Tíz szigorú parancs, tíz kegyetlen történet | Andrej Longo: Dieci

Írta: Zemen Annamária

Az ischiai születésű, jelenleg Rómában élő Andrej Longo könyvét (Dieci – Tíz) a Tízparancsolat ihlette, ám ezek a biblikus rendeletek, amelyek a tíz különálló történet címeiként jelennek meg, paradox módon Nápoly vérfagyasztó jelenéről festenek aktuális képet.

A metropolisz fájdalmából, az erőszakból, a hihetetlen és kegyetlen feltételekhez alkalmazkodni kénytelen emberek sorsából mozaikként összeálló városképet az író minden egyes történetben más-más beállításból exponálva örökíti meg, éles kontrasztokkal és harsány színekkel.

A történetek sodró erejűek, örvényként ragadják meg az olvasót és húzzák le a mélybe, a borzalomba, a pokolba. A stílus ennek ellenére nyugodt, talán túlzottan is higgadt. Longo kívül marad, szemlél. Az erőszakot, a kegyetlenséget, a kiszolgáltatottságot úgy meséli el, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt érzékeltetve, hogy ezek az élettörténetek nem kivételesek. Ez a mai nápolyi valóság. A látszólagos nyugalom azonban csak írói eszköz. A plasztikus, nyugalmas stílus nem a morális közönyt jelképezi, hanem éppen ellenkezőleg, az objektív szemlélet az írásnak jelképes erőt és hatalmat ad. A tények itt magukért beszélnek, nincs szükség magyarázatokra és elmarasztaló bírálatokra.

Longo néhány odavetett szóval képes a társadalom teljes ábrázolását adni, lelkiállapotokat leírni. Érzékeltetni azt a lelki nyomort, amelyben nők és férfiak, gyerekek és öregek kénytelenek élni, olyan törvények között, ahol a védelmet jelentő állami intézményi rendszer alig vagy szinte egyáltalán nincs jelen.

Ebben a társadalmi szerkezetben minden – a munka, a család, a szex, a szórakozás, szinte még az emberek gondolkodása is – egy bűnszövetkezet akaratától függ. Ez irányít, ez ellenőriz mindent, és ellene – a tények támasztják ezt alá – senki és semmi nem tud eredményesen fellépni.

A történetek címeiben megjelenő parancsolatok visszakézből, váratlanul ütnek arcul. A döbbenetes erejű történetek sűrített üzenetként süvítenek a levegőbe.

Találkozhatunk a könyvben egy alig tizenhárom éves fiúval, aki szánalomból vet véget beteg édesanyja életének, mert a családban ő az egyedüli, akinek kellő bátorsága van hozzá. Bátorsága, amelyet a kegyelet érzéséből merít, hiszen „valakinek meg kellett tennie.” (Tiszteld atyádat és anyádat!) Találkozunk ugyanennyi idős kislánnyal, aki kénytelen elvetetni a mindennapi testi erőszak következtében méhében megfogant életet, és még Isten házában sem képes meggyónni, ki is valójában a gyermek apja. „Ki ennek a teremtménynek az apja? – És én nem válaszoltam.  A barátod? – kérdezte. Nem… Kinyitottam az ajtót, és kimentem.” (Ne paráználkodj!)

Megismerhetünk egy nehézfiút, aki előtt mindenki fejet hajt, és ha tehetik, nem állnak az útjába. Ám egy öreg nyugdíjas kirablása után minden megváltozik. „Minden erőmmel azon voltam, hogy tekintetemet az övébe fúrjam, de nagy erőfeszítésembe került, szerettem volna lesütni a szememet, na, nem mintha féltem volna, azt azért nem. Magam sem tudom, hogy miért.” (Ne lopj!)

Elénk tárul az afganisztáni békemisszióból hazatérő katona története. Amikor újra találkozik régi barátjával, nem tudja magába fojtani aggódását, hogy amíg távol volt, a város gonoszabb, bűnösebb, alattomosabb lett. A barát hárít: mindig ilyen volt, és semmi sem változott – ezt állítja. Nem meri bevallani önmagának sem, hogy mi az igazság, bár a kétely beleköltözik szívébe. „Lehet, hogy igaza volt Riccardónak, hogy én, ahogy ő fogalmazott, a bonyodalmak elkerülése végett, nem foglalkozom azzal, ami körülöttem történik. Nem érdekelnek a szeméthegyek az utcán, a legyilkoltak tetemei, a zsebmetszők, a parkolóban az ember, aki pénzt kér akkor is, ha az automatánál már fizettem. Hogy szokásommá vált elfordítani a tekintetemet, csak bajba ne keveredjek…” (Ne hazudj és mások becsületében kárt ne tégy! = Ne tégy hamis tanúságot!)

A paradoxonon túl a történeteknek morális kicsengésük is van. Minden parancsolat elvezet a város és lakói egy-egy bűnéhez. A legerősebb talán az utoljára említett nyolcadik parancsolat üzenete. Ebben az esetben a hazugság bűne a hallgatásban, a beletörődésben ölt testet, amikor az ember úgy tesz, mintha nem lennének problémák, mintha az önáltatással „így volt ez mindig” el tudná hessegetni a bajt. Az ár azonban óriási: maga az élet.

Mégis ezekben a látszatra megoldások nélküli és kiúttalan történetekben Longo megcsillantja a remény sugarát. A megoldás nem más, mint az öntudatra ébredés, az eszmélés, a közöny szilánkokra robbantása.

A könyv magyar nyelven még nem jelent meg, és az eredeti kiadást is csak az vegye kezébe, aki meg tud birkózni a nápolyi dialektussal. Longo ugyanis a könyv szereplőinek párbeszédeit szinte teljes egészében nápolyi dialektusban szólaltatja meg. Ezt hívja eszközül, hogy mondanivalójának még nagyobb súlyt és hitelességet adjon, hogy a kontextus is megerősítse a döbbenetes üzeneteket.

Andrej Longo: Dieci (Tíz)

Adelphi, 2007