től a 20. századig a Spinoza-család 36 generációját… na, itt most mi a pontos kifejezés: öleli fel, tekinti át, mutatja be, ábrázolja? Mindegyik és egyik se. Mert a könyv tulajdonképpen Európa nyolc évszázadáról szól, a középkortól szinte napjainkig. Ha azt veszem, hogy e hatalmas idő minden lényeges történelmi eseményét, fordulatát érinti valamilyen módon, akkor az a 728 oldal nem is tűnik annyira soknak. Mindenesetre megkockáztatom, hogy ekkora élményanyagból Balzac vagy Jókai bizonyára regényciklust írt volna. Tudomány, politika, vallás, rajongás, gyűlölet, szeretet és gyilkolás, nász és vér – e nyolcszáz évnek akár vázlatos enciklopédiája is lehetne e könyv, de nem az, hanem regény. A Spinoza-család természetesen zsidó család, amelynek a sorsa eleve alkalmas vezérfonalként működik. Hiszen ez a gyakran kirekesztett és pusztított, olykor asszimilálódni, olykor vagy éppen egyidejűleg különbözni is vágyó nép, a „kinn is, benn is” létnek nem csak a tragédiáját, hanem az öniróniára is hajlamosító humorát, a filozófiai gondolkodásra való hajlamát is szinte készen nyújtja a regényírónak, felhasználásra.
Ezzel él Gleichmann elképesztő hatásossággal. A tizenegy nagy és számtalan apró alfejezetben – nem számoltam, de – több száz sztorit mesél el, több száz arcot, harcot, kéjt és halált, küzdelmet, ábrándot, letargiát, elesettséget, reményt, diadalt, nyomort és földi javakban dúskálást, a legkorlátoltabb rögeszméket, a legelszántabb szabadságvágyakat – nem folytatom, mert e felsorolásnak aligha lehetne vége. Hiszen éppen az adja a mű monumentalitását, hogy tulajdonképpen minden kis elemében is az egész emberiségről szól, olykor megrendítő drámaisággal, olykor kacagtató elmésséggel.
Az író egyrészt igazi epikusra valló mesélőkészséggel és -kedvvel tud akár bonyolult és mély történeteket is röviden, hatásosan, sőt általában poentírozva előadni, másrészt – de ugyanebben a stílben – tűnődésre vált és a történetek, sorsok, figurák filozófiai értékelését-dilemmáit fogalmazza meg. Többek közt ezeknek a váltásoknak a csaknem ritmikus lüktetése adja a továbbolvasásra való szüntelen késztetést.
Benjamin Spinoza valamikor, még a 12. században megírta A halhatatlanság elixírje című könyvét, amelyet évszázadokon át dugdostak, mentegettek az utódok, hogy aztán a 20. századi Ari Spinoza minden egyes lapjából cigarettát sodorván – füstté eressze. Ez az Ari meséli el az egész regényt, igen sokszor hivatkozva egyik ősére, akit „nagyonnagybátyjának” nevez, s aki gyerekkorában rengeteg történetet mesélt neki. Ezért a gyerekek szerették, a felnőttek nem. Mert a felnőttek sok történetre inkább nem akartak emlékezni és emlékeztetni, és mert különben sem tartották a készséggel sztorizó, egyébként kalandos életű bácsit hiteles forrásnak. Ennek a figurának a regénybeli hitelességét viszont tökéletesen megteremti az író, és az olvasó néha jogosan töpreng: vajon fikcióval vagy dokumentálható tényekkel szembesül?
Például a regény jó része Magyarországon, pontosabban Budapesten játszódik, a magyar olvasó által is igazolható módon konkrét személyekről, eseményekről, s ugyanígy ábrázol középkori, felvilágosodás korabeli, bármely korokban s országokban – tanulmányainkból is ismert – történeteket, de azoknak olyan személyes (Spinoza-család közeli) vonatkozásait, motívumait, mondatnánk olyan nézőpontját is, amelyek korábban nem lehettek ismeretesek.
Gabi Gleichmann
Fikció és realitás tehát át meg átszövi egymást, bár a szerző, pontosabban a mesélő Ari nem győzi hangsúlyozni, hogy nincs szükség kitalációra. A regényben többször is ismétlődik szó szerint ez a néhány mondat: „A valóság túltesz a képzeleten, mondta mindig nagyonnagybátyám. Ha az ember tudja, mi történt, nincs szüksége arra, hogy történeteket agyaljon ki. Azon kívül könnyebb utolérni a hazug embert, mint a sánta kutyát”.
Talán furcsa ezek után, hogy a könyvet nyári olvasásra különösen alkalmasnak találom, annak ellenére is, hogy vaskossága miatt közlekedés közben vagy strandon nem könnyen kezelhető. De a tagoltsága lehetővé teszi, hogy a történetek közt szinte bármikor szünetet tartson az ember. Részint azért, mert úgyis alig várja majd, hogy folytathassa az olvasást, részint, hogy picit eltűnődjön az olvasottakon.
Nekem eszembe jutott például Thomas Mann József és testvérei című tetralógiájának híres első mondata: „Mélységesen mély a múltnak kútja”. És még arra is gondoltam, hogy az emberiség sok mindenből képesnek látszik tanulni, csak egyvalamiből nem: a múltjából. Ez talán nem éppen nyáriasan üdítő gondolat. De a felismerés öröme mindig lehet olyan az üdítő élmény, mint a napsugár vagy a víz. Csak ez belülről.
Fordította: Papolczy Péter
Gabi Gleichmann: A halhatatlanság elixírje
Athenaeum Kiadó, 2013
»Gabi Gleichmann: A halhatatlanság elixírje – megvásárolható a polc.hu webáruházban«
Olvass bele 
Posted on 2013.05.06. Szerző: olvassbele
0