Pauline Gedge: A fáraó embere (részlet)

Mekhir huszonegyedik napján Hui bárkája és a polgármestertől kért hajó elhagyta a folyóparti lépcsőket, és délnek fordult. A felkelő nap ragyogott, meleg szellő fújt, és a levegő szinte túlcsordult a tavasz reményétől. Hui Amenmesszével az oldalán a fedélzeti korlátnál állt, és nézte, ahogy a szolgák csoportja eltűnik a láthatáron. Hui nem intett, ők sem. Nem tudta, mikor fog visszatérni, és ezt elmondta nekik, amikor elbúcsúzott tőlük. Merenrát nem kellett eligazítani: a ház népéről ugyanúgy fog gondoskodni, mint eddig.

A bárkák Iunu északi határánál kötöttek ki éjszakára. Hui eldöntötte, hogy őröket vesz maga mellé kíséretnek, és meglátogatja Thotmeszt és Isatot, de aztán rájött, hogy ez csupán halogatás. Dühös volt magára, és tudta, hogy a Mennoferbe érkezés halogatása az isten iránti neheztelésben gyökerezik, aki néha még mindig megjelent előtte. Fogott egy gyékényt és egy takarót, és a folyóparton aludt, közel a tűzhöz, amit a szolgák raktak. Másnap hajnalban újra útnak indultak, elhagyták Iunu csillogó lépcsőit és a fehér falak nagy részét elrejtő pálmaerdőt, és késő délutánra a bárkák a bal part felé vették az irányt, a palotához vezető csatorna felé. Hui a korlátra hajolva szorongást érzett, és visszagondolt arra, amikor utoljára látta a körkörös falakat. Egy másik uralkodó hívatta, de nem sikerült megvédenie Maatot, és gyötrődve távozott. Elkomorodva elhessegette az emléket. A bárka lassított. Egy csapat egyenruhás katona közeledett, élén egy férfival, akit Hui megismert. Intett neki.

– Uaszerszatet főparancsnok! Jó újra látni téged. Látom, jó erőben vagy!

A katonák megálltak a part kövezetén, és Uaszerszatet elmosolyodott.

– Téged is jó újra látni, hatalmas Látó. Az isteneknek hála, jó egészségnek örvendek. Már várnak téged. A palota remeg az izgalomtól. A tiéd a másik bárka is?

– Igen.

– Akkor menj tovább a rakparthoz. Maani-nehtef onnan útba igazít.

Meghajolt, gyors parancsot adott, a katonák sarkon fordultak, és visszavonultak a palotától a folyóig kelet– nyugati irányban húzódó magas fal árnyékába. A fal a széles kövezett tér széléhez illeszkedő hatalmas, rézveretes kapuhoz vezető falhoz csatlakozott, ami a fáraói negyedet eltakarta a városlakók tekintete elől. Hui a kapitányra nézett, aki kiadta a parancsot, a hajósok pedig a vízbe merítették az evezőket. Úgy tűnt, mintha a bárka túl gyorsan ért volna a széles kövezethez, és a rámpa leereszkedett. Hui egyedül ment végig rajta, és mezítelennek érezte magát írnoka nélkül a háta mögött. Az idősödő, de még mindig ügyes Tetiankh aranyszegélyű, tizenkettedik fokú vászonba öltöztette Huit, illatos olajat fésült hosszú fekete hajába, a hajfonat lágyan a hátára lógott. Kék fajansz fülbevalója, Ré- Harahti figurája sárga napkoronggal a fején, a fülében himbálózott. A szandáljára varrt kis jáspiskövek tompán csillogtak. A Rehet szah-amulettjét viselte a mellén, együtt a fiatal herceg névnapi ajándékával, az aranybékákkal és -gyíkokkal díszített nehéz gallérral; arcfestése tökéletes volt, és védelmező amulettgyűrűk ékesítették a kezét. Aki látta Hui magas, szép, rezzenéstelen alakját, nem is hitte volna, milyen zűrzavart érez belül. Amikor a hatalmas rézajtókhoz közeledett, a fém az alkonyat fényében rózsaszínesen csillogott. Még egy ismerős férfi lépett elé a palotabejáratot őrző hatalmas, kék-fehér zászlókkal díszített, ülő szobrok mellől, és meghajolt. Aztán várt. Hui is várt, és csak néhány pillanat múlva jött rá, miért.

– Nem vagyok nemes, Maani-nehtef – mondta. – Ne várd, hogy én szólaljak meg először.

A férfi ismét meghajolt.

– Bocsánat, hatalmas Látó. Megtisztelsz, hogy emlékszel a nevemre. A fáraó és az uralkodó a lakrészükben vár. Az a parancsom, hogy ne vegyek át megbízást, hanem itt őrködjek a megérkezésedig, aztán személyesen kísérjelek az uralkodó lakrészébe. Kívánod az írnokod jelenlétét?

Milyen tapintatos vagy, gondolta Hui, és megrázta a fejét. Palástolod a meglepetésed, és nem szólod el magad. Már el is felejtettem, milyen rendkívül tapintatosak az udvaroncok.

– Akkor kérlek, kövess – mondta a hírnök.

Az egyik óriási ajtószárny nyitva állt. Hui követte a kísérőjét a visszhangos, hatalmas fogadóterembe. Elborította a mákfőzet utáni vágy, miközben a sötétkék lazúrkővel kirakott padlót nézte: csillogott, ahogy a sok magas lámpa fénye megvilágította. Az oszlopok a távolba vesztek, ahol egy üres baldachinos emelvény közönségről és hivatalos fogadásokról árulkodott. Hui nem aludt délben, attól tartva, hogy Mutemwia kiolvassa kábulatát a szeméből, de most, hogy rátört a rosszullét, megbánta. Már olyan régóta használta a mákfőzetet, hogy csak nagyobb adag befolyásolta a gondolkodását és a beszédét. Hálás volt, hogy a mák még mindig csillapította a fájdalmát, és álomba ringatta.

Keresztülmentek a termen, és befordultak az egyik épületet átszelő széles folyosóra, amit az egyiptomi szepatok isteneinek és jelképeinek ébenfa szobrai szegélyeztek. Hui megkereste járása totemét, Am-hentet.

Mint régen, most is hamarosan elveszett a hatalmas hely labirintusában. A folyosók nyüzsögtek a siető szolgáktól, akik mind kék-fehér öltözéket viseltek. Hui és Maaninehtef sok tébláboló udvaronccal találkozott, akik a hírnök hangos szavára a falhoz álltak, hogy átengedjék Huit. Egyszer suttogást hallott, miközben lelassítottak, hogy egy különösen zsúfolt sarkon áthaladjanak.

– Ő az! Tudom! Nézd a haját! Azt mondják, még mindig szűz. Kíváncsi vagyok, hány éves valójában. – Csend, még meghallja. Ha rád néz, ne emeld fel a fejed. Azt mondják, megbabonáz, ha csak a szemedbe néz. Maani-nehtef megpördült.

– Én nem tudlak megbabonázni, úrnőm, de minden bizonnyal javasolhatom a királynőnek, hogy megfeddjen az illetlenségedért. Menj a dolgodra!

Nyugodtan visszalépett Hui elé, és ismét elindult. Tehát a főhírnök feladatai tovább érnek, mint az iratok biztonságos kézbesítése és a címek felolvasása, tűnődött Hui, miközben Maani-nehtefet követte. Ő is nemes talán?

Hui arra számított, hogy kivezetik a központi kerthez, ahol medencék, virágágyások és árnyas fák vannak, de a hírnök jobbra fordult, az épület egyik, számára ismeretlen részébe. A csendes folyosókon végig őrök álltak. Hatalmas uralkodói képmások – séta közben vagy ölbe tett kézzel békésen ülve – jelölték a néhány zárt ajtót. Soha nem fogok eligazodni ebben a labirintusban, gondolta Hui. Szolgára lesz szükségem, hogy utat mutasson. Ebben a pillanatban lelassított a hírnök. Közvetlenül előttük állt egy kapu, amiről Hui látta, hogy elektrumból, gyönyörű aranyezüst ötvözetből készült. Ezt részesítette előnyben a fáraó és minden nemes, aki meg tudta engedni magának, hogy ebből készíttesse ékszereit. Négy katona állt őrt a bejárat előtt. Amint Maani-nehtef megállt, félreálltak, tisztelegtek, futó pillantást vetettek Huira, és az egyikük kinyitotta az egyik kapuszárnyat. Biztosan nagyon nehéz, gondolta Hui, miközben a szíve zakatolni kezdett. Az őr hátradől, és a karján megfeszülnek az izmok, hogy megmozdítsa. A hírnök belépett, mormolt valamit, és visszajött.

Meghajolt.

– Nagy megtiszteltetés volt szolgálni téged, hatalmas Látó. Most Nubti, a királyi főintéző gondjaira bízlak. Ha hírnök szolgálataira van szükséged, nyugodtan küldess értem. Ha úgy kívánod, adok egy hírnököt saját használatodra.

– Köszönöm, Maani-nehtef – felelte Hui. – Szólni fogok. A férfi elmosolyodott, és elindult. Hui megfordult, és meglátta Nubtit a kapuban.

Az intéző azonnal meghajolt.

– Hatalmas Látó, üdvözöllek – mondta mély hangján, amire Hui jól emlékezett. – Az uralkodók már várják, hogy láthassanak.

– Nubti.

Hui követte az intéző görnyedt hátát, és egy széles folyosón találta magát, ami csaknem rögtön hatalmas, fényesen megvilágított terembe torkollt, a falakon óriási, névtelen fáraókat ábrázoló festmények; az uralkodók a kettős koronával a fejükön ültek a Hórusz-trónon, íjat fogtak az ellenség seregére, vagy nádasban, csónakban álltak dárdával a kezükben. Huinak csupán egy pillanatnyi ideje volt, hogy észrevegye a szép ébenfa és elefántcsont asztalokat, a hívogatóan párnázott aranyozott székeket, a csillogó alabástromlótuszokkal és hullámos liliomszirmokkal díszített lámpatartókat, amik mélyén ragyogott és remegett a gyertyaláng. A terem végében egy szentély nyílt: a belsejéből Amon jóságos arca és a felszálló kékes füst békét árasztott. Valaki egy apró fehér nárciszkoszorút tett az isten lábához. Hui érezte az illatát, a lótusz, hennavirág és a fűszeres szatkeolaj alig érződő aromájával együtt. Mutemwia illatszere. Hui beszívta az illatot, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, látta, ahogy Nubti furcsán formátlan alakja az egyik széles kapuhoz lép. Alig ért oda, máris félre kellett állnia: Amenhotep sietett Hui elé. – Hát eljöttél! – kiáltotta a fáraó. Hui azonnal térdre borult, és a homlokát a földhöz érintette. Hallotta a fáraó szandáljának csattogását, aztán megállt előtte.

– Felállhatsz – parancsolta az ismerős hang, és Hui feltápászkodott. Amenhotep rámosolygott.

– Ó, Hui bácsikám, olyan csodálatos, hogy itt vagy – mondta. – Nem voltam benne biztos, hogy eljössz. Hui szemöldöke felszaladt.

– Közvetlen parancsot küldtél, felség. Természetesen olyan gyorsan teljesítettem, ahogy csak tudtam. Sokat nőttél, mióta utoljára láttalak.

Hui az előtte álló alakot alig ismerte fel. Legutóbbi találkozásuk óta Amenhotep magasabb és vékonyabb lett, mintha a gyermeki háj siettette volna a növekedését. Az arca is vékonyabb lett, bár az arccsontja finoman kerek maradt. Abban a furcsa korszakban volt, amikor a lányok és a fiúk hirtelen csupa nyakiglábak lesznek, beesik a mellkasuk, a fejük pedig túlságosan nagy. Hát igen, tizenkét éves, gondolta döbbenten Hui. Ugyanannyi idős, mint én, amikor visszatértem az életbe a hut-heri-íbi Halottak Házában, miután Iunuban megöltek.

A fiú feketével körberajzolt nagy, barna szeme vidáman figyelte Huit.

– Felméred a változásokat a termetemen, és hozzászoktatod magad. Mielőtt megkérdeznéd, rendkívül egészséges vagyok. Anhuret veled van? Nagyon szeretném látni. – Az egyik székre mutatott a pazar asztal mellett. – Üljünk le. – Levetette magát a székre. – Te több vagy, mint személyes írnokom – folytatta, miközben megjelent Nubti és egy fehér kötényes szolga, kék szalaggal kopaszra borotvált fején. Csendesen letették a bort, a poharakat és egy tál mandulát a fáraó keze ügyébe. A karcsú ujjak intettek egyet, és Nubti bort töltött. – Nem fogom elfelejteni, hogy te vagy Egyiptom hatalmas Látója. Mindig hívni foglak, hogy a közelemben legyél, amit senki más, csak anyám, a királynő élvezhet, mert szeretlek téged, és mert nem sérthetem Atumot azzal, hogy a legkisebb tiszteletlenséget mutatom feléd. Néha hozzám is érhetsz.

Hui rögtön leült a másik székre, Amenhotep pedig felé tolt egy poharat. Hui felemelte és beleivott. A fáraó nevetett, miközben belekortyolt.

– Ozirisz-Amenhotep, nagyapám második évéből, háromszoros minőségű, Egyiptom éléskamrájából. A legjobb bor. Nos, Anhuret itt téblábol az ajtón kívül?

– Nem, felség. Bárcsak így lenne. – Hui gyorsan leírta Anhuret betegségét, és hogy mit tett szolgája érdekében. Amenhotep elkomorult.

– Azonnal diktálok neki egy levelet. Ez lesz az első feladatod írnokomként. Tehát most kapitány és írnok nélkül maradtál. Sajnálom. Hui várta, hogy a fiú folytatja, és elmondja, hogy pontosan tudja, kikre van szüksége, de nem tette.

– Vegyél mandulát – mondta a fáraó rövid szünet után.

– Hatalmas lakomát akartam rendezni a tiszteletedre a megérkezésed napján, de az uralkodó azt tanácsolta, hogy várjak, amíg néhány hétig itt vagy. Azt mondta, hogy egy darabig elveszettnek érzed majd magad. Ezért mi hárman a saját lakosztályomban fogunk vacsorázni ma este. Nubti ismét megjelent, és meghajolt.

– Felség, a Látó szolgáit és csomagjait a lakrészébe vitték. Ha kívánod, odakísérem.

– Nem. – A fáraó gyorsan még egy kortyot ivott, és felállt. – Én magam viszem oda, de neked is jönnöd kell, hogy találkozz intézőjével, Merenrával.

Hui szeretett volna még sokat üldögélni a kiváló évjáratú bor mellett, de Amenhotep türelmetlenül ráncolta a homlokát.

– Merenra otthon maradt, hogy a birtokomat igazgassa – mondta Hui, miközben a kapu felé léptek. – Amenmesszét neveztem ki intézőmnek helyette.

– Emlékszem rá. – Egy másik szolga jelent meg hirtelen, némán kinyitotta a kapuszárnyat, a másik oldalon pedig egy katona gyorsan megtámasztotta. – Többet fecsegett, mint én akkoriban. Kiüríteni a folyosókat! – szólt kurtán a katonáknak Amenhotep, és belekarolt Huiba. Rozmaringillata megcsapta Hui orrát. – Nagybátyám, Amenhotep visszafelé tart Mitanniból – folytatta az uralkodó, miközben elindultak. – Ré seregéből küldtem egy csapatot, hogy a határnál találkozzanak vele, és biztonságban hazakísérjék.

Hui elnyomta a késztetést magában, hogy rápillantson a sima, kifestett arcra. A szeme sarkából látta, hogy a hennázott száj mosolyra húzódik.

– Nem igazán emlékszem a nagybátyámra. Jó lesz ismét itthon üdvözölni. Pa-sed már nagyon várja, hogy újra szolgálhassa.

Hui mindkét morzsányi információt elraktározta. Az őrök már két forduló után lassítani kezdtek. Előttük nyitva állt egy magas cédruskapu. Hui két saját katonája őrt állt előtte: üdvözölte őket, és a katonák látható megkönnyebbüléssel fogadták a szavait. Amikor Hui átlépte a küszöböt, Amenmessze sietett elé, és amint meglátta kísérőjét, térdre esett, és homlokát hallhatóan a kőhöz ütötte. Amenhotep felállította. Amenmessze fürgén felpattant, és a homlokát dörzsölte. Hui fohászkodott, hogy ne szólaljon meg először, de az intéző csendben maradt.

– Nagyon is emlékszem rád, Amenmessze – mondta a fáraó. – Gyakran hoztál nekem tiltott édességet, amikor Hui vendégszobájában aludtam. Tetszik a lakrész, amit felügyelni fogsz?

– Ó, fáraó, csodálatos, csodálatos! Uram, nagyobbak a szobák, mint otthon a házadban, és egy hatalmas kertre nyílnak, fákkal, virágokkal és két tóval! Ezen az oldalon – mutatta – a lakrész ajtaja a szolgák lakrészébe nyílik. Van egy másik ajtó a szemközti falban, de nem nyitható.

– A másik oldalról nyitható. – Amenhotep kihúzta a kezét Hui kezéből. – Anyám, a királynő lakrésze van a tiéd és az enyém között, Hui bácsikám. Ha szeretne veled beszélni, beküld egy szolgát. Én is. De nem töltök sok időt a lakrészemben. Folytatnom kell a tanulást tizenhatodik névnapomig, mint minden egyiptomi tanulónak, és a leckék mellett fogadnom kell minden minisztert, aki anyámmal vagy velem óhajt értekezni. Sokan vannak, nem beszélve a barbár országok követeiről. – Hui szemébe nézett. – Most itt kell hagynom téged, de ma este a szobámba hívatlak. Küldök kíséretet. Miután hárman megvacsoráztunk, levelet diktálok Anhuret részére. Nubti, magyarázd el pontosan Amenmesszének, hol van a ti szállásotok, és hogyan végzik az intézők dolgukat a palotában. Maradj is itt.

Mindenki meghajolt, Amenhotep pedig elment. Hui érezte, hogy a fiú magával vitte az energiáját: azonnal rátört a fáradtság. Honvágyat érzett háza, Thothotep halk hangja és Anhuret ráncos arca után.

– Uram, szeretnéd látni a hely térképét, vagy inkább nyugodtan leülnél, amíg a maradék csomagot kirakodjuk? Készen áll a hálószobád, és Tetiankh vár.

Hui elhessegette a kimerültséget. Nubti a jó szolgák mozdulatlan türelmével várt.

– Ha Tetiankh ott van, megtalálom – felelte. – Nubti, mondj el neki mindent, amit tudnia kell.

Hui végigment a tágas szobán, a kék-fehér kövön, szép vörös és sárga nádszőnyegeken, a székek, az asztalok és a lámpák, a libatollal tömött párnák mellett. Az egyik asztal teteje szenettábla volt: a négyzeteken gyönyörűen festett csont- és elefántcsont figurák voltak, maguk a négyzetek pedig vékony, egymást keresztező aranycsíkokból álltak. Az asztal alatt volt egy fiók, ahol a játékhoz szükséges pálcákat, bábukat és botokat tartották, gondolta. A falakon nem volt sok díszítés: négyszögletes ajtók törték meg, amik egy következő szobába és talán még több másikba vezettek, amíg a tömör palotafalig nem értek. A lakrész alaprajza egyszerű, kellemes és könnyen átlátható volt.

Hui személyi szolgája éppen vásznat hajtogatott egy hatalmas, félhomályos szobában, amit a szemközti falhoz tolt tágas kanapé uralt. Fölötte a mennyezeten az égbolt istennője, Nut elnyúlt teste volt látható, körülötte a csillagok, a nap pedig eltűnt a szájában. A naplemente rózsaszín fénye szűrődött be a három mennyezeti ablakból, amit nyilván a kerttel szemközti egyetlen falba vágtak, és halványan megvilágította a kék-fehér padlót. A kanapé mellett aranyozott asztal állt, rajta Hui saját éjjeli lámpája. A falnál jobbra állt egy szék, mellette két ládája. Tetiankh már megvetette az ágyat, és Hui szentélyét Henti-heti szobrával együtt az üresen maradt fal mellé állította.

A levegőben halvány ecetszag és jázmin érződött. A jázmin biztos a kertben virágzik, gondolta Hui. Évek óta nem viselte ezt az illatot, az óta a szörnyű este óta, amikor Naht a házában megtagadta tőle a kormányzói posztot, és Anuket számítóan, hűvösen megcsókolta Huit a sötétben apja kertjében. Hui máris gyűlölte a szobáját, de némán megdorgálta magát. Fáradt vagyok és idegen. Egyébként sem lesz sok időm aludni, nem igaz?

– Szükségem van egy kis adag mákra és egy óra pihenésre, Tetiankh – mondta, és kelletlenül előrelépett.

– Menj és kérdezd meg a királyi intézőtől, Nubtitól, hol tartják a palota orvosai a mozsarakat, a törőket és a többit, amire szükséged lehet. Később te, én és Amenmessze megbeszéljük a holmik tárolását, hogy hogyan tartsuk őket biztonságban, de most hadd pihenjek.

Hui levette a kötényét, a szandálját és az ékszereket, a fejtámaszt a kanapéra tette, és lefeküdt. Figyelte, hogyan lesz egyre fényesebb a két állólámpa ragyogása, ahogy a kinti fény elhalványul.

Amikor Tetiankh visszatért, Hui ivott, elszenderedett, aztán hallotta, ahogy a szolgája előkészíti a szépítőszeres asztalát: kinyit egy ládát, és kivesz egy tiszta kötényt, halk csörrenéssel egy ékszert. A halk hangok józanságot sugalltak, és a gyógyszer csillapította a szívfájdalmat. Hui hirtelen felriadt, amikor egy kéz meztelen vállához ért.

– Uram, két óráig hagytalak aludni, de nem hagyhatom, hogy elkéss a fáraótól – mondta Tetiankh. – A legközelebbi fürdőházból egy szolga hozott forró vizet. Felfrissítelek.

Később Hui fehér kötényben és ingben ült új fogadószobájában, egyszerű aranylánccal és a szahamulettel a nyakában, aranyankhokkal a fülében. Szemét körberajzolták, haját újra befonták. A szoba tele volt árnyakkal, és örült, hogy távol van a jázmin aromájától. Ismeretlen érzés kerítette hatalmába.

Nem sokkal később futár jött érte, és amikor elindult a férfi nyomában a fáraó halványan fénylő arany-ezüst kapuja felé, felismerte a rövid útvonalat. Belépett a királyi lakosztályba, ahol ragyogó, vidám fények és hárfaszó kellemes trillái fogadták. Nubti indult felé, mélyen meghajolt, és odavezette a várakozó Amenhotep és Mutemwia elé. Mögöttük három kicsi, friss virágokkal megrakott étkezőasztal állt.

Hui tiszteletteljesen köszöntötte őket, Mutemwia pedig kinyújtotta mindkét, ezüsttel díszített karját. Hui meglepődött, amikor a királynő lágyan megölelte – illata körbevette, a koronáját díszítő kék porcelánvirágok pedig a mellkasához értek. Karjai maguktól átfogták a királynőt: olyan volt, mintha gyermeket ölelne. Aztán a királynő kissé hátralépett.

– Nagyon hiányoztál, Hui. – Mosolygott. – Az utóbbi hónapok gondjai során sokszor lett volna szükségem a tanácsodra. Remélem, hogy boldog leszel itt. Mindent megteszek majd, hogy így legyen.

A kicsi, gyűrűkkel kirakott kezek kinyíltak, és a királynő szép, fekete szeme melegen csillogott. Hui mélyen meghajolt.

– Felség, nagylelkű vagy és kedves – felelte. – Tudd, hogy a fáraót és téged addig szolgállak, amíg szeretetemre és odaadásomra szükség van.

– Akkor vacsorázzunk most együtt. – A királynő még mindig mosolygott, lefelé mutatott, és amint Amenhoteppel elhelyezkedtek az asztalok mögött, Hui is csatlakozott hozzájuk.

A terem egyszerre megelevenedett a tálcákat hozó szolgák hadától, az étvágygerjesztő illat megcsapta Hui orrát. Hirtelen rádöbbent, hogy nagyon éhes. Datolya-, pálma-, szőlő-, sedeh– és fügeborral kínálták; és az évszaknak megfelelően rengeteg finom salátával. Petrezselymes- hagymás ökörmájat, köményes-majoránnás szószban sült kacsát, ropogósra sült kakukkfüves-korianderes inethalat tettek eléjük, és a lakomát egy kis tál datolyaszirupos szárított fügével és gyümölccsel fejezték be. Hui jóllakva hátradőlt, és hirtelen rádöbbent: semmit nem kóstoltak meg, amit megevett. Aztán rájött, hogy nem számít. Az uralkodóknak saját ételkóstolójuk van, és amit velük evett, biztonságos – hacsak valamelyikük nem akarja megmérgezni. Összerezzent, és elhessegette magától ezt a nevetséges gondolatot.

Amenhotep a szekérhajtó lovairól beszélt. Mutemwia nézte a fiát, gyűrűi megcsillantak, miközben lassan szájához emelte és letette a poharát. Hui mindkettőjüket figyelte, és többet látott a külső hasonlóságnál: mindketten büszkén viselték előkelő származásukat, bár Amenhotepen ez csak most kezdett megmutatkozni, de könnyed magabiztosság lengte körül őket, a jól végzett feladat elégedettsége. Hui nem érezte magát kívülállónak; valóban megértette Mutemwia célját és azt az óvatosságot és tartózkodást, ahogyan hozzálátott a megvalósításához. Hui hirtelen felocsúdott, és látta, hogy mindkét nagy, fekete szempár kérdően néz rá. Amenhotep felnevetett.

– Túl sokat ettél, bácsikám? Mire gondoltál?

– Magamban megállapítottam a közted és felséges édesanyád közötti hasonlóságokat, és igen, valóban túl sokat ettem. Az orvosom holnap egész napos koplalásra fog ítélni.

A megjegyzés kisebb próbatétel volt: Hui észre sem vette, hogy a szavak kicsúsztak a száján. Mutemwia talán azt mondja, hogy a királyi orvosok fogják ápolni ezentúl az egészségét. Vagy talán nem foglalkozik vele, mert kémhálózata úgyis hihetetlenül hatékony? De Mutemwia szótlan volt.

Fordító: Czibik Márta

Pauline Gedge: A fáraó embere
Gabo Könyvkiadó, 2011

• Recenziónk
• Fülszöveg