Svetislav Basara: Parkinson-kór: a kezdet és a vég (részlet)

Pavel Kuzmics Kaszatkin: Morbus Parkinsoni | Előszó

A rettenetes kór kieszelője, Demjan Lavrentijevics Parkinson halálát végkimerültség okozta 1947-ben egy kolimai táborban, ahol Nyikolaj Nyikolajevics Kuznyecov álnév alatt raboskodott. A megtépázott Parkinson név burkában tölt el további negyvenhárom halotti esztendőt – egészen a peresztrojkáig, a glasznosztyig és a Szovjetunió széthullásáig, az összeomlásig, amelyben az eddigre már rehabilitált Demjan Lavrentijevicsnek – ha hitelt lehet adni az alábbi eseménynaptár és életrajz tényálladékának – oroszlánrésze volt. D. L. Parkinsont tehát a részint valóságos, részint kifundált táborlakók százezreivel egyetemben rehabilitálták, és visszanyerte semmivé lett lénye köntösét: nevét. Betegségének mibenlétét viszont elnyelte a feledés köde, viszolygás övezi. Továbbra is csak morbus Parkinsoni a neve, közkeletűen parkinsonizmus, de – mint életben maradt kortársai egybehangzóan tanúsítják – a tüneteknek és a klinikai kórismének semmi köze az eredeti Parkinson-kórhoz. Itt nem a betegség mutációja forog fenn, mint a tébécé esetében, amely állhatatosan sajátítja el az antibiotikumok közömbösítésének új meg új biokémiai stratégiáját; nem, a – mellesleg gyógyíthatatlan – parkinsonizmus most néhány olyan jelentéktelen megbetegedés kölcsönvett kórtüneteinek közönséges együttese, amelyek egyezményes szemszögből leginkább az Alzheimer-kórra hasonlítanak. A korszerű parkinsonizmus nyilvánvalóan humbug. No de mire lenne jó egy betegség meghamisítása? Éppen ez a kérdés gyötri F. R. Voznyeszenszkijt, a történészt, aki bejáratos a cári Ohrana, az NKVD, a KGB és a Lubjanka archívumaiba. No de hol lehet ezt megpiszkálni? Avatatlanok – ilyen dolgokban pedig ki ne lenne avatatlan – elképzelni sem igen tudják, milyen szerteágazó egy-egy ilyen levéltár, arról nem is beszélve, milyen irdatlan sokaságát süllyesztették el bennük a dokumentumoknak. (Egyes tanúságtételek szerint ezek az archívumok lajstromba veszik az összes utat, az összes várost, falut, utcát, házat, embert, az emberek minden feljegyzését és beszélgetését a legutóbbi három évszázadból.)

Ebben az irdatlan iratrengetegben csak a Mitro­fanovszk címszó (egy jelentéktelen városka neve, amelyben Parkinson megszületett) teljes 57 400 négyzetmétert foglal el nem kevesebb, mint 459 789 490 567 forrással. Minden együtt van, semmi sem maradhat rejtve, de évtizedek szorgos munkája szükségeltetik ahhoz, hogy kikerekedjen a kép valamely eseményről, feltérképezhessék valakinek az életrajzát. Nem marad más választása, Voznyeszenszkij vaktában kiemelt dokumentumok tanulmányozásával remél boldogulni. A megérzéseire hagyatkozik. Hatodik érzékét veti be. Parkinsonról lévén szó, ez lesz a legjobb. Körvonalazódnak az első eredmények: Parkinson megbízhatóan dokumentált életrajza tízéves koráig. De ez érdektelen. Nincs benne semmi különös. Effélékből eleget olvashatni az orosz realista írók émelygős elbeszéléseiben. Ezek az elbeszélések, a szappanoperák feltalálása előtti szappanoperák valójában kiskáték a korabeli orosz gyerkőcök felcseperedéséhez és neveléséhez. Voznyeszenszkij, a literatúra feltétlen elkötelezettje (csak egy orosz lehet ennyire fanatikus) arra az elkeserítő felismerésre jut, hogy az orosz realista irodalom tönkretette az orosz valóságot; hogy megrontotta az egyszerű orosz lelket; hogy tápot adott a szociális igazságosság abszurd eszméjének; s végezetül, hogy ezt Demjan Lavrentijevics is így gondolta, amikor valahol lejegyezte: „Dosztojevszkij után az orosz lélek típusgazdagsága, tarkasága az orosz lelki alkat öt változatára sorvadt. Vannak Sztavroginok, Raszkolnyikovok, Marmeladovok, Lebezjatnikovok és Szvidrigajlovok.”

Hanem ha a levéltárak alagsoraiban nem is jut semmire, s bár a dosszién (amely utóbb a Parkinson-kór: a kezdet és a vég címet kapta) az anorexia tünetei ütköznek ki, reménytelen távolságban lemaradva egy komoly történeti stúdium esélyétől, a mi történészünk magánéletében viszont kóros átváltozások kezdődnek. Amikor egy este betoppan, feleségét, Valentyina Nyikolajevnát a tükör előtt találja, fésülködés közben, anyaszült meztelenül – az orosz középosztálybeliek otthonában ez mindennapos jelenet. Nyomban ezután azonban valami furcsaságot tapasztal, a materializmusra alapozott politikai rendszer emlőin nevelkedett léleknek végletesen botrányosat. Férje köszönésére Valentyina a segge lyukán át köszön vissza: „Zdravsztvuj, daragoj!” Megrökönyödését elhessegetve Voznyeszenszkij a racionalizációban keres szalmaszálat, fáradtságának tulajdonítja a képzelődést. Idegkimerültségében lel rá magyarázatot. Futó érzéki csalódás mindössze. A mi történészünk persze nincs tisztában valami fontos dologgal (vagy nem akarja tudomásul venni): márpedig érzéki csalódás nincsen. Amit látsz, az a valóság, úgy vergődsz vele zöld ágra, ahogy tudsz. Az első adandó alkalommal minderről beszámol Eduard Mandarinovnak, a költőnek (akitől majd az egészről értesülünk), nem annyira azért, hogy kiöntse neki a lelkét, hanem titkon abban bizakodva, hogy Mandarinov majd ráripakodik, „hagyd már az efféle ostobaságokat!”, amit az meg is tesz. „Lásd – korholja Mandarinov –, megrögzött korhelyek kézirataiban búvárkodsz álló nap. Azt hiszed talán, hogy ez nem hagy rajtad nyomot?”

Valamelyest megnyugodva Voznyeszenszkij folytatja a levéltári keresgélést. De sokkal többet tud meg belőle magának az Archívumnak a belső felépítéséről és rejtett értelméről, mint kutatása tárgyáról. Felismeri, hogy az irattár nem a világ kollektív emlékezete, hanem kollektív feledése. Hogy az emberi közösségeknek – akárcsak alkotó elemeiknek, az egyéneknek – van tudatalattijuk, képzeletviláguk, látomásaik vannak. Hogy akik a levéltárakat bújják, azok valamiféle vírusaik. De azért sikerül előbbre lépnie. Valójában igen nagy lépést tesz előre. Kezébe akad a Novi Zsivot (Új Élet) című folyóirat egy betiltott száma, benne Parkinson cikkével, melynek címe: Betegségem története. Fontos utalásokat talál benne, amelyek valamivel határozottabb irányt szabnak kutakodásának. Voznyeszenszkij felbuzdul. A nekibuzdulásnak rendre lehorgadás a böjtje. Aznap este igencsak lehangoló gépies tevékenykedésen kapja magát. A televízió előtt ücsörögve Voznyeszenszkij szép nagy szeleteket tépdes a Pravdából, az újságpapírt a szájába gyömöszöli és élvezettel elcsámcsogja. Felettébb kellemetlen helyzet. Hogy Valentyina Nyikolajevna korábban a segge lyukán szólalt meg (és utána néhányszor e testrészét használta álmában motyogásra), azt még ki lehet magyarázni érzékelési zavarokkal. De nincs az a fáradtság, nincs az a tudatzavar, ami menthetné a nyilvánvaló tényt, hogy papírt eszik, és hogy ezt már-már spirituális áhítattal teszi.

Voznyeszenszkij le sem tudta hunyni a szemét egész éjjel.

Mandarinovhoz szaladt megint nyugtató szóért. „Fegya – csillapította a költő –, hiszen papírok között telik az életed, magad is papírrá változol, mi hát abban a különös, ha olykor-olykor lecsippentesz egy darab papírt, és elmajszolod? Végtére mi olyan rendszerben nőttünk fel, amelyben a normálisnak vehető dolgok tartományát meglehetősen keskenyre szabták. Tágítanunk kell a felfogásunkat. Ki tudja, mi mindent esznek az emberek Nyugaton? A magabiztosság a fontos. Egyél azt, ami jólesik.” Voznyeszenszkij alighanem megbékélt ezzel: „Tényleg, mi kivetnivaló lenne abban, hogy papírt eszem. A papír cellulóz. Olyan, mintha káposztát ennék.” Akárhogy is, cseppnyi aggodalommal, de Voznyeszenszkij folytatta az idegölő keresgélést az Archívumban. A fent említett utalások elvezették a levéltár egyik legszövevényesebb részlegéhez, Dosztojevszkijéhoz, mely akkora helyet foglalt el, mint Bulgária egész határvonala. Kerékkötői itt a munkának a hebehurgya, öntetszelgő, egyszóval eszement irodalomtörténészek, orvosok, filozófusok falkái, amelyek Fjodor Mihajlovics hagyatékán élősködnek. Ha cáfolhatatlanul bizonyítani tudja, hogy a nagy író nyavalyatörése valójában a Parkinson-kórt fedte, hogyha kapcsolatot talál Parkinson és Dosztojevszkij között, az elsőrendű tudományos felfedezés lesz. Mint ahogy Dosztojevszkijjel összefüggésben minden. A körülmények szerencsétlen összejátszásának azonban mintha sehogy sem akarna vége szakadni. Voznyeszenszkij olyasminek jut a nyomára, ami minden orosz előtt csak hétpecsétes titok maradhat. Dosztojevszkij nemcsak hogy nem szenvedett parkinsonizmusban, de az elhíresült epilepsziában sem, az időnkénti, nem túl gyakori „rohamokat” nem más, csupán az idegkimerültség váltotta ki a játékkaszinókban eltöltött hosszú órák után, s igencsak nehéz lett volna megfeleltetni őket a jelentéktelen és közönséges újmódi parkinsonizmus diagnózisával, amelynek a valódi Parkinson-kórhoz semmi köze.

Történészünket, Mandarinovtól tudjuk, kétségbeesés környékezi. Minek tárna fel olyasmit, amiről jobb nem tudni? Aminek mindenki előtt titokban kell maradnia? A zárolt könyvek tárából minek bányászna elő olyan adatokat, amelyeket haladéktalanul még szigorúbb zárlat alá helyezve dugnak el újra, valami még hozzáférhetetlenebb helyre? Úgy lehet, ővele együtt, miután papírrá változott. Egy hiteltelen dokumentummá. Voznyeszenszkij arra az elhatározásra jut, hogy felhagy az istenverte bogarászással, és jövedelmezőbb, társadalmilag elfogadottabb tevékenységbe fog. Kezdetnek elvonul Moszkva környéki dácsájába, hogy kipihenje magát. Pár nap valóban a nyugalomé. Aztán egy reggel igen-igen nyugtalanító tapasztalás éri.

Sertésólban eszmél magára, disznók között. Előző este nem öntött fel a garatra. Meg annak előtte sem. Voznyeszenszkij valójában soha nem iszik, vagy csak elvétve.

Igaz, hogy a Szovjetunió széthullott, igaz, hogy a politikai rendszer megváltozott, és átalakulása tovább tart, de Oroszországban lényegében véve soha semmi nem változik. Voznyeszenszkij érzi, hogy jócskán túllépte a normális viselkedés korlátait, a realitások szűk terrénumát, melyeknek nem az orosz forradalmárok, hanem az orosz realista írók jelölték ki a határát. Sürgős lélekgyógyászati vizsgálatra jelentkezik. A hruscsovi érában végzett pszichiáter, jellegzetesen az emberi lélek gépésze, nem tud mihez kezdeni a felsorolt tünetegyüttessel. – A páciensnek olyan képzete támad, hogy a felesége a segge lyukán át beszél. Ugyan, ugyan! A nők folyton fecsegnek. A hangok visszaverődnek a falakról. Nem lehet mindig egykönnyen meghatározni, honnan halljuk a beszédet. – A páciens papírt zabál. Oda se neki! Az emberek rosszabbat is lenyelnek: kést, zsilettpengét, maltert, szenet, látott effélét eleget praxisa során. Különben meg lehet, hogy a páciens metabolizmusa valamiért igényli az ólmot vagy a nyomdafestéket. – A páciens disznók között ébredt. Nagy dolog! Leszopta magát az ipse, hiába mentegetőzik, hogy nem szokása inni. Ismerjük az ilyet. Az alkoholista pont arról ismerszik fel, hogy ezt a világért sem ismerné be. Mindent összevetve nem éppen szokványos a viselkedése, de a pszichiáternek van szerencséje nálánál sokkalta kiegyensúlyozatlanabb személyekhez a hadsereg és az államigazgatás kulcspozícióin. A tüneteket összegezve felállítja a diagnózist: „Ön a hipochondria enyhe formájában szenved. Nem tanácsolom, hogy pihengessen. A semmittevés árt a lelki egyensúlynak.”

Sem a pszichiáter, sem a történész nem tudja, vagy pontosabban nem akarja tudni, hogy hipochondria nem létezik. Hogy a képzelt betegeknek, akárcsak az üldözési tébolyultaknak, mindig igazuk van. A kórtünetek elmaradásából semmiképpen sem következik, hogy az illető egészséges. Végül pedig, hogy a kórmentesség képtelenség. Maga az ember egy gyógyíthatatlan betegség.

Voznyeszenszkij újra belevág. Szmolenszk metróállomás kijáratánál olyan érzése támad, hogy valaki követi. E benyomását azonban fáradtságának tulajdonítja, és ezentúl meggyőzi magát, hogy senki sem jár a nyomában. A dialektikus materializmus tételei hatásos tompítók. Voznyeszenszkij valószínűleg így okoskodik: „Van elég bajom a hipochondriával, a paranoiára már semmi szükségem.” Helyesen gondolja. Baja van elég. Felesleges hozzá a paranoia. Csakhogy ez nem kényszerképzet. Voznyeszenszkijt figyelik. Közelebbről én, Pavel Kuzmics Kaszatkin járok a sarkában éjjel-nappal a Szolgálat megbízásából, amely – a Parkinson-kórtól eltérően – nevet változtatott, de módszerei és lényege nem változtak. Máskülönben hogyan is adhatnék hírt minderről? Másképp honnan értesülhettem volna a Pulyka (ez Voznyeszenszkij fedőneve) annyi intimitásáról? Logikus, nemde? Az Archívum nyitott ugyan, tudósoknak, kutatóknak szabad a bejárás, de ügyködésük ellenőrzésre szorul. Jottányival többet nem szabad kivinni, még kevésbé megjelentetni annál, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kialakítható legyen a kép az ország demokratizmusáról. (Utóbb talán majd megmagyarázom, hogyan adathatott meg nekem, hogy túltegyem magam a Szolgálat merev szabályain. Miért adhatom ki, a nyilvánosság elé tárva, aminek kiszivárgását meg kellett volna akadályoznom. Vagy mégsem. Én csak mellékszereplője vagyok ennek a történetnek.)

• Fülszöveg
• Recenzió