| 51 |
Hervé Joncour kilenc nap múlva érkezett Lavilledieu-be. Felesége, Hélène messziről látta, amint a kocsi fölkapaszkodik a villához vezető fasorba. Nem sírhat, mondta magának, és elmenekülnie sem szabad.
Lement a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, s megállt a küszöbön.
Amikor Hervé Joncour odaért, rámosolygott a férjére. Az átölelte, s halkan mondta:
– Kérlek, maradj velem.
Késő éjszakáig fent voltak, egymás mellett üldögéltek a ház előtt, a tisztáson. Hélène Lavilledieu-ről mesélt, a várakozás hónapjairól meg az utolsó rettenetes napokról.
– Halott voltál.
Mondta.
– És a világon nem volt többé semmi szépség.
| 52 |
A lavilledieu-i gazdaságokban az emberek nézték a dús levelű eperfákat, és a romlásukat látták. Baldabiou rálelt néhány tétel petére, ám a lárvák azonnal elpusztultak, amint napvilágra kerültek. A túlélőkből csupán annyi nyers selyemszálhoz jutottak, hogy a városka hét fonodájából kettőnek jutott munka.
– Van valami ötleted? – kérdezte Baldabiou.
– Egyetlenegy – válaszolta Hervé Joncour.
Másnap közölte, hogy a nyári hónapokban megépítteti háza körül a parkot. Több tucat férfit és nőt alkalmazott a városkából. Kivágták a fákat a dombon, enyhítettek a völgybe vezető lejtő dőlésszögén. Fákból és sövényekből finoman kanyargó, átlátszó labirintusokat alakítottak ki. A legkülönbözőbb virágokból kerteket ültettek, melyek meglepetésszerűen nyíltak a kis nyírfaerdők szívében. A folyóból odahozták a vizet, szökőkútról szökőkútra vezették le a park nyugati határáig, s ott egy rétekkel szegélyezett tavacskába gyűjtötték. Délen, a citrom- és olajfaligetek között fából és vasból nagy madárházat építettek, olyan volt, akár egy levegőbe rajzolt hímzés.
Négy hónapig dolgoztak. Szeptember végére készen lett a park. Lavilledieu-ben még soha senki nem látott hasonlót. Azt mondogatták, Hervé Joncour ráköltötte az összes pénzét. Azt is hajtogatták, hogy más ember lett, mióta Japánból hazajött, talán beteg. Az a szóbeszéd is járta, hogy a petéket olaszoknak adta el, s párizsi bankokban vagyona gyűlt aranyból. Azt is rebesgették, hogy ha nincs a park, abban az évben éhen halnak. Elmondták csalónak. Kinevezték szentnek. Volt, aki azt állította: valami nyomasztja, talán a boldogtalanság.
| 53 |
Hervé Joncour mindössze annyit mondott az utazásáról, hogy Köln közelében, egy Eberfeld nevű faluban kiszabadultak a petékből a lárvák.
Négy hónappal és tizenhárom nappal hazaérkezése után Baldabiou leült szemben vele a tóparton, a park nyugati végében, és azt mondta:
– Előbb-utóbb el kéne mondanod valakinek az igazságot.
Halkan beszélt, erőlködve, mert soha nem hitte, hogy az igazság bármire is jó.
Hervé Joncour a parkra emelte pillantását.
Hamis őszi fény vette körül őket.
– Első alkalommal törökülésben találtam Hara Keit, mozdulatlanul, egy sarokban. Sötét színű tunikát viselt. Egy nő feküdt mellette, fejét az ölébe hajtotta. Szeme nem keleti metszésű volt, arca egy lányka arca.
Baldabiou csöndben hallgatta végig, egészen addig, amíg az eberfeldi vonatig ért.
Semmire sem gondolt.
Hallgatott.
Rossz volt hallania, amikor a végén Hervé Joncour halkan azt mondta:
– Még a hangját sem hallottam soha.
Majd rövid idő múlva:
– Különös fájdalom.
Halkan.
– Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni.
Egymás mellett sétálgatva mentek végig a parkon. Baldabiou egyetlen dolgot mondott:
– De mi az ördögért van ez a marha hideg?
Ezt mondta egy bizonyos pillanatban.
| 54 |
Az új év – 1866 – elején Japán hivatalosan engedélyezte a selyemhernyó petéinek kivitelét.
A következő évtizedben egyedül Franciaország tízmillió frank értékben importál majd japán petéket.
Egyébként 1869 után, a Szuezi-csatorna megnyitásával legfeljebb húsz nap kell, hogy az ember Japánba érjen. És alig húsz nap, amíg visszatér.
1884-ben egy Chardonnet nevű francia szabadalmaztatja a műselymet.
Fordító: Székely Éva
Alessandro Baricco: Selyem
Helikon Kiadó, 2012
Olvass bele 
Posted on 2013.01.18. Szerző: olvassbele
0