Philip Roth: Nemezis (részlet)

Az egyenlítői Newark

AZON A NYÁRON június elején történt az első gyermekbénulásos megbetegedés, közvetlenül a Hősök Emléknapja után, egy szegény olasz negyedben, mitőlünk nézve a város túlsó végén. Itt, a város délnyugati sarkában, a zsidók lakta Weequahic városrészben nem is hallottunk a dologról, ahogy a következő tucatnyi esetről sem, amelyek elszórtan jelentkeztek Newark szinte minden részében, kivéve a miénket.

A betegség csak akkor került a címlapra, amikor már negyven eset fordult elő a városban. Július negyedikén, a Függetlenség Napján ezzel a címmel közölt cikket az esti újság: „Gyermekparalízis riasztás a szülőknek”, s ebben dr. William Kittell tiszti főorvos éberségre szólította fel a szülőket: ha gyerekük fejfájásra, torokfájásra, hányingerre, nyakmerevségre, ízületi fájdalomra panaszkodik vagy belázasodik, azonnal vigyék orvoshoz. Dr. Kittel elismerte, a negyven eset a gyermekbénulás-szezon ilyen korai szakaszában a szokásos számnak több mint kétszerese, de hangsúlyozta, hogy a 429 ezres lélekszámú városban ez még korántsem nevezhető járványnak. Ahogy az eddigi nyarakon, idén is jogos az aggodalom, és fontosak a megfelelő higiéniai óvintézkedések, de egyelőre nincs rá ok, hogy a szülők megkongassák a vészharangot, ahogy huszonnyolc évvel korábban, a kór addigi legsúlyosabb megjelenése idején „jó okkal” tették: az 1916-os járványban az Egyesült Államok északkeleti részén több mint huszonhétezren betegedtek meg, és hatezer volt a halálos áldozatok száma. Newarkban akkor ezerháromszázhatvan megbetegedés történt, s ebből háromszázhatvanhárom végződött halállal.

A paralízis, amely egy gyereket végleg megrokkanthat és eltorzíthat, vagy a vastüdő néven ismert henger alakú lélegeztető készülék nélkül légzésképtelenné tehet, sőt légzőizmai megbénításával a halálát okozhatja, még az átlagos években is nagyon aggasztotta a környékbeli szülőket, pedig a fertőzés esélye általában sokkal kisebb volt az 1916-osnál, s a veszély még ilyenkor is elrontotta a gyerekek jókedvét, éppen, amikor a nyári hónapokra kiszabadultak az iskolából, és reggeltől a késői sötétedésig odakint játszhattak. A betegség iszonyú következményei miatti aggodalmat csak fokozta, hogy kezelésére nem létezett gyógyszer, megelőzésére nem volt védőoltás. A Heine–Medin-kór – vagy gyermekbénulás, ahogy akkor nevezték el, amikor azt hitték, főleg kisgyerekeket támad meg – bárkire minden ok nélkül lecsap hatott. Noha általában a tizenhat év alatti gyerekeket sújtotta, felnőttek is komolyan megfertőződhettek, ahogyan korábban az Egyesült Államok akkori elnöke.

Franklin Delano Roosevelt, a Heine–Medin-kór legismertebb áldozata harminckilenc éves életerős fiatalemberként kapta meg a betegséget, aminek következtében azután csak támogatással tudott járni, és állni is csak csípőtől lábfejig rászíjazott súlyos acél-bőr támaszték segítségével. A Tízcentes Menet nevű karitatív szervezet, amelyet elnöksége alatt Roosevelt alapított, kutatásra és a betegség által sújtott családok megsegítésére gyűjtött pénzt. A gyermekbénulásból részben vagy akár teljesen is meg lehetett gyógyulni, ám ehhez általában több hónapos vagy olykor több éves, drága kórházi kezelés és rehabilitáció kellett. Az évente megrendezett pénzgyűjtő akciók idején az amerikai gyerekek vagy az iskolában adakoztak zsebpénzükből a betegség elleni küzdelemre, vagy a moziban körbevitt perselyekbe dobták be tízcenteseiket, a boltok, hivatalok és iskolafolyosók falait országszerte ellepték a „Te is tudsz segíteni!”, „Segítsd a gyermekbénulás elleni küzdelmet!” feliratú plakátok tolószékben ülő gyerekek képével – bájos kislány riadtan az ujját szopja, jól fésült kisfiú hősiesen remény kedve mosolyog, mindkettőjük lábán járógép –, olyan plakátok, amelyektől a különben egészséges gyerekek számára csak még ijesztőbb valóság lett az esély, hogy megkaphatják a betegséget.

Az alacsonyan fekvő Newarkban párásak voltak a nyarak, s mivel a város nagy részét kiterjedt mocsár övezte – a malária fő forrása, amikor még az is le küzdhetetlen kórnak számított –, ezerszám csapkodhattuk vagy hessegethettük a szúnyogokat, ha esténként kiültünk egy-egy strandszékre a ház elé, hogy meneküljünk a tikkasztó lakásból, ahol a pokoli hőséget csak a hideg zuhany vagy a jeges víz enyhítette. Mindez még az otthoni légkondicionálás elterjedése előtt volt, amikor nem sokat használt az asztalon álló kis fekete ventilátor kavarta benti fuvallat, ha egy hétig, sőt tíz napig egyhuzamban harmincöt fok köré kúszott a hőmérséklet, ami azon a nyáron többször is megtörtént. Odakint az emberek citromolajmécsest égettek és rovarölőt spricceltek szét, hogy távol tartsák a szúnyogokat meg a legyeket, amelyekről köztudott volt, hogy a malária, a sárgaláz és a tífusz terjesztői, és sokan úgy gondolták, a gyermekbénulást is ezek terjesztik. Drummond newarki polgármester is így vélekedett, ezért meghirdette a „Csapd agyon a legyet!” kampányt. Ha egy légy vagy szúnyog a szúnyogháló ellenére vagy a nyitott ajtón át bejutott a lakásba, kíméletlen légycsapós, rovarölős hajsza indult ellene, nehogy bacilusos lábával rászálljon egy alvó gyerekre, és ráragassza a Heine–Medin-kórt. Mivel akkoriban még senki sem ismerte a ragály forrását, szinte bármi gyanúba keveredhetett, a girhes kóbor macskák, amelyek a hátsó udvaron álló kukákat dézsmálták, a csont és bőr kóbor kutyák, amelyek kiéhezetten ólálkodtak a házak körül, és telepiszkították a járdát meg az úttestet, vagy a galambok, amelyek a házak oromzatán búgtak, és fehér potyadékukkal bemocskolták a bejárati lépcsőt. A betegség kitörésének első hónapjában – mielőtt a tisztiorvosi szolgálat elismerte a járványt –, az egészségügyi hatóság nekilátott, hogy módszeresen kiirtsa a város rengeteg kóbor macskáját, jóllehet senki se tudta, hogy bármivel több közük van-e a gyermekbénuláshoz, mint a rendes házimacskáknak.

Azt mindenki tudta, hogy a betegség roppant ragályos, s már a fertőzöttek puszta testi közelsége is elég, hogy az egészségesek megkapják. Ezért, mivel a városban masszívan nőtt a megbetegedések száma – s vele a közös félelem –, a szülők sok környékbeli gyereket eltiltottak a közeli Irvington olimpiai parkjának nagy uszodájától, a helybeli „léghűtéses” moziktól, nem engedték, hogy bebuszozzanak a belvárosba, vagy hogy elmenjenek a munkásnegyedben lévő Wilson Avenue-ra, ha sokadik ligás baseballcsapatunk, a Newark Bears a Ruppert Stadionban játszott. Nem volt szabad nyilvános vécét használnunk, nyilvános ivókútból vagy mások üdítős üvegéből innunk, megfáznunk, idegenekkel játszanunk, közkönyvtárból könyvet kivennünk, utcai fülkéből telefonálnunk, utcai árustól ennivalót vásárolnunk és alapos szappanos-vizes kézmosás nélkül ennünk. Evés előtt minden gyümölcsöt, zöldséget meg kellett mosnunk, és nem volt szabad közel mennünk bárkihez, aki betegnek látszott, vagy a gyermekbénulás bármelyik árulkodó tünetét mutatta.

A fertőzés ellen az ígérkezett a legjobb védekezésnek, ha a család elmenekül a városi hőségből, vagy ha gyerekét hegyvidéki vagy falusi nyári táborba küldi. Jó megoldásnak tűnt, ha a hatvanmérföldnyire lévő Jersey-parton töltik a nyarat, ezért amelyik család megtehette, szobát bérelt konyhahasználattal a Bradley Beach nevű üdülőhelyen, amely homokos strandjával, sétányával és mérföldnyi hosszan sorakozó nyaralóival több évtizede népszerű volt Észak-Jersey zsidósága körében. Az anya és a gyerekek egész héten kinn voltak a strandon, szívták az egészséges, friss óceáni levegőt, hétvégenként és szabadsága idejére pedig az apa is lejött hozzájuk. Persze a nyári táborokban meg a tengerparti üdülőhelyeken is fel-felütötte fejét a betegség, de mivel korántsem olyan számban, mint Newarkban, ezért sokan úgy hitték, hogy szemben a városi környezettel, ahol a piszkos járda és a fülledt levegő megkönnyíti a járvány terjedését, a tenger közelsége, látványa és mormolása, a vidék meg a hegyek szinte szavatolják, hogy elkerüljük a kórt.

Így aztán a szerencsés kiváltságosok eltűntek a városból a nyárra, mi, többiek viszont maradtunk, és pontosan azt csináltuk, amit nem tanácsos, ugyanis a gyanúba fogott, lehetséges paralízisokok egyike éppen a „túlzott megerőltetés” volt: kifulladásig softballoztunk az iskolaudvar forró aszfaltján, egész nap rohangáltunk a legnagyobb hőségben, mohón ittunk a tiltott ivókutakból, a játék menetei között egymáshoz préselődve ültünk a kispadon, s közben szorongattuk mocskos baseballkesztyűnket, amivel a pályán a homlokunkat törölgettük, hogy a verejték ne csorogjon a szemünkbe – s miközben átizzadt pólóban és büdös tornacipőben flangáltunk és hülyéskedtünk, eszünkbe se jutott, hogy az óvatlanság bármelyikünket életre szóló vastüdőrabságra kárhoztathatja, nem értek el hozzánk a test legiszonyatosabb félelmei.

Lány talán csak egy tucatnyi járt a sporttelepre, jobbára nyolc-kilenc évesek, s általában a pályától kicsit távolabb, a forgalom elől elzárt, keskeny iskolai utcában ugróköteleztek. Máskor ugróiskolát játszottak, jacks-et, amiben apró ikszformákat kell villámsebesen fölmarkolni, egyszerűsített softballt, vagy csak vidáman pattogtattak egy rózsaszín gumilabdát. Néha, amikor a lányok dupla-kötelesre váltottak, vagyis két ugrókötelet forgattak ellentétes irányban, valamelyik fiú hívatlanul odarohant, félrelökte az ugrálni készülő lányt, beugrott a helyére, csúfolódva rázendített a lányok kedvenc ugráló rigmusára, s közben szándékosan belegabalyodott a kötelekbe: – V, a nevem Víziló… – A lányok ráripakodtak – Hagyd abba! Hagyd abba! –, és szóltak a sporttelepvezetőnek, aki – bármerre járt éppen – csak rákiabált a bajkeverőre (többnyire ugyanarra a fiúra): – Elég legyen, Myron! Hagyd békén a lányokat, különben hazaküldelek! – Ezzel el is ült a lárma, az ugrókötelek hamarosan újra ütemesen pörögtek a levegőben, s az ugrándozó kislányok egymásnak adták a rigmust:

A, Anna a nevem,
Alfred a férjem,
Alabamából jöttünk,
Almát hoztunk!

B, Barbie a nevem,
Bill a férjem,
Bermudáról jöttünk,
Babot hoztunk!

C, Cily a…

A lányok a sporttelep túlsó végén táboroztak, és gyerekes hangjukon újra meg újra oda-vissza végig rögtönözték az ábécét a rigmussal, melyben, ha oly kor sután is, de mindig alliteráltak a sorkezdő főnevek. Izgatott ugrándozásuk és szaladgálásuk – ha Myron Kopferman vagy egy hasonló csibész meg nem zavarta őket – hihetetlen energiáról tanúskodott; ha a telepvezető nem terelte be őket a hőség elől az iskolaépület árnyékába, el nem mozdultak erről az utcáról a nyári vakáció kezdetét jelentő júniusi péntektől a szeptemberi Munkaünnep utáni keddig, az őszi tanévkezdésig, amikor már csak iskola után vagy tízpercben ugrókötelezhettek.

A sporttelepet ezen a nyáron Bucky Cantor vezette, azon ritka fiatalemberek egyike, akik nem voltak a fronton, mivel gyönge látása miatt vastag szemüvegre szorult. Cantor tanár úr az előző tanévben lett a Chancellor Avenue-i iskola új testnevelő tanára, úgyhogy a sporttelep mostani látogatói közül már sokunkat ismert a tornaórákról. Huszonhárom éves volt, a vegyes etnikumú, vegyes vallású newarki South Side középiskola elvégzése után East Orangeban, a Panzer Testnevelési és Egészségügyi Főiskolán szerzett diplomát. Alig érte el a 165 centimétert, és noha príma sportember volt és nagyszerű versenyző, testmagassága és gyönge látása miatt nem játszhatott a főiskolai futball-, baseball- és kosárlabdacsapatban, csak gerelyhajításban és súlyemelésben versenyezhetett. Masszív testén jókora fej ült, melyet markáns ferde és lejtős elemek alkottak: széles és határozott járomcsont, meredek homlok, szögletes áll, határozott nyergű, hosszú, egyenes orr, amitől arca pénzérmére illő, éles profilt kapott. Telt ajka ugyanolyan erőteljes volt, mint az izomzata, arcáról egész évben nem tűnt el a nyári lesülés. Haját kamaszkora óta katonásan rövidre nyíratta, s ez leginkább a fülére vonta a tekintetet. Nem mintha nagy füle lett volna, nem, és nem is azért, mert szorosan a fejéhez simult, hanem mert oldalnézetből egy pikk ászhoz hasonlított, vagy egy mitológiai lény szárnyas lábához, a felső vége nem volt lekerekítve, mint a legtöbb fülnek, hanem szinte kihegyesedett. Míg nagyapja Buckynak nem kezdte szólítani, gyerekkori haverjai csak Ásznak nevezték, ami nemcsak kitűnő korai sporteredményeinek szólt, hanem sajátos fülformájának is.

Arca sok ferde síkja szinte körülbástyázta a szem üveg mögött megbújó, ázsiaiasan keskeny vágású, hosszúkás, füstszürke szemét, mintha nem is csak ott ülne, hanem belemélyedne a koponyájába. Ebből a markáns fejből meglepően magas hang jött ki, de ez mit sem vont le az összhatásból. Egy olyan masszív fiatalember szívós, megtörhetetlen, elszánt arca volt ez, akire bízvást támaszkodhatott az ember.

EGY JÚLIUS ELEJI DÉLUTÁNON két autó állt meg az iskola mögötti utca végén, a sporttelep előtt, csupa olasz fiú szállt ki belőle, tizenöt-tizennyolc éves East Side-i középiskolások. Az East Side az Ironbound nevű ipari külváros egyik része volt, az a környék, ahonnan a város eddigi legtöbb gyermekbénulásos esetét jelentették. Cantor tanár úr, mihelyt meglátta, hogy leparkolnak, ledobta baseballkesztyűjét – éppen hármas védőt játszott –, s lazán odafutott, ahol a tíz idegen kiözönlött a két kocsiból. Sportos, csámpázó futását már utánozták a sporttelepre járó gyerekek, éppúgy, ahogy az eltökéltségről árulkodó kis szökkenéseit és izmos vállának hullámzó mozgását járás közben. Némelyik srác a pályán belül és kívül is teljesen magáévá tette Cantor tanár úr mozgását.

– Mi járatban vagytok, fiúk? – kérdezte Cantor tanár úr.

– Hozzuk a gyermekbénulást – felelte az egyik olasz.

Ő szállt ki elsőnek a kocsiból széles mellel. – Nem igaz? – fordult helyeslésért a mögötte álló slepphez, akiken Cantor tanár úr látta, máris készek a bunyóra.

– Úgy látom, inkább a balhét hozzátok – felelte Cantor tanár úr. – Jobb lesz, ha odébbálltok.

– Nem, nem – erősködött az olasz –, csak ha már átadtunk egy kicsit a kórból. Nálunk van, nálatok nincs, gondoltuk, feljövünk, és szétszórunk egy kicsit. – Miközben beszélt, egyfolytában előre-hátra hintázott a sarkán, hogy mutassa, milyen vagány. Két hüvelykujját pimaszul a nadrágja övtartójába akasztotta, s a tekintetéből is sütött a megvetés.

– Én vagyok a sporttelepvezető – mondta Cantor tanár úr, és válla fölött hátrafelé, miránk bökött. – Meg kérlek benneteket, hogy hagyjátok el a sporttelep környékét. Semmi dolgotok itt, ezért udvariasan megkérlek benneteket, hogy menjetek el. Mit szóltok erre?

– Mióta tiltja a törvény a gyermekbénulás terjesztését, Sporttelepvezető úr?

– A gyermekbénulás nem tréfa. A garázdaságot pedig tiltja a törvény. Nem akarok rendőrt hívni. Menjetek szépszerével, mielőtt kihívom a zsarukat, hogy kivezessenek benneteket innen.

Erre a bandavezér, aki jó fél fejjel magasabb volt Cantor tanár úrnál, előrelépett, és a járdára köpött. A ragacsos köpet ott kenődött szét pár centire Cantor tanár úr tornacipőjének orra előtt. – Ez meg micsoda? – kérdezte Cantor tanár úr.

Hangja változatlanul nyugodtan csengett, s mellkasán összefont karjával maga volt a megtestesült rendíthetetlenség. Nem fognak ki rajta holmi külvárosi bunkók, és nem férkőznek a srácai közelébe.

– Már megmondtam. Terjesztjük a járványt. A ti fajtátok se maradjon ki belőle.

– Hagyd ezt a ’ti fajtátok’-ozást, hallod-e! – lépett egyet előre gyorsan, dühösen Cantor tanár úr, s így már csak néhány centiméterre volt az olasz ábrázatától. – Tíz másodpercet adok, hogy hátraarcot csináljatok, és eltűnjetek innen.

Az olasz mosolygott. Tulajdonképp azóta nem tűnt el képéről a mosoly, mióta a kocsiból kiszállt. – És ha nem? – kérdezte. – Mondtam. Hívom a zsarukat, ők majd elvisznek benneteket innen, és gondoskodnak róla, hogy ne is jöhessetek vissza.

Az olasz fickó erre megint kiköpött, ezúttal pontosan Cantor tanár úr tornacipője mellé, mire Cantor tanár úr odakiáltott a fiúnak, aki a játékban a következőt ütötte volna, és aki, akárcsak mi, többiek, némán figyelte, hogyan száll szembe a tanár úr a tíz olasszal. – Jerry – mondta Cantor tanár úr –, szaladj az irodámba! Tárcsázd a rendőrséget! Mondd, hogy a nevemben telefonálsz! Mondd, hogy jöjjenek ide!

– És mit fognak csinálni, lecsuknak? – kérdezte az olasz fiúk vezére. – Hűvösre tesznek, amiért leköptem a nagybecsű weequahici járdádat? Talán a járda is a tiéd, négyszemű?

Cantor tanár úr nem felelt, csak ott maradt legyökerezve, mögötte az aszfaltpályán ez idáig softballozó gyerekek, előtte a kétautónyi olasz fickó, aki mind úgy állt ott a pályát határoló utcán, mintha mindjárt eldobná a füstölgő cigarettát, hogy fegyvert rántson. Ámde mire Jerry visszaért Cantor tanár úr alagsori irodájából – ahonnan az utasítás szerint felhívta a rendőrséget –, a két kocsinak és baljós utasainak már nyoma se volt. Amikor pár perc múlva befutott a járőrautó, Cantor tanár úr mind a két kocsi rendszámát meg tudta adni a rendőröknek, mert az állóháború alatt megjegyezte őket. A kerítés mögött álldogáló srácok csak akkor kezdtek csúfolódni az olaszokon, amikor már a rendőrautók is elmentek.

Ekkor derült ki, hogy ahol az olasz fiúk ácsorogtak, vagy két négyzetméternyi darabon tele van köpködve a járda: undorító, ragacsos nyál borítja, ami nyilván ideális táptalaja a kórnak. Cantor tanár úr vödrökért, forró vízért és szalmiákszeszért szalasztott két fiút az iskolai alagsorban lévő gondnoki lakásba, s aztán addig locsolták a járdát, amíg minden négyzetcentimétere kristálytiszta nem lett. A nyálas járdát öntöző kisfiúkról Cantor tanár úrnak eszébe jutott, tízéves korában hogyan kellett föltakarítania nagyapja fűszerboltjának hátsó traktusát, miután agyonütött egy patkányt.

– Ne izguljatok – mondta Cantor tanár úr. – Nem jönnek vissza. Az élet már csak ilyen – idézte nagyapja kedvenc mondását –, mindig történik valami furcsa. – Azzal visszament a pályára, s folytatódott a játék. A sporttelep körüli magas drótkerítés mögül szemlélődő fiúkat lenyűgözte, ahogy Cantor tanár úr szembeszállt az olaszokkal. Magabiztosságával, határozottságával, súlyemelőre valló testi erejével és a lelkesedéssel, ahogy nap mint nap részt vett velünk a játékban, már akkor belopta magát a gyerekek szívébe, amikor átvette a sporttelep vezetését, de az olaszokkal történt incidens egyenesen hőssé avatta, bálványozott, óvó-védő, hősies báttyá, kiváltképp azok szemében, akiknek valódi bátyja a fronton volt.

Két fiú, aki a pályán volt, amikor az olaszok ott jártak, a hét második felében több napig nem jött játszani. Első nap magas lázzal és merev nyakkal ébredtek, s másodnap este – amikor karjuk, lábuk végtelenül elgyengült, s már a lélegzés is nehezükre esett – rohammentővel kellett kórházba vinni őket.

Egyikük Herbie Steinmark volt, duci, esetlen, szeretetre méltó nyolcadikos, akit ügyetlensége miatt általában jobbkülsősnek és utolsó ütőnek osztottak be, a másik Alan Michaels, szintén nyolcadikos, a telep két-három legjobb sportolójának egyike, aki a legközelebb került Cantor tanár úr szívéhez. A környéken Herbie és Alan volt az első két gyermekbénulásos eset. Negyvennyolc órán belül még tizenegyet jelentettek, és noha közülük egy se fordult meg aznap a sportpályán, a környékbeliek közt elterjedt a hír, hogy az olaszok hurcolták be a kórt Weequahicbe. Mivel a városban eddig az olasz negyed produkálta a legtöbb megbetegedést, a miénk pedig egyet sem, az emberek elhitték, hogy az olaszok, ahogy maguk mondták, aznap délután pontosan azzal a szándékkal autóztak át a városon, hogy megfertőzzék a zsidókat, és ez sikerült is.

(Nemes Anna fordítása)

Bővebben a könyvről: Isten, a kegyetlen gonosztevő

Adatok: A könyv fülszövege

Philip Roth: Nemezis

Európa Könyvkiadó, 2011