Elizabeth von Arnim: Elvarázsolt április (részletek)

| I. |

Egy londoni női klubban kezdődött, egy februári délután – a klub barátságtalan hely volt, a délutáni időjárás pedig komisz –, amikor is Mrs. Wilkins, aki Hampsteadből jött be a városba vásárolni és utána a klubban ebédelt, a dohányzóban felemelte az asztalról a The Times-t, fásult tekintete végigsiklott az apróhirdetéseken, majd megakadt a következő sorokon:

Azoknak, akik szeretik a glicíniát és napfényt. Kicsiny, középkori olasz kastély a Földközi-tenger partján, április hónapra bútorozva kiadó. Személyzet szükség szerint marad. Z, Pf. 1000., The Times.

Ez volt a fogantatás pillanata, amelyről, mint sok más esetben, a megtermékenyülőnek egyelőre nem volt tudomása.

Mrs. Wilkins még csak nem is sejtette, hogy itt és most eldőlt, mi történik vele ez év áprilisában, így aztán ingerült, rezignált mozdulattal visszaejtette az újságot, majd az ablakhoz lépett és keserves arccal kinézett az eső áztatta utcára. Nem az ő osztályrésze egy középkori kastély, még egy olyan sem, amelyet kifejezetten kicsinynek írnak le. Nem az ő osztályrésze a Földközi-tenger partja áprilisban, a glicínia, és a napfény. Az ilyesfajta élvezetek csak a gazdagoknak járnak. És mégis, a hirdetést olyan személyeknek címezték, akik szeretik az ilyesmit, vagyis ebből a szempontból nézve éppen hogy neki szólt, hiszen ő szereti mindezt, bár ezt senki nem tudta, mert soha senkinek nem árulta el. De ő szegény. Minden e világi vagyona csupán 90 font, amelyet évek óta gyűjtögetett, fontonként tett félre a ruhapénzéből. A férje tanácsára kuporgatott, aki úgy vélte, jöhet még esős nap, amikor talán ez a pénz lesz a menedéke és védelme. Évi 100 fontot kapott az édesapjától, így aztán Mrs. Wilkins ruháit, amelyeket a takarékosságra buzdító férje szerénynek és csinosnak talált, ismerősei a háta mögött rettenetesnek nevezték, ha egyáltalán beszéltek róla, mert Mrs. Wilkins igen jelentéktelen személy volt.

Mr. Wilkins ügyvéd volt, a takarékosság feltétlen híve, kivéve azt az összeget, amely az ő élelmezéséhez szükségeltetett. Ha ennivalóról volt szó, a takarékosság helyett a háztartási pénz rossz beosztásáról beszélt. De azt a fajta spórolást, amely beleette magát Mrs. Wilkins ruháiba, és úgy tette tönkre őket, mint a moly, nagyon dicséretesnek tartotta. – Soha nem tudhatod – mondogatta –, mikor jön egy esős nap, és akkor milyen boldog leszel, hogy van egy kis félretett pénzed. Sőt, talán mind a kettőnknek jó hasznára válik majd.

Mrs. Wilkins a klub ablakából a Shaftesbury Avenuet nézte – olcsó klub volt, de legalább könnyen elérte Hampsteadből, ahol laktak, és közel volt a Shoolbredhez, ahol vásárolt –, reménytelenül ácsorgott az ablaknál, lelki szemeivel a Földközi-tengert látta áprilisban, a glicíniát és a gazdagok irigylésre méltó lehetőségein tűnődött, testi szemével pedig a rémséges, kormos esőt nézte, amely állhatatosan zuhogott a siető esernyőkre és vizet felfröccsentő autóbuszokra, és ekkor hirtelen az jutott eszébe, hogy talán éppen ez az az esős nap, amelyet Mellersh – Mellersh Mr. Wilkins volt – olyan gyakran emlegetett, amelyre neki fel kellett készülnie, és hogy vajon a Gondviselésnek nem éppen az volt-e mindvégig a szándéka, hogy a megtakarított pénze segítségével ebből az éghajlatból egy kicsiny, középkori kastélyba meneküljön? Természetesen csak a pénz egy részével, egy egészen kicsi részével. A kastély, mivel középkori, talán roskadozik, és egy roskadozó kastélyért egész biztosan keveset kérnek. És őt cseppet sem zavarná a roskadozás, hiszen az olyan roskadozásért, amely már adott, nem kell fizetni, sőt, éppen ellenkezőleg, az általa fizetendő lakbért mérsékeli, szóval voltaképpen a roskadozás igen kifizetődő. De micsoda képtelenség még csak gondolni is erre…

Ugyanazzal az ingerült és rezignált mozdulattal fordult el az ablaktól, amellyel a The Times-t ejtette vissza, elindult az ajtó felé, azzal a szándékkal, hogy veszi az esőkabátját és esernyőjét, aztán felverekszi magát az egyik túlzsúfolt omnibuszra, hazafelé bemegy Shoolbredhez és vesz naphalat Mellershnek vacsorára – Mellersh nagyon válogatós volt, ha halról volt szó, és a lazacot kivéve csak a naphalat szerette –, amikor is észrevette Mrs. Arbuthnotot, akit látásból ismert, mert szintén Hampsteadben lakott és a klub tagja volt; most éppen a szoba közepén ült az asztalnál, amelyen az újságokat és magazinokat tartották, és ezúttal ő mélyedt bele a The Times első oldalába.

Mrs. Wilkins még soha nem beszélt Mrs. Arbuthnottal, aki az egyik templom körül szorgoskodó csapat tagja volt, elemezte, osztályozta, csoportokba osztotta és nyilvántartásba vette a szegényeket; míg ő és Mellersh, ha elmentek hazulról, impresszionista festők fogadásaira jártak, akikből sokan éltek Hampsteadben. Mellershnek volt egy nővére, aki egy ilyen festőhöz ment feleségül, fent laktak a Heathen, és e miatt a kapcsolat miatt Mrs. Wilkins egy számára egészen természetellenes környezetbe került, és végül már rettegett a festményektől. Kénytelen volt véleményt mondani a képekről, és soha nem tudta, mit mondjon. – Csodálatos – mormolta, és érezte, hogy ez nem elég. De senki nem törődött vele. Senki nem figyelt rá. Mrs. Wilkinst senki nem vette észre. Az a fajta ember volt, akit társaságban nem vesznek észre. A spórolástól fertőzött ruhái gyakorlatilag láthatatlanná tették; az arcában nem volt semmi fel tűnő, nem szívesen csevegett, félénk volt. És ha valakinek a ruhája, az arca és a mondandója egyaránt érdektelen, gondolta Mrs. Wilkins, aki tisztában volt hátrányos tulajdonságaival, akkor mi marad az emberből társaságban?

(…)

Mrs. Arbuthnot sem derűs, sem élénk nem volt, bár valóban úgy látszott, hogy automatikusan jól végzi a dolgát a vasárnapi iskola kis hallgatóival; és mégis, amikor Mrs. Wilkins visszafordult az ablaktól és megpillantotta a klubban, nem volt benne semmi automatikus: meredten bámult a The Times első oldalára, mozdulatlanul tartotta az újságot, még a szeme sem rebbent. Bámult, és az arca, mint mindig, egy türelmes és csalódott Madonnáéhoz hasonlított.

Mrs. Wilkinst ekkor hatalmába kerítette egy ösztön, amelyen ő maga csodálkozott a legjobban – ő, a félénk és zárkózott Mrs. Wilkins, ahelyett hogy kiment volna a ruhatárba és onnan a Shoolbredhez halat venni Mellershnek, most megállt az asztalnál, majd leült, pontosan Mrs. Arbuthnottal szemben, akivel még soha életében egyetlen szót sem váltott.

Amolyan hosszú, keskeny ebédlőasztal volt, így aztán egészen közel voltak egymáshoz.

De Mrs. Arbuthnot nem nézett fel. Elálmodozó tekintettel tovább bámulta azt a bizonyos helyet a The Times-ban.

Mrs. Wilkins egy pillanatig nézte, igyekezett összeszedni a bátorságát, hogy megszólítsa. Szerette volna megkérdezni, hogy látta-e a hirdetést. Nem tudta, miért akarta megkérdezni, de akarta. Milyen ostobaság, hogy képtelen megszólítani. Olyan kedves az arca. Olyan boldogtalan. Miért ne frissíthetné fel egymás poros kis életét két boldogtalan ember néhány szóval, miért ne beszélhetnének egyszerűen és természetesen arról, hogy mit éreznek, mit szerettek volna, miben reménykednek még? Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Mrs. Arbuthnot is ugyanazt a hirdetést olvassa. A tekintetét az újságnak éppen arra a részére függesztette. Vajon ő is maga elé képzeli, hogy vajon milyen lehet – a színek, az illat, a fény, a tenger lágy csobogása a kicsi, forró kövek között? Szín, illat, fény, tenger, nem pedig a Shaftesbury Avenue, a vizes omnibuszok, a Shoolbred halas pultja, a hampsteadi földalatti és a vacsora, és holnap ugyanaz, és holnapután megint ugyanaz és mindig csak ugyanaz…

Mrs. Wilkins hirtelen az aszal fölé hajolt és váratlanul meghallotta önmagát, amint megkérdezi: – A középkori kastélyról és a glicíniáról olvas?

Mrs. Arbuthnot természetesen meglepődött, de félig sem annyira, mint Mrs. Wilkins önmagán, amiért feltette a kérdést.

Mrs. Arbuthnot legjobb tudomása szerint még soha életében nem látta ezt a kopott, sovány nőt, akit mintha csak úgy lazán összedobáltak volna; ült vele szemben, a kicsi, szeplős arca és nagy, szürke szeme szinte eltűnt a fejébe nyomott esőkalap alatt; Mrs. Arbuthnot egy pillanatig csak bámult rá, és nem válaszolt. Valóban a középkori kastélyról és a glicíniáról olvasott, pontosabban vagy tíz perccel ezelőtt olvasott róla, és azóta ábrándozott – fényről, színekről, illatról, a tenger halk csobogásáról a kicsi, forró kövek között…

– Miért kérdi? – szólalt meg komoly hangján, mert a szegények képzése és maguk a szegények komollyá és türelmessé tették. Mrs. Wilkins elpirult, rettentően elszégyellte magát, és megijedt. – Hát csak mert én is olvastam, és arra gondoltam, hogy talán – nem is tudom, miért, azt gondoltam, hogy… – dadogta.

Mire Mrs. Arbuthnot, aki hozzászokott, hogy az embe reket lajstromba vegye és csoportokba sorolja, engedett szokásának, Mrs. Wilkinsre bámult, és eltöprengett, hogy ha osztályoznia kéne, vajon egészen pontosan milyen fejléc alá sorolná.

– És ismerem önt látásból – folytatta Mrs. Wilkins, aki, mint minden félénk ember, ha egyszer elkezdett beszélni, nem tudta abbahagyni, mert még ott csengett a fülében, amit utoljára mondott, és ettől úgy megijedt, hogy a rémülettől tovább beszélt.

– Minden vasárnap… minden vasárnap látom a templomban –

– A templomban? – visszhangozta Mrs. Arbuthnot.

– És ez olyan csodálatos – ez a hirdetés a glicíniáról –, és – Mrs. Wilkins, aki legalább harmincéves lehetett, elhallgatott, és úgy izgett-mozgott a székén, mint egy suta és zavart iskolás lány.

– Olyan csodálatosan hangzik – tört ki belőle ismét –, és ma olyan nyomorúságos az idő…

Ült, és olyan tekintettel nézte Mrs. Arbuthnotot, mint egy csapdába esett kis állat.

„Szegénykének – gondolta Mrs. Arbuthnot, aki az éle tét mások megsegítésével és gondjainak enyhítésével töltötte – tanácsra van szüksége.” Így aztán türelmesen felkészült rá, hogy most majd tanácsot ad.

– Ha látott a templomban – mondta kedvesen és figyelmesen –, gondolom, akkor szintén Hampsteadben lakik?

– Igen – válaszolta Mrs. Wilkins. És míg a feje kicsit meghajolt hosszú nyakán, mintha Hampstead gondolata alatt roskadna meg, megismételte: – Igen.

– Hol? – kérdezte Mrs. Arbuthnot, aki, amikor tanácsadásra készült, először természetesen megismerkedett a tényekkel.

De Mrs. Wilkins puhán, simogatón a The Times-ra tette a kezét, oda, ahol a hirdetés volt, mintha már a nyomtatott szavak is becsesek volnának, és csak annyit mondott:

– Talán éppen ezért tűnik ez itt olyan csodálatosnak.

– Nem – azt hiszem, ez mindenféleképpen csodálatos – mondta Mrs. Arbuthnot, aki megfeledkezett a tényekről és felsóhajtott.

– Akkor csakugyan olvasta?

– Igen – felelte Mrs. Arbuthnot, és a tekintete ismét elmerengett.

– Hát nem volna csodálatos? – mormolta Mrs. Wilkins.

– Csodálatos – mondta Mrs. Arbuthnot. Az arca egy pillanatig felragyogott, majd ismét türelmessé fakult. – Csodálatos – mondta. – De semmi értelme ilyesmire gondolni, csak időpocsékolás.

– De igen, van értelme. – Mrs. Wilkins válasza gyors és meglepő volt, azért meglepő, mert annyira nem illett lénye többi összetevőjéhez – a jellegtelen kabáthoz és szoknyához, a gyűrött kalaphoz, a tétova fürtöcske hajhoz, amely kibújt alóla. – És ha pusztán csak elgondolkodik felőle az ember, már önmagában az is megéri – olyan más, mint Hampstead – és néha azt hiszem, komolyan hiszem – hogy ha az ember elég erősen gondol rá, akkor bizonyos dolgokat valóban megkap. Mrs. Arbuthnot türelmes pillantással nézte. Vajon milyen kategóriába sorolná, feltéve, ha sorolnia kellene? – Talán – mondta, és kicsit előrehajolt – mondja meg a nevét. Ha barátnők leszünk – komolyan mosolygott –, és remélem, úgy lesz, jobb, ha az elején kezdjük.

– Hogyne – milyen kedves magától. Mrs. Wilkins vagyok – mondta Mrs. Wilkins. – Nem hiszem – tette hozzá, és elpirult, mert Mrs. Arbuthnot nem szólt semmit –, hogy ez bármit mondana önnek. Néha… néha nekem sem mond semmit. De – segélykérő mozdulatot tett és körülnézett – Mrs. Wilkins vagyok.

(…)

– A férjem – mondta Mrs. Wilkins Mrs. Arbuthnotnak, hogy valamiképp fényt derítsen önnön kilétére – ügyvéd. Ő – kapkodva gondolkodott, mi dicsérőt mondhatna Mellershről, végül megtalálta – nagyon jóképű.

– Hát – válaszolta kedvesen Mrs. Arbuthnot –, magát ez bizonyára nagy örömmel tölti el.

– Miért? – kérdezte Mrs. Wilkins.

– Mert – felelte kicsit meghökkenve Mrs. Arbuthnot, aki a szegényekkel való sűrű együttlét során megszokta, hogy soha, semmilyen kijelentését nem kérdőjelezik meg –, mert a szépség, a vonzó külső ugyanolyan adomány, mint bármi más, és ha helyesen használják fel – Lassan elhallgatott.

Mrs. Wilkins nagy, szürke szemével kitartóan bámulta, és Mrs. Arbuthnotnak hirtelen eszébe ötlött, hogy talán végleg kikristályosodott benne a szentenciák kinyilvánításának szokása, amely egyébként a dadákra jellemző, mivel a hallgatóságuknak nem áll módjában ellenkezni, és amúgy sem merték volna félbeszakítani, és persze, még csak nem is tudták, hogy voltaképpen ki vannak szolgáltatva az ő kénye-kedvének.

De Mrs. Wilkins nem figyelt, mert ebben a pillanatban, akármilyen abszurdumnak tűnt is, egy kép villant a fejébe: két alak ült egy nagy fa alatt, amelynek nem tudta a nevét, a fa ágain glicínia kúszott fel, és a két alak ő volt és Mrs. Arbuthnot – látta őket – látta. És mögöttük a ragyogó napfényben ódon szürke fal emelkedett – a középkori kastély – látta – és ők ketten ott voltak… Így hát csak bámulta Mrs. Arbuthnotot, és egyetlen szót sem hallott abból, amit Mrs. Arbuthnot mondott.

És Mrs. Arbuthnot is csak bámulta Mrs. Wilkinst, mert rabul ejtette az arca, amelyre kiült a látomás okozta izgalom; az arca olyan áttetsző volt és úgy remegett, mint víz a napfényben, amikor egy hirtelen támadt szellő felborzolja. Ha Mrs. Wilkins ebben a pillanatban valahol vendégeskedik, sokan érdeklődve néztek volna rá.

Bámultak egymásra; Mrs. Arbuthnot meglepetten, kérdő arccal, Mrs. Wilkins pedig olyan tekintettel, mint akinek revelációja volt. Hogyne. Így válik lehetségessé.

Ő egyedül nem engedheti meg magának, és ha megengedhetné magának, akkor sem mehetne oda egyedül, de ő és Mrs. Arbuthnot együtt…

Áthajolt az asztal felett. – Mi lenne, ha megpróbálnánk megszerezni? – suttogta.

Mrs. Arbuthnot szeme még nagyobbra tágult. – Megszerezni?

– Igen – felelte halkan Mrs. Wilkins, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. – Ahelyett, hogy csak itt ülünk, hajtogatjuk, hogy „jaj, milyen csodálatos”, aztán hazamegyünk Hampsteadbe, anélkül, hogy egy ujjunkat is mozdítottuk volna – hazamegyünk, mint máskor, elkészítjük a vacsorát, a halat, ahogyan már évek és évek óta csináljuk, és ahogyan még évekig és évekig csináljuk majd. Sőt – mondta Mrs. Wilkins, és a haja tövéig elpirult, mert hallotta, amit mond, és megrémült a saját szavaitól, mégsem tudta abbahagyni. – Nem látom a végét. Nincs vége. Ezért feltétlenül szünetet kell tartanunk, egy időre mindenképpen abba kell hagynunk, szünetekre szükség van – mindenkinek ez az érdeke. Voltaképpen éppen az volna az önzetlen, ha egy kis időre elmennénk, boldogok lennénk, hiszen amikor visszajövünk, sokkal kedvesebbek leszünk. Tudja, egy idő után mindenkinek szüksége van vakációra.

– De… hogy érti azt, hogy megszerezni?

– Kivenni – felelte Mrs. Wilkins.

– Kivenni?

– Kibérelni. Bérbe venni. Megszerezni.

– De – úgy érti, maga meg én?

– Igen. Mi ketten. Elosztjuk. Akkor feleannyiba kerül csak, és maga – úgy látom, hogy maga éppen olyan nagyon szeretné, mint én – és úgy látom, pihenésre van szüksége – fontos lenne, hogy valami boldog dolog történjék magával.

– Hiszen nem is ismerjük egymást.

– Igen, de milyen jól megismerjük majd egymást, amikor együtt töltünk egy hónapot! Én sokat takarékoskodtam, hátha jön majd egy esős nap, és gondolom, maga is, és most jött el az esős nap – nézzen csak ki –

Fordító: Prekop Gabriella

Elizabeth von Arnim: Elvarázsolt április
Európa Könyvkiadó, 2012

• Recenziónk
• Fülszöveg